Szilágyi Heléna: Szebb jövő

Megdörzsöltem a halántékom, mert lüktetett az éjszaka beletöltött szónoklattól, majd vettem egy mély lélegzetet és felültem az alvókapszulában. A feltöltés a tanulás egy sokkal hatékonyabb módja lett, mint az eddigi „leülök és bevágom” szisztéma. A tudástartalom ellaborálódik, aztán hibátlanul előhívható, egyetlen hátránya pedig csak ez a szaggató fejfájás ébredéskor.

Nekem ez volt az első alakalom, hogy használtam. Rosszabbra számítottam.

Magamra öltöttem a legelegánsabb öltözetem, és átteleportáltam a főtérre. A közlekedés ezen módja csak a milliárdos réteg kiváltsága lehetett. Nekem nem voltak feles millióim, az egyik leghíresebb tudós tanítványaként engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Ekkor még úgy hittem, szerencsés vagyok…

A gyomrom görcsbe rándult, mihelyt megérkeztem, hiszen a téren több ezren jelentek meg. Mióta az idegenek betették a lábukat drága bolygónkra, az emberek mindenkiben megkapaszkodtak, aki fényt nyújtott nekik a sötétségben.

A fejem felett légi járművek, autók és drónok röpködtek, a zsúfolt nagyváros több száz emeletes építményei között egy üde kis szigetnek tűnt a főtér sík felszíne. Ám az embertömegtől úgy hullámzott, akár a tenger, amelyen vihar tombol.

Felléptem a porondra, aztán zavartan, remegő hanggal kezdtem a szövegembe, hiszen a nemzetközi hírcsatornák is közvetítették az előadásomat.

– Köszönöm, hogy ennyien megtisztelnek a jelenlétükkel! Dr. Ambrus Kovács vagyok. – Magamról ennyi bőven elég, inkább belevágtam az előadás szövegébe, amit a feltöltés jótékony hatása következtében megakadás és gondolkozás nélkül mondhattam. – A tudományok a történelemmel, az életünkkel együtt változnak, így a pszichológia tudománya is komoly fejlődésen ment keresztül az elmúlt két évtizedben. Napjainkban már minden szavakkal és számokkal kifejezhető. Még a lélek is! Talán hallottak már róla, talán még nem, de megtaláltuk a lélek eredetét. Ami nem más, mint az életenergiánk, a testünket hajtó erő. Szinte észrevehetetlen, apró részecskékből álló erőmező, mely legsűrűbben az elménkben fedezhető fel, de körbevonja az egész testünket – mutattam a hátam mögötti kivetítőn megjelenő képre, ahol a felfedezés illusztrálása jelent meg. – Ezt nevezik a laikusok aurának. Mennyiségük a génjeinkben előre megszabott, és mihelyt csökkenni kezd a számuk, az egészségünk meggyengül. Csodálatos, nem? Megtaláltuk a pontot, ahol a tudomány és a misztikum találkozik! Már két évtizede, hogy az idegenek segítőkészen leszálltak a Föld felszínére, mégis akadtak, akik nehezen viselték a jelenlétüket. Félelem, ódzkodás, idegengyűlölet. Mindenki fejében hasonló gondolatok cikáztak, nem tagadom, az enyémben is. Eddig úgy tartották, a rasszizmus bűn, pedig nem! A rasszizmus természetes reakció! Minden élőlényt körbeveszi ez a különös anyag, amely, mint a nullás rendszámú vegyianyag került be a periódusos rendszerbe, lévén a hidrogénnél is kisebb a tömege. Fajonként eltérő a minősége és az összetétele, olykor alfajonként is erőteljes különbséget mutattunk ki. Ez így van az emberi rasszok között is. Ha nem kompatibilisek, nem a kellő mértékben hasonlítanak, taszítják egymást. Ez okozhatja az automatikus ellenérzést, amikor egy más rasszból származó embert megpillantunk, és a még erőteljesebb idegenkedést, mikor egy földönkívülivel kerülünk szembe! Tudatosan leküzdhetjük ezt, de nem kizárt a gyógyszerek forgalmazása sem e célból! Nemcsak a rasszizmus elleni gyógyírt, hanem mivel magáról az életenergiáról van szó, a halhatatlanság kulcsát is megtalálhatjuk! Elkezdődtek a kutatások, és a kollégáimmal együtt folytatott tesztelés során elértük, hogy folyamatos gyógyszerkezelés mellett megnövelhető az élettartam…

A következő egy óra felölelte a halhatatlanság-kutatás az ókortól egészen napjainkig szóló történetét, majd a jelenkori kísérleteink eredményeit. Ez a téma a szívem csücske lett, így teljesen belefeledkeztem az előadásba. Ennek ellenére, mikor véget ért, alig vártam, hogy leszállhassak a dobogóról, és megpihenhessek egy csendes sarokban. Ez nem következett be, riporterek és lelkes érdeklődök tömege vett azonnal célpontba. Illedelmesen, a legjobb tudásom szerint válaszoltam minden feltett kérdésre, kiélveztem mesterem vállveregetéseit, és csak ezután kerülhetett sor a hazautazásra. Otthon bedőltem az alvókapszulába, és szinte azonnal elnyomott az álom.

Már beesteledett, amikor a bőröm alá ültetett chip bizseregni kezdett. A mesterem, Németh professzor úr üzent. A chip az idegeimen keresztül közvetlen kapcsolatban állt a központi idegrendszeremmel, így a digitális jelek egyenesen az agyamba futottak, ahol a megfelelő szavakká konvertálódtak a halánték lebenyemben:

„A központi televízióállomáson most beszélnek az előadásodról.”

Bekapcsoltam a hologram vetítőt, így háromdimenziósan élvezhettem a híradót. Először a kócos hajam és a pirospozsgás arcom miatt éreztem kellemetlenül magam – senkinek sem élvezet visszanéznie magát –, másodszor az előadásomból kiragadott részek keltették fel az érdeklődésemet. A halhatatlanság kutatásról, vagy a biológiai, kémiai előnyökről szó sem esett, egyedül a rasszizmusra vonatkozó részeket játszották le. Felháborodtam, egy velősen káromkodtam, majd Németh tanár úrhoz teleportáltam:

– Látta, mit tettek? – rontottam be köszönés nélkül. – Kifigurázzák és elferdítik a kutatási eredményeimet – kiabáltam. – Megemlítettem a rasszizmust, az előadás további egy órája másról szólt…

– Tisztában vagyok vele, Ambrus. Ne hergeld magad! A média már csak ilyen, azt emeli ki, ami foglalkoztatja és szenzációt jelent.

– A halhatatlanság talán nem ilyen téma?!

– Húsz éve egy olyan faj társaságában élünk, akik sokkal fejlettebbek nálunk. Rengeteg mindent kaptunk tőlük, tanítottak és támogattak minket, ám semmi sincs ingyen. Az emberek félnek, és te tudományosan alátámasztottad a félelmük okát. Levetted a vállukról a felelősséget azzal, hogy mindent a nullás vegyianyag ellenreakciójával magyaráztál. Amiről nem tehetnek, azért nem is kerülhetnek ítélőszék elé. Ez felbolygatja a jogrendszert meg az idegengyűlölő tömeget is. Már nem fordíthatjuk vissza. Reménykedjünk benne, hogy talán feledésbe merül.

– Ez az életem! Még hogy feledésbe merül?! – A hisztériás roham kerülgetett.

– Ambrus, a rasszizmus-teóriádra gondolok, a halhatatlanság kutatásban még nagy jövő előtt állsz. Ám, legközelebb kerüld a rasszizmus témáját! Az idegenek jóhiszeműek és engedékenyek, de ki tudja meddig. Én előre szóltam, hogy ezt a számodra figyelemfelkeltő „kuriózumot” jobb lett volna, ha megtartod magadnak. Az idő nem alkalmas a hasonló témák boncolgatására – sóhajtott. – Ezek a fiatalok! Túl idealisták és lelkesek – mormolta a bajsza alatt.

– Nem igazán emlékszem ilyesmire, de mintha… talán… megemlíthette, hogy nem kellene, de azt hiszem, elengedtem a fülem mellett – motyogtam önérzetesen. – Nem akartam, hogy elaludjanak a beszédem közben… – húztam el a szám savanyúan. – Hülye szenzációhajhászok!

– Ne törődj velük!

– Nem is fogok – feleltem dacosan, és eltűntem.

Csak akkor választottam a teleportálással járó egyszerűbb utat, ha késésben voltam, fáradt vagy beteg, esetleg ideges… Na jó, könnyű rászokni, mint mindenre, ami kiszolgálja a kényelmünket.

Hazaérve kifújtam magam, de attól még egész éjjel zakatolt az agyam. Eldöntöttem, jobb, ha nem reagálok. Jó levegőt be, rossz levegőt ki.

Reggel lassítottam a tempómon és nem mentem be a kutatóműhelybe. Sétálni akartam órák hosszat a város újraszűrt levegőjében, hogy véglegesen kiszellőztessem a tegnapi felháborodásom utolsó füstfelhőit is. Ám pár métert sem tettem meg, rögtön odajöttek hozzám, hogy gratuláljanak. Szeppenten pislogtam és megköszöntem. A következő utcasarkon pedig két kopaszra nyírt fejű úriember támadott le, majd mélyenszántó gondolataikkal bombázták még a reggeli ködtől épphogy megszabadult elmémet. Összegezve a filozófiájukat: pusztuljanak az idegenek! Ennél a pontnál döntöttem úgy, hogy fájó búcsút veszek tisztelőim koszorújától, és megszaporázva lépteimet, valami eldugottabb helyre kocogok. Rég nem mozgatott izmaim nyögtek alattam, ám egy kis futás után rájöttem, milyen kellemes érzés végre sportolni.

Már-már szabadnak éreztem magam, amikor az egyik felhőkarcoló kivetítőjén önmagamat vettem észre. Földbe gyökeredzett a lábam. Visszafojtottam egy feltörni készülő ordítást, és a chipem segítségével még a dühroham előtt hazateleportáltam.

Hányszor fogják még megismételni azt a műsort?!

Az elkövetkező pár napban az emberiség elővillantotta csőlátásának felsőfokát. Az életenergia-elméletemet kovácsizmus névre keresztelték át, és kizárólagosan csak a rasszizmusról szóló teóriámat emelték ki belőle. Ez folyt még a csapból is! Mikor már kínomban a háromdimenziós televíziót kapcsolgattam, elkaptam egy vitaműsort…

Betelt a pohár. Nem akartam megvárni, míg a földönkívüli testvéreink reagálnak.

Felhívtam Németh tanárurat, de nem vette fel. Háromszor próbálkoztam, sikertelenül. Toporogtam, szimpatikus idegrendszerem felpörgött, majd hirtelen indulattól vezérelve teleportáltam… volna, de mesterem koordinátái hibás üzenetet dobtak. Újra próbáltam, mindhiába. Kitiltott!

Besiettem az egyetemi laborba, ám a terem kongott, és teljes sötétség honolt benne. Totális kétségbeesés lett úrra rajtam, ám észrevettem, hogy egy papírfecni hever az asztalon:

„Jelentsd be, hogy a kutatás téves, vond vissza minden szavad! Ez nem tanács…”

Ekkor az utcán fülrepesztő hangok keltek életre, beindultak az utcai szirénák. Páni félelem nyilallt belém. Valószínűleg valahol vandálkodnak, vagy bejelentés nélkül gyülekeznek.

Kirohantam az utcára. A távolban füstfelhők hömpölyögtek az azúrkék égen, és kánonban harsantak fel dühödt kiáltások, amelyek végül monoton kántálássá alakultak. Rémítő morajlásuk fájdalmasan lüktetett a dobhártyámon. A következő utcasarkon kigyúlt a kivetítő fénye, és a hírmondó megrendült arccal jelentkezett be. Alatta a következő címszalag futott: A kovácsisták lázadást indítottak!

A kovácsisták?! Egy eszelős csürhe az én nevemben huligánkodik, és teszi tönkre az univerzális békét!

Tajtékoztam tehetetlen mérgemben, majd megpillantottam a képernyő alján a kiírást, ahol a tévécsatorna telefonszáma villogott, hogy a gyanútlan járókelők észrevételeit és friss információit is rögtön tudósíthassák. Megérintettem a bőröm alá ültetett chipet, majd hangosan elmondtam a számokat. Rögtön kapcsoltak:

– Dr. Ambrus Kovács vagyok…

– Ez fenomenális! Rögtön élőadásba kapcsolom!

– Ne kapcsoljon! – Úgy éreztem, csak sületlenségeket hordanék össze jelenlegi felhergelt állapotomban. – Ha lehetséges, a holnapi nap folyamán szeretnék egy helyesbítő beszédet tartani. Nekem nem ez volt a célom a kutatási eredményeimmel.

– Holnap a reggeli műsorban szeretettel várjuk! A kovácsizmus megálmodója a vendégünk lesz! Megtisztelő, hogy a mi csatornánkat választotta!

– Épp erről van szó, nem létezik semmiféle kovácsizmus – vágtam rá bosszúsan.

– Ne szerénykedjen! Holnap reggel hétkor a stúdióban!

– De… – Megszakadt a vonal. – Hé! Azonnal vegye fel! A francba már… – pufogtam.

Mogorván hazacaplattam, és legszívesebben elástam volna magam, de nem bírtam ki, hogy a további fejleményekről ne értesüljek. A lázongó csőcselék a kovácsizmus nevében lerombolta a földönkívüliek leszállópályáját, és megrongálták a Galaktikus Nagykövetséget. Eszméletlen pusztítást hajtottak végre. Kifordították a nézeteimet, a csupán érdekességként eléjük tárt szavaimat véresen komolyan vették, és önigazolásnak, buzdításnak fogták fel. Te jó ég, kirobbantottam egy lázadást!

Leültem a laptopom elé, és nekikezdtem a beszédem megírásához. Nem visszakozni akartam, csak kijavítani a félreértéseket, és visszafogni a feltámadt indulatokat. Békére vágytam és névtelenségre.

Órákon keresztül pötyögtem, csak úgy dőltek belőlem a szavak, amelyek nagy részét újra átolvasva cenzúráznom kellett és átírni. Többet nem hibázhattam!

Lefekvés előtt beállítottam a feltöltést vezérlő műszert, majd befeküdtem az alvókapszulába. Utolsó gondolataim a földi történelem félresiklott, jóhiszemű nézetei körül forogtak. Marx csak egyenlőséget akart, hogy mindenki azonos színvonalon éljen, és senkit ne érjen igazságtalan megkülönböztetés. Legyártották belőle a kommunizmust! Ekképpen járt Nietzsche Übermensch fogalma is, a nacionalizmus beszippantotta és eltorzította, hogy alátámassza a saját igazságát! Nagyszerű elmék így váltak híresből hírhedtté. Nem akarok én is bekerülni a történelem baklövései közé!

Lehunytam a szemem, és egy szebb jövőben reménykedtem.

Pontosan nem tudom, mi történt ezután. A fejemben folyamatosan hangok ordítottak, és képek cikáztak.

Mit is ettem reggelire? Lehet, hogy nem is reggeliztem.

Kimeredtem az ablakon, már alkonyodott.

Lehet, hogy már vacsoráztam is?

– Uramisten, hogy történhetett? – kérdezte a mesterem, leülve az ágyam mellé.

Bambán rábámultam, de nem feleltem. Nem hozzám beszélt, azt sem tudtam igazából, mi a társalgás célja.

Miért is szólítom őt a mesteremnek? Fogas kérdés, ahogy az is, hogy most vasárnapot írunk, vagy már szerdát. Vagy, hogy leadtam-e a diplomamunkám, esetleg már a disszertációmat írom?

A lényeg az, hogy ki kellene mennem a mosdóba, de lehet, hogy előtte innom kéne. Fogalmam sincs, mi lenne fontosabb…

Annyi emlék és annyi információ keveredett bennem, hogy nem bírtam szelektálni, se koncentrálni szó szerint, mintha szétesett volna itt bent minden.

– Álmában törtek rá – reflektált egy magas, fekete bőrű alak, hatalmas fehér szemekkel. Nem emberi lény, az hétszentség. – A feltöltés még tartott, de figyelmetlenek voltak, és kirángatták alóla. Az emlékképei nem tudtak rendeződni, a hippocampus és a prefrontális kéreg végleges sérülést szenvedett. Amikor felkínáltuk az emberiség számára a technológiánkat, nem hittük volna, hogy ennyire ellustulnak. – Hangneme elmarasztaló volt. – Már egy pár soros szöveget sem tudnak megtanulni önerőből!

– Mégis megtudhatnám, mi célból rontottak rá éjjel?

– A Galaktikus Tanács úgy döntött, hogy meghallgatjuk az ő nézőpontját is az úgynevezett kovácsizmusról, ezt követően pedig egy másik bolygón akartuk elszállásolni.

– El akarták távolítani a Földről?

– A nagyratörő eszmék írmagját is ki kell irtani erről a világról. Egy ilyen ösztönös és érzelemteli fajnak, mint a maguké, nem szabadna ennyire fejlett értelemmel rendelkeznie. Az érzések eltérítenek a józan ész szavától, és felborítják a világmindenség harmóniáját – hangzott a monoton, ám sercegő hangú válasz.

– Maguknak tényleg agyatlan bábokra van szükségük…

– Az önök érdekében jobb ez így – bólintott az alak, és az ajtó felé indult. – Egyébként sajnálom, hogy fel kellett áldoznia a tanítványát ahhoz, hogy végre befejezhesse az emberi eszmék sorsáról szóló tanulmányát. Ennek ellenére úgy vélem, tanulságos munkának ígérkezik, és megvan rá az esély, hogy megnyerheti vele a kiürült Tanácsi széket. Teljes vállszélességgel támogatni fogom önt.

– Nincs valami ellenszerük, hogy visszahozzák őt?

– Higgye el, ez a legjobb, ami történhetett vele! – Ezzel betette maga mögött az ajtót.

A férfi rám nézett, szemében sajnálat és bűntudat egyvelege bujkált. Eladta a becsületét egy jó pozíció reményében, meg azért, hogy ő már ne legyen a bolygón, amikor a földönkívüliek megkezdik az emberiség átformálását – tudatosult bennem egy rövid tiszta pillanatomban, majd a valóság ismét eggyé vált a gondolataim és emlékeim masszájával. Nem találtam a kiutat agytekervényeim útvesztőjéből, csupán annyit érzékeltem a külvilágból, hogy nem vagyok egyedül, a tanár úr meghallgat.

– Mester – szólítottam meg tétován, gyermeki hangon, mikor már fájó volt a csend –, eljön szebb jövő?

– El, Ambrus. Bár, azt nem ígérhetem, hogy szép lesz, csupán annyit, hogy új.