Google+ Followers

2013. január 11., péntek

Para Celsus: 1.01ita


+16

Bánat-bús ollóval szabott történet ez, apuskám, igazi Tévedések baj-játéka – ha nem szeretnél lehervadni, ide se bagózz, azt mondom.

Szóval, ott lebzseltem a kávéházban, mint mindig, mikor egy teherkocsi acél-benzin-, és gumiteste káoszba gyűrte szegény, nyomorú Humbert-t – láttam a hullát, a kifacsarodott testét ennek a puhult entellektüellnek, láttam a halott szemekbe, arcvonásokba dermedt rémületet – szíven markolt az ergya Karma efféle megnyilvánulása, mindahány békésen elhunyt, Nirvánába olvadt léleknél erősebb hatást kelt egy értelmetlen halál, az élet-körforgás ilyen zaklatott vége-kezdete – kérdezősködni kezdtem hát az odacsődülő bámész népség között, ki vagy mi üldözte ezt a szánandó lelket acél-sárhányó végzete elé? – ezt bogoztam ki a sebtiben összeszedett elbeszélésekből:



Monsieur Humbert Humbert és lánya alig egy órával előbb jelentkeztek be a közeli, olcsó szállóba – a nappal bölcsész-szakon tanuló recepcióslány később révetegen idézte fel az irodalomtudományok professzorát, meg lányát, azt az elbűvölő fruskát – Doloresnek hívták, tizenkettő-tizenhárom lehetett, rozsdabarna hajú, napbarnított kis tündér, elragadóan állt rajta a fűzöld nyári ruha, möszjő Humbert pedig olyan kedves volt, olyan óvón karolta át a lányát…

A liftes fiúnak más volt a véleménye, őt – úgy látszik – nem kábította el a professzor deres halántéka, hollywoodi majom-jóképűsége – a borravalót kevesellte, vagy az sértette büszkeségét, hogy a frufrus, egyenes hajú bakfis felé sem nézett?

A liftajtó kinyílt, möszjő Há atyáskodva ölelte át fél karral lánya vállát – mamzel Dolly pillát sem rebbentett, révedező tekintettel hagyta magát vezetni, csípő ringott, vászontopán tipegett – a liftes srác erektált, vöröslő arccal fókuszált a napbarnított bakfis-vádlik után – Beképzelt picsa! – morogta egy nem létező tükörképpel konzultálva – bizony, barátom, a boyok csak a Hiltonban számolják a borravalót, a lepukkant garnikban beleolvadnak a szürke, málló tapétába…

Möszjő Humbert alig várta, hogy a csöpögő orrú, ványatag londiner lepakolja egyetlen kofferüket, és elhordja magát – Dolores, a hallgatag nimfa, az ágyra huppant, rugózott egy sort a fakóra mosott matracon, a ruha pántja lecsusszant válláról, melyet szeplősre csókolt a nap – barátom! Láttál már bakfist, aki nincs tudatában saját szépségének? – semmi koraérett magamutogatás, semmi megjátszott szűzieskedés, csók közben elkapott ajak, és „jaj, ezt nem lehet”-tekintet – az öntudatlan szépség ilyes megtestesülése volt Dolores, rebbenő pillái port kavartak fel vén-fásult szívekről, ajka újranedvezte a sok rossz látásába beleszáradt, sárgás öreg-szemeket… – Dolores ártatlan közönnyel tűrte, hogy möszjő Há mellé üljön és belecsókoljon rézszín pihés, nyúlánk lány-nyakába – bizony mondom, ha erre gondolok, eszembe tolul a gyanú: a gyermeki nyugalom és a Buddhák passzivitása egy tőről fakad.

A Szent Kisded békéje ült Dolly arcán – megvilágosodottak, a quattrocento faliképek angyalai, Szent Ferenc nézhettek így maguk elé – „mi dolgunk itt a világon, ahol csak átutazóban vagyunk?” – „a romlandó test ugyan, kit érdekel?”.

Möszjő Hát érdekelte, végigcsókolta Dolores nyakát, vállát, elidőzött a kulcscsont gödröcskéinél, foggal, vad harapásokkal cibálta félre a melltartó pántját, melynek fehérsége olyan jól mutatott a szeplőpettyes bőrön – hím-mancsa bekúszott a lány combjai közé, összeborzolta a rőtes pelyheket, csípőig gyűrte fel a smaragdszín nyári ruhát – professzor Humbert Humbert-ről lefoszlottak a szerepek, nem volt már sem gondoskodó apa, sem beképzelt, spleenes utazó – üzekedő, nyomorú kanná változott.

Dolores végignyúlt az ágyon, fejlődőfélben lévő melle bimbója mennyezetnek meredt, apró, hófehér pamutbugyija, mint az ártatlanság fehér zászlaja, bokáján lógott – möszjő Há nadráglerúgva térdepelt nimfácskája fölé, merev falloszát, akár egy varázsvesszőt, végigvezette a lapos leányhas, a szeméremdomb és az épp, hogy kiütköző, bronzszínű bozót felett – pénisze hegyén erekciós csepp gyöngye hízott, makkját lassú, körkörös mozdulatokkal hozzádörzsölte Lolitája szeméremajkához – két kézzel a lány csípője alá nyúlt, megemelte a törékeny bakfis-testet, készen, hogy a rózsás-piros nyílásba vezesse vesszejét.



Nevess ki, de azt mondom, Isten volt az, aki ujját bedugta a Szamszára nagy áramlatába – hogy az eszköz egy rühes szállodai detektív volt, aki a lyuk-hátán-lyuk, az intimitást csak imitáló fal egy résére tapadva premier plán pillantotta meg Humbert-t és kicsiny nimfácskáját? – mit számít az! – a lényeg, hogy a házihekus fellármázta az egész szintet, a szállodát, hogy pedofilt és perverzet üvöltve tódultak a zárt ajtó elé a vendégek és szállodai alkalmazottak.

Mire az ajtó ríva engedett az ütéseknek, és kifordult sarkából, a szobában már csak a félmeztelen Dolorest találták a betódulók – az ablak tárva, möszjő Humbert kiugrott a szomszéd féltetőre, ahonnan a tűzlépcsőn lerobogott az éjszakai, hideg fényekkel kivilágított utcára – fél kézzel nadrágját tartva, üldözőit sarkában tudva, nyüszítve rohant a sarok felé, ahol már várt rá fém-, és gumi-végzete, a fékcsikorgással aláhúzott halál.



A kávézótól visszafelé haladva csavartam fel professzor Há Ariadné-fonalát – a garniszálló halljában már kisebb tömeg gyűlt össze, és mire a lépcsőn felcaplattam a negyedikre, a zsaruk kék lámpái bevillogták a hotel környékét – Humbert betört ajtajú szobáját könnyen megtaláltam, némi lökdösődés árán, sajtóigazolványom felmutogatva sikerült is bejutnom – a házidetektív, boyok és lakók háta és döbbent csend fogadott.

Mire ez a hallgatás, miért állják körül szegény lányt, és ha már körbeveszik: miért nem vigasztalja senki? – Dolores magán-Nirvánája közepén, légüres térben üldögélt, tekintetéből hiányzott minden zavar vagy ijedtség – fél kezével ruháját igazgatta, fél kézzel mellét takarta – gyermeki pillantásával észvesztő kontrasztban ütközött ki nyakán felrepedt bőre alól testének pneumatikus rendszere, az áramkörök, szintetikus izmok hideg logikája.

– Egy kibaszott android – motyogta a házizsaru, a lányról az ablakra emelte tekintetét, arcára kiült a kérdés: de hát miért menekült el ez a szerencsétlen? Robottal hetyegni perverz, de büntetni nem büntethető – miért hát?

Nevess ki, haver, de én – azt hiszem – megfejtettem a rejtélyt – elég volt belenéznem Dolly Nirvánába-meredő, ártatlan szemébe, hogy tudjam, amit Humbert is tudott – mondhat bármit a törvény, ez egy kislány – Dolly-Lolita érző, gyermeki lény, túl a mi hús-börtönünk korlátain – tiszta szellem, akit bűn bemocskolni – szegény, nyomorú Humbert is inkább a menekülést és a teherautó-anankét választotta, mintsem hogy leleplezése után még egyszer Dolores elé kerüljön.

Áttörtem a jótét lelkek sorfalán, leguggoltam az ágy mellé, Lolita mellé, és a lány vállára borítottam zakómat – azt hiszem, ezt a tettemet – ha mást nem is – a javamra írják a túlvilágon – aztán megérkeztek a zsaruk, és bekísértek minket az őrszobára.



A továbbiakról nincs sok mondanivalóm – a dekások megállapították, hogy Dolorest egy au-pair-modellből alakították át, a mesterséges intelligenciáját felülírták, nemi szervet, fanszőrzetet és mellbimbót kapott – a megoldások és a felhasznált anyagok alapján valószínű, hogy Dolly egy apró kiber-manufaktúrában született meg – hogy hová tűnt, nem tudom – a zsaruk lefoglalták, majd kormányszervtől-kormányszervig dobálták, míg végül Loli-Dolores eltűnt, akár a vízbe dobott kő.

Humbert professzor ügyét bűncselekmény hiányában lezárták – a hivatalos verzió szerint möszjő Há pillanatnyi elmezavarában vetette magát a teherkocsi elé – én tudom az igazat.

Mostanság, ha pénzem és időm engedi, a kiber-manufaktúrákat járom sorra – keresem azt a programozót, aki életet lehelt a közönséges au-pair-androidba, méghozzá tiszta, ártatlan életet – ha Dolores békés tekintetére gondolok, érzem, hogy hív, csalogat a kiberműhely Mennyei Harmóniája – ilyenre csakis egy zen-mester képes.

Ha megtalálom, ráveszem, teremtse meg a saját Lolitámat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése