Craz és Cyrus Livingstone: Mert ez műanyag

Salakszentmotoros, helyi idő szerint 7 óra 30

Tóth Péter kisvállalkozó, a település gazdaboltjának tulajdonosa reggel felkelt, beleharapott a vajaskiflijébe, belekortyolt a tejeskávéjába, hogy az édeskés ízekkel és a nyári verőfénnyel feltöltekezve nekikezdjen a napi rutinnak. Az ízek élvezete ezúttal elmaradt, Péter a megkezdett „früstüköt” a szőnyegre köpte, miközben hanyatt dobta magát a támlás széken. Ugyanis a csukott konyhaablakon éppen egy zombi lesett, majd esett be az étkezőbe.

Péter szerencséjére az élőhalottat az ablak alá helyezett mosogató akadályozta a továbbhaladásban. A Salakszentmotorosi SC egykori hátvédje így néhány vetődéssel elérte a spájzban tárolt szerszámosládát és az abban rejtőző vietnami bozótvágót.

– Hogy rohadnál meg! – üvöltötte Péter, miközben többször lesújtott az oszladozó inakra. Az átható bűz jelezte, hogy az iménti átka már réges-régen okafogyottá vált. A feltrancsírozott tetem levágott részei azonban kezdetek önálló életet élni.

– Esküszöm, eldobom az agyad! – hörögte a „Tóth atyafi”, ahogy a faluban becézték, és újból lesújtott. A vágás nyomán feltárul a zombi megmaradt szürkeállománya, elkeveredve a padlón a kávé és kifli maradékokkal. A külön mozgó testrészek egyszeriben mozdulatlanná váltak, mintha csak a konnektorból húzták volna ki őket.

Péter az eset után néhány percig magába roskadtan ült, majd remegő kézzel a mobiltelefonjáért nyúlt. Az ismerős, borízű hang bejelentkezése után így szólt:

– Szeva, Csubi! Figyelj, gáz van… nagy gáz… szólj az Evoknak és gyertek ide mindketten, gyorsan!

Simagöröngyös határa, egy stratégiailag megfelelő bodzabokor, nem sokkal a fenti események előtt, hajnalhasadás után két verébugrásnyival

Ízirájder Dönci morogva hasalt a bokorban, és a felszerelését átkozta, ami felettébb hiányosnak bizonyult. Vagyis inkább nem megfelelőnek.

Tegnap este elhatározta, hogy feltérképezi a faluban az érdeklődésre számottevő dolgok mozgását. Ez több részből állt, de Döncinek adódott kellő szabadideje a terve részletes kidolgozására.

Az egész projekt lényege, hogy ha talál egy mintát az összes fellelhető akadályozó tényező mozgásában, akkor nagyobb hatásfokkal végezheti a zombiirtást.

Az akadályozó tényezők is több rétegűek voltak. Először is ott volt Csipa Mihály és Szeka. Emődi Bélát is ők fogták el, sőt még be is zárták a helyi rendőrség összes cellájába. Vagyis az egyetlenbe.

Ezt Dönci saját szemével látta – amint beviszik. Avagy saját fülével hallotta – ahogy Béla szomorúan ecseteli a dolog igazságtalanságát, kitérve Szeka és főnöke számos negatív jellemvonására, melyek megakadályozzák őket a helyzet racionális kezelésében. Élőszóban persze ez sokkal rövidebb, velősebb, vulgárisabb és hangosabb volt.

Valamint saját tenyerén tapasztalta – ahogy kellő nyomatékot adott a feszítővasnak a túszszabadító akció során, miután a rend két őre elhagyta a tetthelyet.

Arról meg Dönci igazán nem tehetett, hogy az épületet beriasztózták, és a zsaruk túl gyorsan visszaértek.

Tehát Ízirájder Dönci szeméhez szorította nagynénje színházi messzelátóját, majd rajzolt két bizonytalan ikszet taktikai térképén, a körzeti megbízotti irodához.

Salakszentmotoros, Makk VII-es italmérés, helyi idő szerint 7 óra 42

Csurgói Csanád (alias Csubakka), éppen csak túl volt a reggeli ébresztőjén (2 dl kevert, 1 dl szilva), amikor elérte őt Tóth hívása.

– Mennem kell, vár a meló! – vetette oda nem túl nagy lelkesedéssel Enyves Bécinek, a csaposnak, távozás közben. Elindult megkeresni szesztestvérét, az Evokot. Mivel cimborája nem jelent meg reggel a törzshelyükön, biztosan valamelyik csatorna partján dekkol, a tegnapi adag kiheverésének okán. Csanád mogorván látott neki a keresésének, mert ugye ahol meló, ott a lé, ami még több „lét” jelent a kocsmában, Csanád létének lényegét.

Ő és Endrődi Endre, az „Evok”, a nyolcvanas évek elején Salakszentmotoros zenei üdvöskéinek számítottak, igaz két teljesen különböző táborban. Csubakka a „Faluszéli Kurta Disco” lemezlovasaként ténykedett, Endre pedig a „Baranyai Villámok” nevű metálzenekar gitárosaként. A saját drukkerhaduk előtt teljes mellszélességgel pocskondiázták egymás zenei teljesítményét, hogy azután ’88-ban „kitántorogjanak” karöltve, és nyugaton próbáljanak szerencsét. Öt-hat évig nyúzták a húrokat a vendéglátóiparban, végül hazatértek.

Az itthoni helyzet hatására „szellemi szabadfoglalkozásúvá” váltak, vagyis alkalmi munkákból éldegéltek. Irodájuk a helyi becsületsüllyesztő, „Makk VII-es” volt. A becenevüket a feltűnő hasonlóságok miatt kapták még az első Star Wars-kultusz idején, amikor még nem tűntek fel a „baljós árnyak” a salakszentmotorosi tanácsháza felett.

Közel húszperces, fárasztó (és tikkasztó) keresgélés után Csubakka végre rálelt barátjára a Gátőr köz és a Gébics utca sarkán átfutó kanálisban. Az Evok olyan állapotban feküdt ott, mint aki épphogy túlélt egy félresikerült bolygóközi utazást.

– Hé, ébresztő!

Mivel a meglehetősen suta élesztgetési próbálkozásra az Evok nem mozdult, Csanád erőszakosabb megoldást választott.

– Leszállóegység! Leszállóegység jelentkezz! – ordította Endre fülébe, miközben jó alaposan megrázta a kis embert.

– Hogy…? Záróra…? Fizetek…

– Emeld már föl a pudvás valagadat, és gyere! A főnök hívott minket!

– A főnök…? Ő fizet…?

– Persze, hogy fizet, csak gyere már!

Az Evok nagy nehezen tápászkodott fel. Mozgása – ami a dinamizmust és az összeeséseket illeti – a birodalmi lépegetőhöz vált hasonlatossá. A felmentő sereg megindult Tóth Péter otthona felé.

Simagöröngyös határa, egy stratégiailag megfelelő bodzabokor, nem sokkal a fenti események előtt, pitymallat után három bagolyhuhogásnyira

Ízirájder Dönci felrajzolta a negyvenkettedik ikszet is a taktikai térképre, amely leginkább így – beavatatlan szemlélő által téves rálátással – egy szabásmintára, vagy egy kalóz kincses térképére hasonlított. Ahol az iksz jelöli az elásott kincset. Csakhogy negyvenkettő iksz, ami erősen kétségbe vonja ama kalóz szellemi frissességét, avagy ezáltal rámutat a természetestől nagymértékben eltérő paranoiájára.

Innen a leshelyről nagyszerű rálátás adódott Simagöröngyös jókora részére, ellenben lentről nehezen fedezhette volna fel bárki a bokorban lapulót. Pláne, ha a zombivadászon megfelelő terepszínű ruha van. Jó pár kávéfolttal, ami csak növeli az öltözék láthatatlansági hatásfokát.

Dönci elégedetten hajtogatta össze a térképet, majd az övtáskájába tette a füstbomba, a vékony és erős drótból barkácsolt fojtóhurok és egy rozsdás dobócsillag mellé, amit tegnap este talált hazafele menet, a temető mellett.

Indulás előtt még egyszer végigpásztázta látcsövével – vagyis Babi néni látcsövével – az alant elterülő tájat. A rutinfeladat során újabb gyanús mozgást észlelt. Méghozzá zombikat. Tíz zombit, amik a Salakszentmotorosi országúton poroszkáltak. Természetesen az úttorlasz túloldalán, senkitől se zavartatva.

Dönci feltápászkodott, megigazította a Simsonra kötözött kiegyenesített kaszát – e célszerszámot is tegnap kérte kölcsön Babi nénitől, a színházi kukkerrel együtt –, majd fejébe nyomta a harci motoros sapkáját és elbrümmögött a kérdéses útszakasz felé.

Salakszentmotoros, temető, a fenti események után, a kettővel fenti események előtt pár perccel (helyi idő szerint kb. 7. 35 kor)

– Hé, Sanya bácsi, lesz máma meló? – kérdezte Csamangó Lukács Réső Sándortól, a sírkövestől. A műhely a ravatalozó mellett üzemelt, az árukapcsolás végett.

– De sietős egyeseknek! Még be sem fejeztük a reggelit! – korholta legényét Sanya bá, kissé már illuminált állapotban, egy újabb felest felhörpintve.

– Mire Sanya bá végez a reggelijével, már mehetünk is ebédelni! – vágott vissza Csamangó.

– Bazseválj addig, ha unatkozol! – szólt közbe röhögve Vadkerti, a temetőőr. – Az ebédszünetet pedig a munka törvénykönyve írja elő, de azt te honnan is tudhatnád?

– Én csak aztat tudom, hogy a munka nem kérdezi meg, miért nem végeztük el!

– Egyébként sem jött meg a csángó haverod! – fortyogott Sanya bá Lukács újabb riposztjára. – Az is merre kódorog!

– Semerre sem kódorgok, Sanya bá, csak próbálok rájönni, ki dúlhatta fel a templom felőli sírokat!

A hangra mindhárman megfordultak és döbbenten meredtek a hosszú bőrkabátos, Stetson-kalapos érkezőre. Kovács Celesztin Brassó környékéről származott, állítólag csángó felmenőkkel.

– Oh, Django…! – kezdett bele Lukács Corbucci westernjének ismert betétdalába.

– Fogd már be! Ettől a vonyítástól még a holtak is felébrednek! – torkolta le az önjelölt trubadúrt a főnöke.

– Mint Simagöröngyösön? – Celesztin szeme különös fénnyel villant.

– Messze van innen az… - felelte Vadkerti nem túl meggyőzően, majd sietősen legurított még egy pohárkával.

– Maga már találkozott velük? Mert én igen… Afrikában…

A temetőőr a következő kortynál félrenyelt. Lukácsnak sem támadt kedve újabb daloláshoz. Celesztin – vagy, ahogy a faluban nevezték öltözéke miatt – a „Csángó Django” kisgyerekként került Salakszentmotrosra, a „gengszterváltás” idején. Az apja egyedül nevelte, akit tizenhét éves korában elveszített. Ekkor a fiú eltűnt néhány évre, majd visszatért. Úgy hírlett, szolgált a francia idegenlégióban, ahonnan megszökött. Múltjának ezt a részletét senki sem merte firtatni.

Kisvártatva ott álltak mindannyian a feldöntött sírköveknél. Réső részeg böfögések közepette káromkodott, tönkretett művének láttán.

– Ezek a fránya, rosszcsont kölkök… - dadogta Vadkerti megint csak nem túl meggyőzően. – Vajon mikor lopózhattak be, amikor én itt voltam?

Celesztin a fejét rázta.

– Egy kanyi lélek sem lopakodott ide. A nyomok egyértelműek. A sírokból csak kifelé mehettek!

Celesztin, alias Django, ahogyan tekintetével követte a nyomok vonulatát, egyszercsak a fejéhez kapott.

– Úristen! A templomhoz, gyorsan!

A másik három férfi nagy nehezen leküzdötte dermedtségét, és az egykori idegenlégiós után eredt. A kis templom kapuja tárva-nyitva állt, Django rosszat sejtve oldalazott befelé. A többiek követték.

Odabent olyan bűz fogadta őket, mintha Isten háza helyett a Pokol legmélyebb bugyrába érkeztek volna. Az oltár felől matatás, motoszkálás hallatszott. Ezúttal azonban nem a templom egerei garázdálkodtak. Néhány élőhalott éppen Zimonyi sekrestyés földi maradványain rágódott. Az egyikük horpadt rohamsisakot viselt és a szanaszét gurult kegytárgyak között matatott.

– Hogy a Devla rágná ki a májukat, ezek mán a fémet is lopják! – rikkantotta meglepetésében Lukács.

A lakmározó élőholtak felpillantottak, majd megindultak a frissnek ígérkező prédák felé.

A Simagöröngyös és Salakszentmotoros közötti országút, napfelkelte után jó négy macskanyávogásnyira

Ízirájder Dönci elgondolkodva hallgatta a citromsárga Simsonja kormányának kotyogását, miközben a régen kopásnak indult felezővonalak között szlalomozott. Tegnap este megkönnyebbült, amikor visszakapta szeretett motorját Etelka nénitől, Simagöröngyös önjelölt zombirezisztensétől.

Hála istennek egy darabban érkezett vissza. Etelka néni is, de ez a kisebb baj volt, és nem rá tartozott, mivel kihasználva az alkalmat, elrobogott a gyorsan kialakuló krízishelyzetből, amelynek oka persze maga Etelka néni volt.

Az úttorlasznál senkit sem talált, csak egy elhajított vegyvédelmi ruhát, amit ugyan furcsállott, de különösebben nem hozta lázba. Sőt, még örült is az így kialakult helyzetnek, hiszen nyomába eredhetett a bodzabokorból kifigyelt zombiknak.

Lassan, hátrahagyott zombinyomok után kutatva zötykölődött a hivatalosan aszfaltozottnak nyilvántartott úton, amikor egy nagyobb kanyar mögött a salakszentmotorosi temető tűnt fel. No meg egy, az út szélén árválkodó balláb. A balláb a susnyásból lógott ki, nem látszott, kihez tartozik.

Dönci elegáns mozdulattal kászálódott le a nyeregből, majd kicsomózta Babi néni kölcsönkaszáját, és próbaképpen megbökdöste a friss levegőt. Emígyen bátorságot találva megemberelte magát, és határozottan elindult a balláb felé.

Ekkor kétségbeesett kiáltást hallott a temető felől, így lógva hagyva a lábat a temetőkapu felé kocogott.

A sírok között haladt egy kis kövezett úton, amikor az ismétlődő zajokból megállapította, hogy azok a temető kis temploma felől érkeznek.

Ízirájder Dönci belépve a templomi félhomályba a szeme sarkából azonnal észrevett egy, az ajtó mellett, a falnak lapuló alakot. Csakis egy lesben álló zombi lehet gondolta, és kaszáját lendítve habozás nélkül megtámadta a – – szobrot.

Dönci erre gyorsan fapofát vágott, de szerencsére a kasza nem akadt el a fából faragott alakban, csak jellegzetessé tette a templomi figura ábrázatát. A vallástörténet nem tartozott kedvenc sportágai közé, de legfeljebb majd ezentúl a salakszentmotorosiak azt mondják a véletlen betérő turistáknak, hogy az illető egy spanyol tengerészszent, aki még a Santa Marián segítette a kereszténység indiai hódításait. Csak a küldetés során összeakadtak Spírró kapitánnyal.

A további tájékozódását immár a hörgések is segítették. Mindössze azt kellett kibogoznia, melyik hanghatás származik zombitól; melyik bajba jutott embertől, aki még megmenthető, tehát a hörgése segítségkérő, és nem halál.

Kis idő múlva szeme alkalmazkodott a félhomályhoz és az egész hodályhoz. Felmérve a harci helyzetet elmosolyodott. Dönci lelkes filmrajongónak tartotta magát, látta az összes Korongvilág feldolgozást is, melyekből egyik kedvenc karakterének is volt egy hasonló kaszája, mint most neki. Erre gondolva nem tétovázott.

– Háhá, most aztán nektek annyi, retkes zombik!

Nem, ez így nem lesz jó – morfondírozott.

– HÁHÁ, MOST AZTÁN NEKTEK ANNYI, RETKES ZOMBIK!

Így már mindjárt más – futott át rajta a borzongató és nagyszerű életérzés – vagy halálérzés? –, egyidőben a kaszával, ami legközelebb álló zombi agyán futott át, keresztben.

– Erre, cimbora, siess! – halott egy segélykérő hangot az oltár előtti kupacból.

– Tarts ki, jövök! – válaszolta, és pillanatok alatt kaszanyújtásnyi távolságra ért a kissé fejetlenül viselkedő zombiktól. Akik nemsoká teljesen fejetlenné váltak, és már sehogy sem viselkedtek – több darabban elterülve a betonpadlón.– Jókor jöttél, cimbora, engem is majdnem elkaptak – szomorkodott a hosszú bőrkabátos alak, miközben a temetőőr hulláját ráncigálta ki négy zombidög alól.

– Kovács Celesztin vagyok – mutatkozott be. – Hol szerezted ezt a jó kis kaszát?

– Kölcsönkaptam a ténsasszonytól! Amúgy a tisztelőim Döncinek hívnak.

– Nem láttad véletlenül azt a lükét…? – kérdezte Django Csamangót keresve.

– Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem… kérem ezért a Boldogságos, mindenkor szeplőtelen… – hallatszott ekkor Lukács hangja a gyóntatófülkéből.

Salakszentmotoros, Tóth Péter háza, helyi idő szerint 8 óra 18 perc körül

– Na, végre, hogy méltóztattatok ideérni! – üvöltötte Tóth Péter az érkezőknek. – Hagytatok még cefrét abban az átkozott Makk VII-esben?!

– Mondtam ennek a balfasz majomnak… hukk!... Hogy számolja meg tisztességesen a púpokat! – mentegetőzött az Evok. – Hiába ugattam neki, ha öt púpot lát a fejemen, akkor csak két villanyoszlop és nálad vagyunk… de ez a tökkelütött ragaszkodott a harmadikhoz is!

– Ne a villanyoszlopra fogd, te őstulok! – méltatlankodott Csubakka. – Fejest ugrottál a kiszáradt csatornába, vazze!

– Azonnal fejezzétek be! Van itt valami, amit el kell takarítanunk, mielőtt megjön az asszony!

– Melyik? – kérdezte Evok és Csubakka egyszerre.

– Mindkettő! – sóhajtotta Péter.

Tóth Péter családi helyzete a következőképpen állt: külön élt feleségétől (született: Varsányi Judit), akitől hivatalosan nem vált el. A közösen épített családi házat – egyéb megegyezés hiányában – fallal választották ketté, így alakítva át ikerlakássá.

Tóthné Varsányi Judit az egyik lakásban lakott, jelenlegi élettársával, a Váradi Tóni nevű traktorossal, aki Tóth Péter másod-unokatestvére volt. A másik lakásban Péter lakott, szintén a jelenlegi élettársával, Sarkadi Amál kozmetikussal. Amál eredetileg Judit bátyjával, Varsányi Lajossal élt együtt, de miután meghallotta, hogy Péter szabad préda, gyorsan összebútorozott vele. A rossz nyelvek szerint ez mind Amál bosszúhadjáratának része, mivel annak idején a mezőgazdasági politechnikumban Judit elorozta tőle Seszták Vilit, Amál első, és talán egyetlen szerelmét.

(Vili azóta a faluszéli temetőben pihen, az országszerte elpottyantott számos kakukkfiókáiról pedig számtalan legenda kering.)

– Na!! Valami ötlet?! – ordított Péter a két kocsmalovagra.

– Kéne ásni a dögnek egy meszesgödröt – vakarászta szőrös állát idegesen Csubakka.

– Kell hozzá két raklapnyi mész… – Evoknak ekkor beindult az asszociációs modulja, és gépiesen kezdte sorolni a hozzávalókat a meszesgödörhöz.

Ez a furcsa szokása feltehetőleg még egy régebbi balesetéből eredendően maradt fent, amikor egy rosszabbul sikerült koncert után levetődött a színpadról a közönség soraiba, hogy úsztassák egy kicsit a nagyszerű gitárost. Sajnos a közönség műértő volt, így Evok egy lapos ívű hasassal érkezett a padlóra a szétspriccelő koncertközönség pillanatokkal azelőtti helyére.

Az ex-zenész polihisztor már éppen az ásáshoz szükséges exkavátor lóerejénél és lépcsőmászó képességénél tartott (lévén, hogy lánctalpas járműről volt szó), amikor váratlanul Váradi Tóni jelent meg a színen.

– Ti meg mi a búbánatost műveltek a kertemben? – dörrent rá a traktoros (aki a leszázalékolása után jelentősen nagyobb jövedelemre tett szert) a hívatlan látogatókra.

Péter most ez alkalommal eltekintett attól, hogy elmagyarázza Tóninak, a kert miért osztatlan, közös tulajdon. Inkább a lényegre térve, gyorsan tisztázta a tényállást.

Az elmondottak után Váradi Tóni zavartan vakargatta meg a feje búbját.

– Azon még gondolkodtál el öregem, hogy miért pont nálad próbálta kitombolni magát ez a kriptaszökevény?

– Mire akarsz kilyukadni? – értetlenkedett Péter.

– Hát… mert ha ezek az izék úgy működnek, mint a vámpírok, akkor ugyebár először a rokonaikat támadják le…

– Csak nem azt akarod mondani…

– De, öcsém, pontosan azt! Ez itten minimum a dédanyánk, vagy a dédapánk! – zárta le a vitát Tóni.

– Basszus, akkor nagyobb szarban vagyunk! – kapott a fejéhez Csubakka, immár teljesen józanon. - Ha minden elhunyt hazalátogat…! Építenünk kell egy bunkert, de sebesen!

– Négy raklapnyi cement, három raklapnyi tégla… – sorolta máris önkívületben a hanyatt heverő Evok.

– És az építési engedéllyel mi lesz?! – ijedezett Tóni. – Ha a jegyző ezt megtudja, kétszáz százalékkal megemeli a sírhelyek bérleti díját, feltámadási adó címén!

– Alba Fal… festhető, vágható, gyorsan rakható… – Evok emlékeinek rejtett fájlaiból a nyolcvanas évek építőipari termékei bújtak elő.

– Gyerekek, most ezt ne… – Tóth gyorsan lenyugtatta a kedélyeket, majd a telefonjával kezdett sietősen babrálni.

– Hívom a Vödrös Csabit! Nála mindig van mész és cement!

Egy perc után Péter káromkodva nyomkodta tovább a mindentudó készülékét.

– Nem veszi fel! A franc essen belé! Akkor a Téglásy Bécit kell előkerítenem!

Újabb idegtépő perc után hasonló volt az eredmény.

– Nem kapcsolható! Mi a tetves Úristen van ma mindenkivel! Megpróbálom a polgit!

Péter a polgármester számát billentyűzte.

– Foglalt!

– Próbáld újra! – biztatta Tóthot Váradi elhaló hangon, akinek elméjében szörnyű gyanú kezdett éledezni.

– Kicsöng! – kiáltotta megkönnyebbülten Péter, ám a meszelt falnál is fehérebbre váltott az arca, amint meghallotta a község legelső emberének (korábban tanácselnök) kétségbeesett hangját. A rövid beszélgetés után kicsúszott a kezéből a telefon, és verítékező homlokkal meredt a társaira.

– Írtó nagy gebasz van… – motyogta a gazdabolt tulaja. – A… a polgi és a körzetisek éppen kijárási tilalmat akarnak elrendelni, mert ezek a dögök… ezek a dögök…

Heves öklendezés tört rá Tóthra, így képtelen volt befejezni a mondandóját.

– Tudtam! – ordította Váradi. Majd a mellkasához kapva összecsuklott. Sípoló hangon folytatta, görcsös rángások közepette:

– Tudtam… hogy egyszer… bocsáss meg… nagyi… a hamisított végrendeletért… de az asszony…

Váradi feje félrecsuklott.

– Kiváló hő-és hangszigetelő! – Evok eközben már a nyílászáró szerkezeteknél tartott. – Festeni, mázolni sosem kell! Mert ez műanyag!

Csubakka megpróbált Tónin segíteni. A sóbálvánnyá merevedett Péterre pillantott.

– Valahogy vigyük be a kéróba… hívni kéne a mentőt… megvan még a csúzlid?

Csubakka Tóth sörétes puskájára gondolt.

– Iiigen, megvan…

Mielőtt érdemben a tettek mezejére léphettek volna, az események újabb sodrása rántotta magukkal hőseinket.

A szomszéd telkek kerítéseinek hézagjain – kisebb-nagyobb fennakadásokkal – újabb hívatlan látogatók érkeztek. A belőlük áradó, szeméttelephez fogható bűz és lassú, de céltudatos mozgásuk egyértelműen jelezte szándékukat. Csubakka ösztönösen a komposztáló gödörbe lökte a delírium tüneteit mutató cimboráját.

– ÁB Casco! Közel hozza a zenét! – az incidens hatására Evok agyában összekeveredtek a reklámszlogenek.

– Petya! Hozd tüstént a suskát… izé, a puskát! – kiáltotta kétségbeesve Csubakka. Tóth ösztönösen házának verandája felé vette az irányt, ám az átélt borzalmak hatására utazósebessége végzetesen lecsökkent.

„A zombik már a spájzban vannak!” – ez az utolsó gondolat futott át az agyán, mielőtt a bűzölgő, vicsorgó horda amőbaként körülvette.

Csubakkának mindössze egy, a kertben talált korhadt ág szolgált fegyverül. Kétségbeesett sikoltozással csapkodott maga körül, már-már úgy tűnt, ő is, Tóth is az elfogyasztottak listájára kerülnek. A morgó-hörgő hangáradatot és a csattogó állkapcsok kakofóniáját ekkor repedtfazék-szerű motorzúgás harsogta túl.

A háromszemélyes, gépesített zombiírtó egység egy citromsárga Simsonon és egy oldalkocsis Pannónián érkezett, kaszával, ásóval, és dobásra alkalmas kisbaltákkal fölszerelkezve (a zombigyilkolásra alkalmas szerszámokat és a Pannóniát a néhai sírköves műhelyéből vételezték). Az oldalkocsiban Csamangó ült, és egy kimustrált hathúroson pengette elszántan a harci indulót.

Ízirájder Dönci részeg sofőröket megszégyenítő szlalomozásba kezdve vágott neki az új „aratási idénynek”. Django kénytelen volt leugrani a „háromkerekű hátasáról” és a közelharcban jeleskedett. Ásóját alabárdként forgatta.

Csamangónak is kijutott a harcból. A gitárnyakra erősített machetével látott neki a koponyalékelés antik mesterségének.

Alig tíz perc múlva az udvar úgy nézett ki, mint valami morbid szelektív-hulladék gyűjtő, telis-tele koponyadarabokkal és gőzölgő belsőségekkel.

– Hogy a szentséges Úristenbe történhetett ez?! – rikoltotta Csubakka az ütközet végén.

– Az egész falu ostrom alatt van – válaszolta Django. – Találkoztunk a körzetisekkel is. állítólag először két adóellenőr tűnt el, de nem keresték őket, mivel a jegyző után nyomoztak. Most kijárási tilalmat akarnak elrendelni.

Csubakka sebhelyeket fedezett fel a saját karján és a lábszárán.

– Skacok! Ez ugye azt jelenti…

– Azt! – hangzott kórusban a felelet. Néhány pillanat múltán ismét Csubakka törte meg a komor csendet!

– Makk ulti! – rikácsolta szinte eszét vesztve. – Gyertek gyorsan! Makk az adu! Makk az adu!

Az egykori popcsillag és lemezlovas nekiiramodott a Vásár térnek (korábban Lenin tér).

– Ezt meg mi lelte? Máris kitört rajta a zombikór? – csodálkozott Dönci. Django is értetlenül bámult.

– Ti nem zsugáztok? – rivallt rájuk Csamangó. – Hát az ultiban a hetessel köll ütni utoljára.

Lukács szeme elkerekedett.

– A Makk VII-es! A Makk VII-eshez gyorsan!

– Enyves Béci szőkített olaj készlete… a pincében… segítettem is neki… - nyögte Tóth még mindig önkívületben. – Két marmonkannával…

– Mert ez műanyag… – dúdolta tovább önfeledten Evok, a komposzthalom tetején.

– Menjetek csak… majd én gondoskodom róla… – próbálta megemberelni magát Péter.

A zombiírtó lovagok ismét nyeregbe pattantak és Csubakka nyomába eredtek.

A fent említett becsületsüllyesztő közelébe érve még a legőrültebb álmaikat is felülmúló látvány fogadta őket. Csubakka az electric-boogieból és a diszkótáncból eredeztethető mozdulatsorokat produkált, hogy magára vonja a közelben portyázó élőholtak figyelmét.

A csehó állapota és a söntésben terjengő szag arról árulkodott, hogy a tulajtól, Enyves Bécitől immár fölösleges kérni az iparűzési adót. A kocsma körüli piactéren – ahol falunapokon ringlispíl, céllövölde bontja meg a pázsit egységes zöldjét – egy kisebb túlvilági sereg gyűlt össze. Szemmel láthatóan rendezték soraikat, a régebben megboldogultak kiegészültek a frissen elhunytakkal.

– De jó, hogy itt vagytok, gyerekek! Ma mindenki az én vendégem! – kiáltotta Csubakka joviális kacagással a motorizált zombiírtó brigádnak. – Ó, hát nem nyitva felejtettem a gázcsapot!

– Pont az kell nekünk! – vette át az irányítást Django. – Lukács, nyomás fedezékbe!

– Miért? De én… – próbált tiltakozni Lukács.

– Semmi de! Ide kell csalnunk a férgeket! Minél kisebb a súly a mocin, annál könnyebben tudok fordulni, érted? – közölte ellentmondást nem tűrően az ex-légiós.

Csamangó nem vitatkozott tovább, gyorsan rejtekhelyet keresett magának a közeli szemetes konténernél.

– A jelszóra adhatod a gyújtást! – szólt ismét Csubakkához Django. – Mi legyen az?

– Hát a kedvenc mondásom! Piros negyven-száz ulti, re-durchmars! He-he!

– Ez hosszú! Figyelj, ha piros negyven-százat kiabálunk, akkor biztonságban vagyunk, jöhet a bumm! Oké?

– Hát persze! Mehet a parti! Ugye az ászt nem tettétek a talonba? He-he! He-he…

– Usgyí, Dönci! – kiáltotta Django, teljes gázt adva.

– Yiháááá! – felelte a „Szelíd Motoros”, majd megkezdték a hadműveletet.

Két irányból közelítették meg az ellenséget, lassan körözve előttük a hepehupás gyepen. Dönci egyszer-kétszer harciasan megvillantotta a kaszáját. Néhol lassítottak, néhol gyorsítottak, amíg az ivó közelébe nem csalták a két lábon járó földi maradványokat.

– Piros negyven-száz ultiííííííííííí! – rikoltotta Django, miközben Döncivel egyetemben a köves útra hajtottak. Igyekeztek minél távolabb száguldani a leendő apokalipszis helyszínétől.

– Re-durchmars! Itt a parti, szőrös bunkók! – kacagott Csubakka a zombisereg képébe, és elegáns mozdulattal fellobbantotta a pultnál talált öngyújtót.

A következő pillanatban az Alien-rajongók számára ismerős jelenet játszódott le. A Makk VII-es helyén narancsvörös gömb jelent meg, majd egy vulkánkitöréshez hasonló hang kíséretében közel százméternyi füstoszlop gomolygott az ég felé. A közeli villanyvezetékek egytől-egyig leszakadtak.

A gigászi máglyatűz mohón terjeszkedett tovább, nem kímélve a gyepet és a piactér körüli fákat sem.

Epilógus

A katasztrófavédelmi erők negyedórával később értek ki a helyszínre. Bár a lángokat sikerült elfojtani, a Vásár tér nagy része pernyetengerré vált.

– Ez a maga műve?! – vonta felelősségre a polgármester Djangót. – Jó, hogy nem robbantotta fel a falut!

(Dönci ezalatt egy bokor alján – ahová a légnyomás taszította – próbálta feltűnés nélkül összeszedni magát és nem utolsó sorban Simsonjának néhány elgurult alkatrészét.)

– Nos, a robbantást nem én hajtottam végre, Csurgói Csanád volt szíves feláldozni az életét – felelte Django hűvös nyugalommal. – Egyébként nem adódott más lehetőség.

– Szóval azt állítja, végig itt volt és részt vett az akcióban? – lépett oda hozzájuk egy idősebb katonatiszt. – Ezek szerint Látta azokat az… izéket?

– Úgy van, ezredes úr! – mondta Django a váll-lapon lévő rangjelzésre pillantva.

– Sziklai ezredes, katonai elhárítás – mutatkozott be a tiszt. – Legjobb lesz, ha feltűnés nélkül velem jön!

Sziklai ezredes néhány emberével egy páncélozott csapatszállító felé terelte Celesztint. A lánctalpas jármű kisvártatva megindult a főúton Taszár felé. Az országúttal párhuzamos földúton megjelenő, sárga Simsonos alak senkinek sem tűnt fel.

Csamangó csak ezután osont ki a rejtekhelyéről. A tűz oltásában nem segíthetett, hiszen ha meglátják, még kitalálják, hogy a robbanás előtt lenyúlta a kocsma bevételét. Így volt ez pár hónapja is, amikor az ékszerboltot nyomták fel, gyújtogatással akarták eltüntetni a nyomokat, sikertelenül. Hiába derült ki, a Kolompárék voltak a tettesek (a klán egyik hölgytagja, K. Vanessza napokig az utcán grasszált a lopott bizsukkal), azóta az itteniek Csamangóra is görbe szemmel tekintenek.

Lukács ráébredt, nincs már maradása a faluban. Elismeréssel gondolt Celesztinre. Igazán rendes csávó, amiért falazott neki. Így őt nem hurcolhatták el! Nem mert belegondolni, mi vár majd a szerencsétlen flótásra. Lehet, hogy eltüntetik? Azt már nem hagyhatja! De mit tegyen?

Még mindig a markában szorongatta a gitárt. Hát persze! Irány a főváros és a kereskedelmi tévék! Jelentkezni fog a Megasztárba, vagy a Csillag születikbe, ott pedig elénekli a bátor zombiölők balladáját! Majd ő megmutatja! Valaki biztosan felfigyel rá… ezt a történetet nem hazudhatják el!

Lukács nekiindult az országútnak, a húrok közé csapva. Corbucci kultusz-westernjének főcímdalára gyújtott, koromtól és portól piszkított arcán sós könnypatakok csillogtak.