Veréb Ani: Pörgés

Battara tanár úr, a házakat összekötő, épülettől épületig kígyózó vasrúdra tapadva, csüggedten nézett begipszelt kezére.

– Így nem fog menni.

Valami kitépett a korlátból egy darabot, de nem olyan vészesen hosszú szakaszon, fél kézzel át lehetett nyúlni a folytatáshoz, és ha kifeszíthetné a két karját, éppen be tudná fogni a csonkolt végek közötti távolságot. De a könyökétől a csuklójáig sínbe tették, amikor legutóbb elragadta a centrifugális, erő és összetörte magát az ütközés pillanatában. Akkor egy házperemen lógó régi esőcsatorna állította meg, és egy pörgettyűs különítmény ott talált rá.

Épen maradt kezével erősen megkapaszkodott a korlátban, nehogy a múltkori baleset megismétlődjön, és ismét elrepítse a veszett iramban önmaga körül újra és újra megforduló földgolyó lendülete.

A továbbhaladáshoz segítségre volt szüksége. A gipsz felett szerencsére már tudta mozgatni az ujjait, mutatóujjával benyomta a nyakában lógó segélydoboz hívógombját.

– Pörgünk és élünk! – köszönt bele a készülékbe egy energiatelt gyerekhang.

Battara tanár úr ezúttal is meglepődött azon, milyen fiatalok a szolgálattevő pörgettyűsök.

– Egyre fiatalabbak – dünnyögte a fejét csóválva, majd megadta a saját kódját. – „Negyven éves férfi, értelmiségi.”

– Na, tata, pörgessed az infót, hol akadtál el? – A kérdésben a segítő szándék tökéletes keveréket alkotott a lekicsinyléssel. A gyerek elfordulhatott a mikrofontól, mert halkabban, de tisztán érhetően beszélni kezdett valakihez, nyilván nem vette észre, hogy félrenyomta a némító funkciót a kommunikációs pulton. A következő mondataiból áradó nyers őszinteségtől a tanár úr a lelke mélyéig összerázkódott. – Hé, Potlen, vigyél magaddal hármat, de ne az öregek közül. A tizennégy éven felüliek nem pörögnek elég gyorsan ehhez a mentőakcióhoz. Egy negyvenes, vén őskövület vár rátok, szerintem nem bírja sokáig, válaszolni se tud pörgő tempóban. A helyzetjelzője azt mutatja, elakadt a hatos zónában. Már öt perce szóltam neked, hogy arrafelé leszakadt a kapaszkodórúdból egy méteres darab. Mit csináltatok ennyi ideig? Rég helyre kellett volna hoznotok a hibát, ti… csigabanda! Ha kirepül az öreg a világűrbe, megint korosodási diszkriminációval fognak vádolni minket, azt hihetik, szándékosan hagytuk ott. Nem, mintha egy ilyen levénült alakért nagy kár lenne. De amióta néhány lökött elme megírta a Pörgési Jogok Nyilatkozatát, nincs más választásunk, be kell tartanunk. Ráadásul értelmiségi, márpedig azok nem jók semmire, használhatatlan elméletgyártók, akiknek nincs érzékük a gyakorlati dolgokhoz, és túl lassúak.

Battara megköszörülte a torkát.

– Hoppá – mondta a pörgettyűs diszpécserfiú, ráeszmélve, hogy monológjának nem kívánt hallgatója akadt a vonal másik végén. – Nyugi, tata, már úton a pörgő-csapat. Két perc, és leszednek a rúdról. Amúgy hová készültél, öreg?

– Csak pár házzal arrébb, a könyvtárba – felelte a tanár úr, és még erősebben szorította a korlátot. Azt érezte, egyre gyorsabban forog a Föld. Már az eddigi tempót is nehezen viselte, de most mintha megsokszorozódott volna a tengely körüli forgás sebessége.

– Egyre gyorsulunk – nyögte a mikrofonba.

– Naná, tata. Ezzel mindenki tisztában van. Neked kellene a legjobban tudnod, a te generációd hozta létre tíz évvel ezelőtt a „gyorsuló világ” kifejezést, nem? Bár lehet, hogy ez régebbről származik, de mindegy. Ki ér rá történelmet tanulni manapság? Magadnak köszönd, hogy most ott csimpaszkodsz. Már fiatalon láttad, hogy ez lesz, többet kellett volna gyakorolnod, hogy tartani tudd a lépést. Csak nyomtátok a süket szöveget: „versenyképes tudás”, „életfogytig tartó tanulás”. Évekkel ezelőtt rájöttetek, hogy erre van szükség, ehhez képest eléggé elavultál, ha egy lépésre se futja az erődből védőkorlát nélkül. Nem lenne egyszerűbb, ha nem kapaszkodnál tovább? Gondolj bele, elengeded azt a korlátot, vége a reménytelen küzdelemnek, kirepülsz az űrbe, és azzal meg is oldódott a gondunk. A tiéd is, meg a miénk is. Csak előtte tegyél önkéntességi nyilatkozatot, rögzíthetem, ha kéred.

– Már hallom a mentőosztagot – nyögött megkönnyebbülve Battara a segélyhívóba.

A kapcsolat megszakadt. Az ügyeletes pörgettyűs nem pazarolt rá több időt és energiát. A társai most már úgyis megmentik a vénséget. Ha pedig az utolsó pillanatban feladja, és kipörög az űrbe, akkor is elmondhatják, hogy megtettek mindent, ebben az egyre esztelenebbül rohanó világban megesik az ilyesmi.

A pörgő-csapat nem a korlát túlsó csonkjára tette át a tanár urat, hanem nagylelkűen elsuhantak vele a könyvtárig.

Reszkető térddel ereszkedett egy kényelmes fotelba az előcsarnokban. Az épületek belsejében mindenütt működött a mozdulatlansági erőt létrehozó rota-blokkoló generátor. Egy kilenc éves neocirkum-generációs fiú találta fel, neki köszönhette az emberiség, hogy még nem pörgött szét. Mesterségesen még fenntarthatóak voltak a nyugodt életfeltételek, elodázva, hogy végleg kiforduljon magából a világ.

Odakinn észvesztő sebességgel követték egymást az események, de idebenn egyelőre csend volt, lassú folyással haladt az élet. Úgy, mint valaha régen, tíz-tizenöt évvel ezelőtt, amikor még csak százhúsz-százharminc kilométer per órával döcögtek a kocsik az autópályákon. Amikor két óráig is eltartott, hogy az ember repülővel eljusson Budapestről Párizsba. Amikor még el lehetett mesélni egy hosszabb viccet, mialatt a pirítós kenyér elkészült és az instant kakaó szétolvadt a bögrényi tejben vasárnap reggel a konyhaasztalon.

A tanár úr összeszedte magát, megnyugodott annyira, hogy elballagjon a könyvespolcokig. Leemelt egy kötetet. Nem kortársirodalmat választott, hanem egy régmúlt korokat idéző történet olvasásába kezdett. A huszadik század közepén játszódó cselekmények sodró lendülete – melyet ma vánszorgásnak csúfolnának – magával ragadta őt, és a könyvben kitáruló világ menedékében Battara Bence, nyugalmazott és kimustrált irodalomtanár ismét rátalált a mára már elveszett, emberléptékű életre.


A Nyakonöntött Próbagiblin Szolgáltatóház 3., Régi-új pályázatának 1. helyezett alkotása, megjelent a Lector Magazin I. évfolyam 3. számában, 2013. decemberében