Early Moon: Démonvacsora

– A porbafingó mindenedet! Edd meg a virágod, nyomorult köcsög! – fröcsögte Darrlinda, a gurr hajadonokra jellemző önérzetes fintorral, mondandóját fejberúgással kísérve.

Daff pislogott a szemébe csurgó vértől.

– Édesem, ilyenkor vagy a legszebb, amikor dühös vagy. Olyanok a szemeid, mint két ragyogó nap.

– Hogy Solloth rogyassza rád az eget, még mindig nem érted? A hideg kiráz a nyálas szövegedtől. Jobb lesz, ha elföldeled magad, vagy esküszöm, én magam nyiffantalak ki – bömbölte a lány, és az előbb kapott virágot a sárba dobta.

Daff akaratlanul megvakarta pelyhedző állát, és a belé maró fájdalomtól úgy érezte, nincs helyén az állkapcsa.

Micsoda tüzes lány. Egy mosolyáért odaadná a fél karját. Darrlinda azonban nem mosolygott, inkább a „vicsorgó rettenet” kifejezés illett rá. Összenőtt szemöldöke alatt szép, sárga szemek ültek, és ha mérgesen összeszorította ajkát, szemfogai akkor is kiálltak a szájából. Daff épp ezt a vadságot kedvelte benne, ám vonzódása olyan emésztő imádattá duzzadt, ami őt magát is megrémítette. A kapott rúgások és ütések sem csillapították vágyát, úgy érezte, ha az utolsó tette lesz életében, Darrlindát akkor is megszerzi. Apja szavai jártak a fejében, aki mindig lelkesen okította, hogy kell elcsavarni a gurr lányok fejét: Fiam, erős legyél, mint a gyomorgörcs. Halántékra helyezett ütéssel kezdj, majd gáncsold el, hogy hasra essen, végül térdepelj a hátára, és addig csavard a fejét, amíg üvölteni nem kezd. Vigyázz, pontosan olyan a testalkatuk, mint a férfiaké, de a nyakuk az gyengébb.

Daffnak sírhatnékja támadt. Ő nem tudná megütni a drága Darrlindát. Ha csak ránéz a lány aranyosan szőrös arcára, elfogja a gyengeség. A többi gurr kamaszfiúnál bevett szokás volt, hogy vasalt bunkóval indultak a lánykérésekre, de ő irtózott használni ezt az akaratgyengítő fegyvert. Az apja tapintatos gurr – annak ellenére, hogy gyűjti a kivert fogakat –, türelmesen kezeli fia szerelmi kudarcait. Szerinte Daff kissé selejtes. Azt is mondogatja, hogy elcseszett kis pöcs, de majd kialakul, csak idő kell neki, hiszen Solloth, a fékezhetetlen isten sem akkor kezdte a világot pusztítani, amikor öntudatra ébredt, hanem kicsivel később.

A vén Zurgallantól mindig azt hallani, hogy a gurr nők csak annak adják oda magukat, aki leteperi őket. Daff még a tizennyolcadik sikertelen találkája után is kételkedett ebben – gurr létére romantikus lelket adott neki valamelyik vicces istenség, ezért is próbálkozott a virággal –, ám most, túl egy újabb felsülésen úgy érezte, nincs tovább. Egyrészt tizenkilencnél tovább nem tudott számolni, másrészt a fejberúgások rettentően elkedvetlenítették.

– Töketlen dilinyós vagyok – motyogta, miközben a tömzsi lábain távolodó Darrlinda után nézett. – Mögé kellene lopózni, leütni egy doronggal, hogy kedvesebb legyen hozzám – motyogta maga elé, de újfent rájött, nem tudná bántani a lányt. Egyszerűen nem viselné el, ha fájdalmat okozna neki. Állandóan az járt a fejében, hogyan bújnak majd össze, és milyen lesz simogatni rücskös bőrét. Maga sem értette, miért látja másnak Darrlindát, mint a többi gurr lányt, pont olyan vaskos végtagjai voltak, minta többinek, ugyanolyan fekete szőrhaj nőtt irdatlan fején…

– Hoppá! – hunyorgott. – Majdnem elfelejtettem a „b” tervet. Szőrhaj! – Felemelte összeszorított mancsát, és kinyitotta karmos ujjait. Néhány hajszál lapult benne, amelyeket ütlegelése közben zsákmányolt szíve választottjától. Persze nem véletlenül, egy yoa asszonynak szánja, aki sok bűbájt ismer. Majd az segít rajta, megfordíthatja Darrlinda szívét.

Daff nyögve feltápászkodott. Beleszagolt a mocsárszagú levegőbe, és az erdő belseje felé indult, nem Darrlinda után. A szél különösnek tűnt, mintha mindenhonnan fújna, a lombok elevenen mozogtak. Kísérteties látványt nyújtott. Daff azt képzelte, hogy a fák mögött láthatatlan lidércek bujkálnak, és azok mozgatják az ágakat; persze azért gondolt lidércekre, mert a yoa asszonynak rossz híre volt. Már a neve hangzása is félelmet keltett: Silhalay, akár egy hüllő sziszegése. A gurr népek rettegtek tőle, mindenfelé azt beszélték, hogy Silhalay egyezséget kötött a holtak istenével, ezért hívták yoa-nak, ami szellemet jelent. Állítólag nagyon szereti a drágaköveket, mesés kincseket halmozott fel.

Sok kincsvadász tűnt el a tanyája, a Démon-barlang közelében, vagy jött vissza hörgő elmeháborodottként, de Karragi, egy kopasz gurr mesélte, hogy rajta segített. Karragi kereskedő, és miután kirabolták az erdőben, akkor tévedt Silhalayhoz. A yoa asszony olyan rontást küldött a rablókra, hogy a hátuk meggörbült, az ujjaik akkorára dagadtak, hogy fogni sem lehetett velük. De hírlett az is, miszerint egy csalfa asszonynak – Silhalay bűbája hatására – nőtt egy harmadik lába, pont a bűnös nyílása helyén.

Gaff arról is tudott, hogy a falujuk egyszer összefogott, meg akarták ölni Silhalayt. Nagyon régen történt a dolog, még Gaff apja is gyerek volt, és a homályos elbeszélések szerint egy nagyhatalmú bűbájos segítsége kellett hozzá.

Silhalayt mélybe vetették a Szégyen-szikláról, teste szétszakadt, de hiába, így is felállt, és a végtagjai négy irányban tűntek el az erdőben. Egy hét múltán újra a Démon-barlang közelében látták, persze egészben. Azóta senki sem akarja megölni.

Gaff megborzongott. Próbált nem emlékezni erre a történetre, és nem nézett a mozgolódó fákra sem, inkább az ösvényt figyelte maga előtt. Felfelé tartott egy sziklás hegyoldalon, mindenhol repedések húzódtak, amelyekből szúrós szagú, sárga füst szivárgott. Noha Gaff nem ismerte az utat, a vén Zurgallanból kiszedte, a sárga füstcsíkokat kell követnie. Gyorsan haladt, de amikor meglátta a sötéten tátongó barlangot, lába megremegett. Vészesen kapkodta a levegőt, szíve hangosan dübörgött, a háta merő verejték volt. Nem sok hiányzott, hogy visszaforduljon.

Drága Darrlindája nevét mormolva gyűjtött erőt, megszorította övébe tűzött kardját, mégis a rémülettől félájultan lépett a Démon-barlangba.

– Nem kell félnem – ismételgette. – A nagymamám drágaköve lesz a fizetség. Többet ér, mint az életem. – Büszke volt magára, amiért a találka előtt előrelátóan ellopta otthonról a családi kincset.

Sötét alagúton vergődött keresztül, pislákoló fényfoltok vezették, és hamarosan ott állt egy pompásan berendezett csarnokban. A látványtól annyira elképedt, hogy majdnem belelépett valami sötéten bugyborékoló tócsába.

– Csobbanj egyet, ha ropogósra akarsz sülni! – figyelmeztette egy hang, éktelen röhögés kíséretében.

Bentebb tűz égett, mellette drága ruhába öltözött nőalak ült. Mögötte pazar aranytárgyak, díszesen hímzett faliszőnyegek, még egy mívesen kidolgozott falépcső is látszott, ami azt sejtette, hogy több fényűző helyiség is rejtőzhet a hegy mélyén. Alighanem a lángok játéka lehetett, amitől úgy tűnt, a nő szeme vörösen izzik, mert amikor Gaff közelített a tűzhöz, a felé forduló tekintet sötétre mélyült.

Most látszott csak, milyen fiatal Silhalay. Bűbájosság! Idősebbnek kellene lennie a vén Zurgallannál is.

– Pokoli kedvem lesz a látogatóktól – mormolta a yoa asszony. – Elmondom, mi a választásod, kisfiam. Megöllek, de utána szellemként, vértől tocsogó ruhában ijesztgethetsz másokat. Ez tetszik? – Tűnődve felnézett. – Vagy egyszerűen kővé változtatlak. Látod, az ágymelegítő kövem már repedezik – mutatott a tűz közelében egy kerekded alakzatra.

Gaff elhűlve ismert fel a kőben egy arcot, valamikor élő gurr lehetett.

– Én… ajándékot hoztam – dadogta.

– Vagy úgy! – emelte fel a hangját Silhalay. – Akkor a fegyveredre nincs szükséged. – Ezzel egy időben Gaff kardja vörösen felizzott, majd fekete koromszemcsékké esett szét. Silhalay a tűzbe bámult, mintha semmi köze nem lenne a dologhoz. Egy fényes fémtálból tenyérnyi méretű, szőrös pókot vett elő, nyársra tűzte, és a tűz fölé tartotta.

Gaff remegő kézzel húzta elő övtáskájából kincsét, egy sárgásan csillogó követ.

– A nagymamám régen vette, tengernyi pénzért. Ez a kő régi királyok öröksége.

– Rohadtul utálom a szőrt – forgatta a nyársra tűzött óriáspókot Silhalay, majd a látogatója kezében tartott kőre nézett. Érces nevetése kísértetiesen visszhangzott a föld alatti csarnokban. – Mi a hányás ez? – kérdezte. – Messziről látom, hogy semmit sem ér.

Gaff szíve megremegett. Micsoda? Éveken keresztül rejtegetett családi kincsük értéktelen?

– Gyerünk! – szólt rá élesen a nő. – Dobd a tűzbe! Ha tényleg értékes, semmi baja nem lesz.

A gurr ifjú félve közelített a lángokhoz, óvatosan rakta le a sárga követ, inkább csak a tűz közelébe, a narancssárga fénnyel izzó fadarabok mellé. Silhalay oda sem nézett, nagy szakértelemmel égette a szőrt a pókról, ami hamarosan sivító hangot hallatott, lábai meggörbültek.

– Ilyenkor szökik ki a levegő az ízületekből, most már finom – nyalta meg a szája szélét.

Gaff elfordította tekintetét a pókról, és jeges borzongás nyilallt a gerincébe. Éppen látta, ahogy a családi ékkövük megfeketedve darabokra hullik.

Silhalay szörcsögve ropogtatta a pók lábait.

– Még hogy régi királyok öröksége. Elpusztulok! – nevetett. – Jól benézte a nagymamád, kisfiam. Tudod, mi ez?

Gaffot olyan fojtogató érzés kapta el, hogy nem tudott válaszolni. Vége mindennek. Fegyvere nincs, és fizetni sem tud. Darrlinda pedig… szíve választottja soha nem lesz az övé.

A nő az „ékkő” darabjait piszkálta a nyárssal.

– Madárguanó a Holt-hegyekből. A vérszívó gerebecmadarak hullajtják, van benne valami ellenálló anyag, vízbe kerülve megkeményedik, szinte átlátszó lesz. Errefelé tényleg nem ismerik – magyarázott egykedvűen.

Gaffal megfordult a világ. A családja egy darab szart őrizgetett kincsként. Most a yoa asszony megöli, de ha innen megmenekülne, az apja elnyiszálja a torkát. Sose hiszi el neki, hogy az értékes „kő” szétporladt a tűzben.

Silhalay arca élvezetet tükrözött, a pókból kiszürcsölt nedvek jobb kedvre derítették.

– Jóllaktam – törölte bele a száját csillogó ruhája ujjába. – Kedvem támadt egy kis gyilkoláshoz – vigyorgott Gaffra, aki abban a pillanatban megmerevedett. Mintha valami idegenség kúszott volna tagjaiba, úgy érezte, a szívét egy kéz markolássza. A nő tekintete vörösen felizzott. – Azért elég szerencsétlen figura vagy. Kíváncsi lennék, miért jöttél ide.

A gurr ifjú előtt úgy csillant fel a remény, akár trágya között a fehér kavics. Ha elregéli szerelmi bánatát, talán megkönyörül rajta a nő. Belekezdett mondandójába, hosszan ecsetelte, mennyire szereti Darrlindát, élete értelmét látja benne, és arra is kitért, milyen nagylelkűnek tartja Silhalayt, amiért meghallgatja.

– Tudom, hogy morcos viselkedésed meleg szívet takar, és segíteni fogsz rajtam – hízelgett végül.

– Tényleg megható történet – piszkálta a fogát a yoa asszony unott arccal. – De szerintem jobban járna a szerelmed, ha nem téged választana.

Gaff csalódottan nézett maga elé, agya vadul dolgozott. Találnia kell valami kiutat.

– Szerintem nem tudsz szerelmi bűbájosságokat – mondta kihívóan.

Silhalay felhorkant, akár egy mérges démon.

– Ne pimaszkodj, mert megnyúzlak, és a bőrödet kiakasztom szélfogónak a barlangom bejáratára.

– Bocsáss meg! Értem én, túl nagy feladat lenne neked, hogy Darrlinda szívét felém fordítsd – nézte a sziklapadlót Gaff, szomorúságot mímelve.

– Te féleszű lárva! Nem tudod, kivel állsz szemben? A kisujjamban van hat létsík összes bűbája, meg sem tudom számolni, mennyi halálnemmel tudnék veled végezni, de lásd, nagylelkű vagyok. – Silhalay királyi testtartással állt fel. – Megteszem, amit kérsz, egy feltétellel. Miután meghalsz, a tested engem fog szolgálni.

– Hát, ööö... nem tervezem az elhalálozásom. Amennyiben jóval később lesz…

Silhalay türelmetlenül intett.

– Ha nem egyezel bele, akkor is így lesz. Döntöttem. Elég csúf az arcod, habár, ágyasnál nem ez számít.

– D… de hát én Darrlindával akarok élni.

– Nyugi, vele fogsz élni, amíg el nem földelik. Én várhatok, elvégre halhatatlan vagyok – súgta Silhalay egészen közelről.

Gaff testében megszűnt az idegen erő, megkönnyebbült, mégis csapdát sejtett. Választása azonban nem volt.

– Jól van, csináld! – Nagy sóhajjal odaadta Darrlinda hajszálait, és nyugtalanul figyelte, ahogy a nő érthetetlen szavakat mormolva rendezgeti azokat. Közben menekülési esélyeit számolgatta, de mindannyiszor nullát kapott eredménynek. Idegesen tépkedte pelyhedző szakállát, a szíve annyira vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasából. Nem hitt a nőnek, tudta, hogy tennie kell valamit, különben meghal.

Silhalay ragacsos kenőccsel kente be a vastag hajszálakat, majd fekete sárból formázott szívbe tűzdelte mindet.

– K… kész? – puhatolózott Gaff folyamatosan, alig tudott uralkodni magán, és amikor a nő bólintott, rekedten kérdezte: – Darrlinda szeretni fog?

– Úgy oda lesz érted, hogy majd megesz – nevetett Silhalay, mire az ifjú gurr hirtelen felkapta a földön heverő melegítőkövet, és őrült erővel fejbe vágta vendéglátóját.

A yoa asszony összecsuklott, mint egy zsák, a feje furcsán deformálódott, de Gaff nem látta teljesen a végzetes roncsolás eredményét, mert mindent elborított a vér. Csend lett a hatalmas csarnokban, csak az iszaptócsák fortyogtak. Az ifjú gurr rohanni kezdett, minél hamarabb ki akart jutni a barlangból. El se hitte, hogy megmenekült. Az járt a fejében, hogy Darrlindával elszöknek egy messzi faluba. Kétszer is orra esett, olyan gyorsan szedte a lábát, de a barlang szájához érve nem tudta megállni, hogy vissza ne nézzen.

Amint megfordult, a szíve kihagyott egy ütemet. Nem messze tőle Silhalay állt. Vagy csak a teste. Vérrel átitatott köpeny lebegett a szélben, felismerhetetlenül összeroncsolt arc kíséretében. Aztán valahonnan a magasból szólt egy hang, közvetlenül a hegyből.

– Ne félj! Ne félj, a testem csak pár napig marad halott!

Gaff nem nézett vissza többet, futásnak eredt. Később nem emlékezett rá, hogy ért le a hegyről, azon vette észre magát, hogy Darrlindáék háza előtt áll, hörögve kapkodja a levegőt, és Silhalay nevetése még mindig a fülében visszhangzik.

Darrlinda szülei közölték vele, hogy nemrég különös dolog történt. A lányuk megbolondult, mert földöntúli mosollyal kiáltozta, hogy a vízeséshez megy, a szerelmével találkozni. Az ifjú gurr szívét jóleső öröm öntötte el. Talán mégis sikerült. Boldogok lesznek, de el kell menekülniük jó messzire, amíg fel nem támad a szörnyeteg Silhalay.

Az alkonyi fény vörösre festette az erdőt, a felszálló pára elhomályosította a levegőt, így a vízesés mellett álló alaknak először csak a körvonalait lehetett kivenni. Gaffba belevillant, hogy talán a goa asszony az, átkozott bűbájosságával túljárt az eszén, idő előtt feltámadt, de ahogy közelebb ért, felismerte szíve választottját. Összenőtt szemöldök, fekete szőrhaj, vicsorgó száj, a lány arckifejezése azonban megenyhült, ahogy közelebb ért hozzá.

Igen, Darrlinda mosolygott. Rá mosolygott. Felemelő pillanat volt ez. Az ifjú gurr a kedvese mellé állt, aki végre hagyta simogatni rücskös bőrét.

– Van egy közös ismerősünk – mondta még mindig mosolyogva.

Gaff rosszat sejtett.

– K… ki az?

– Silhalaynak hívják. Nemrég szólított erre a létsíkra vacsorázni.

– Drága egyetlenem, te félrebeszélsz…

– Hagyjuk ezt a nyálas dumát, elmegy az étvágyam. – Darrlinda arca dagadni kezdett, teste kétszer akkorára nőtt. Váratlanul magához ölelte Gaffot, aki moccanni sem tudott a roppant szorításban. Közelről nézhette, ahogy kedvese arca átváltozik. Darrlinda bőre elfeketedett, szarvak nőttek a fején, kiguvadt szeme teljes egészében tüzes sárga lett, édesen ormótlan fején tűhegyes fogakkal teli száj nyílt.

– Baarrggh démon vagyok – mondta udvariasan a háromméteres szörny. – Silhalay lehetővé tette, hogy átruccanjak ide, úgy, hogy belebújok egy bizonyos gurr lány testébe. Azért ne érts félre, nem haragszom rád, csak hát én mindig éhes vagyok.

Gaff agyában Silhalay szavai cikáztak: úgy odalesz érted, hogy majd megesz. Kínjában még akkor is mosolygott, amikor a feje eltűnt Baarrggh gigászi állkapcsában.