Google+ Followers

2013. január 17., csütörtök

Obb: Színpad az élet


„Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani.”



 Állok a színfal mögött.
Ellep a dermesztően hideg verejték, megborzongok a hűvös, nyirkos csermelyektől, amiket testem választ ki magából. Csoda, hogy a sok kis ér nem válik jégcsappá hirtelen. Nem tudok úrrá lenni izgalmamon. Mily régóta vártam ezt a pillanatot, most mégis a zsibbasztó félelem átjárja minden porcikámat. Toporgok-totyogok egyhelyben. Legszívesebben meghátrálnék. Az arcom fehér lehet, akár a kréta vagy mint egy kölyökfóka.
Arctalan, alaktalan kísértetek szólítanak, fellépni kérnek. Pár bizonytalan mozdulat jobbra s balra, pár lépés előre, majd hátra.
Reszketek.
A sötét, kihalt kifutót egyszerre kacska fények szövik be keresztül-kasul. A deszkákon ezernyi denevérként röpködnek, táncot járva. A villódzásban tízezernyi torokból robban ki az éltetés. De nem mozdul a lában, nem akar indulni, hiába könyörgök, hasztalan kérem.
– Menj! – üvölti egy hang, és két, lapátnyi tenyér lök az üresség felé. – Mindenki rád vár!
Tántorogva: lásd egy részeg, otthontalan koldusa a világnak, megindulok, „mint ki éjjel vízbe gázol, s minden lépést óva tesz”. Lábaim önkéntelen, rogyadozva visznek előre a színpad közepe felé. Megcsap a fülledt izgalom szaga, testek-lelkek kipárolgása, mi kígyóként tekeredik körülöttem, befúrja magát a legkisebb résen, hogy hirdesse a nem mindennapi élvezetet, és lassan átvegye az uralmat gerincem felett. Mikor középre érek, mélysötét éjszaka kobozza el a tengernyi táncoló szentjánosbogarat, lekapkodja őket féltékenyen.
Szememre megvakultam, de mégis látok mindent, átlátok a sötétségen, lényemmel érzékelek.
Síri csend.
Zavartan jobbra fordulok, onnan balra. Halványan oldalról hideg világosság dereng, s hirtelen köd lep el. Nem oszlik, megáll mereven, mint őszi reggeleken a mocsaras pusztákon, jótékonyan takarva a láp mocskát, gyengeségem zavarát.
Halk moraj szánkázik át az épület belsején.
Egyre erősödik, majd szinte elviselhetetlenségig fokozódik. A küzdőtérről indul, felcsap egészen a mennyezetig, hol bukfencet vesz, megfordul, hogy ütközzön lemaradt kíséretével. Egy gitárhúr pendülése megakasztja, mi remeg, rezeg, idővel dallammá válik, és maga alá nyomja a tomboló tömeg kirohanását, megbéklyózza azt, rabszolgává teszi, talán mindörökre. Megsimul a csorda, akár a meghunyászkodó eb gazdája szavára. Az amúgy is csendes dallam alig halhatóvá válik, s elillan a függöny vaskos, komor, régi rojtjain.
A reszketésem csillapodik, már csak bent lüktetek.
A gitárszó elröppenése a létet rombolja kétséges-félelmetes elmúlás magányába.
Magam vagyok, mint oly régóta a világnak e kicsiny szegletében: hontalan hazámban.
Lábak dobogása.
Lábak dobolása.
Rezonál talpam alatt a léc, rezeg az egész tér.
A vészsötét világot átszakítja a napsugár, egy fénykör, ami engem láttat, csak rám ragyog, bearanyoz, angyallá változtat.
Csend.
Felszárad a beborító csepptenger, testem kimerevedik az őserőtől, önkéntelen széttárom karom – látni engedek.
Egy sikoly ráz meg, mit még egy követ, majd ezernyi önkívület.
Hisztéria.
Összegömbölyödöm, a fény követ. A hisztéria abbamarad, helyét átveszi a döbbenet.

Ötkor kelek, mint mindig. S fülembe mászik a dal: „Mindig van remény, hinned kell, óóó… hidd hát el!”
Napok óta bujkál bennem valami nyavalya, pállott a szám, száraz köhögés ráz meg, a slejmet visszanyeltem.
– Rohadt életbe!
Gombás lábam alvás közben megizzadt, viszket. A zoknin keresztül megvakarom, nem vettem le éjszakára, hideg a november.
Egy galambot eresztek.
– Legalább még dolgoznak a beleim – nyugtázom.
A csipákat kiterelem szemem sarkából, magamra dobálom elrongyolódott mindennapi gönceimet: nevenincs melegítőt, majd az azonos márkanévvel ellátott sportcipőt. Fogat nem mosok, ráér majd, ha visszaérek.
Elslattyogok a boltba, megveszek mindent, amit már tegnap este összeírtam. Nem hosszú a lista, semmi lényeges. De óvatos vagyok, nehogy valami kimaradjon, hiszen a mai nap estéje a fellépésemé. Ilyenkor különösen odafigyelek, nem szeretnék gubancot. A mindennapok így is megőrjítenek, ahogy az emberek, a dugók, a hírek. De ez az éjszaka az enyém, a koncertet én adom.
Ezeken a napokon sohasem dolgozom, koncentrálnom kell az előttem álló estére.
Előre félek, mi lesz, ha elmarad a siker?  Ha nem lesz teltház, akkor mit teszek? Nem lehetek hitetlen, hiszen a közönség szeret!
Jobban is gondoskodhatnék magamról, sosem viszek száraz ruhát cserének.

Régen léptem fel utoljára. Gyötrelmes hónapok állnak mögöttem. Az utolsó koncertem másnapján otthon maradtam önkívületben. Nem csúszott le torkomon sem étel, sem ital. Fogvatartott az előző esti előadásom extázisa, megbéklyózott, gúzsba kötött, nem engedett tovább. Repkedtem rossz felé, mint viharzavart vándormadár.
Napok teltek el útkereséssel, közben minden egybefolyt, valóság és álomvilág. Eltörlődtek határai, vagy összefonódtak, akár sorsunk kusza szálai. Mielőtt a választ megkaptam volna mindenre, rám leltek. Meztelen, összekuporodva találtak meg legkisebb szobám déli sarkában, szőrösen, csontsoványan, saját ürülékemben ülve.
Nem ellenkeztem, követtem őket, s infúzióra kötöttek. Sokan jöttek be hozzám fehér köpenyesek, kérdezgettek, de nem válaszoltam nekik, mert nem érdekeltek. Nem akartam belelátni szürke, beszűkült világukba.
Így teltek el hetek.
Folyton néztek: hol bábnak, hol próbababának.
Megvizsgáltak rajtam mindent: szemet, fület, reflexet. Nem tudom, hogy mit leltek – általában latinul beszéltek.
Idővel rájöttem, ha nem beszélek, örökké velük leszek. Kénytelen-kelletlen kedvükre tettem, megeresztettem nyelvem. Elmondták, hogy ők rólam mit hisznek. Igazat adtam nekik, és bocsánatot kértem, megesküdtem, hogy soha többé ilyet nem teszek.
Lassan hittek nekem, pedig a sok gyógyszer, amivel tömtek, a kuka mélyén végezte.
Megjátszottam nekik azt, amit látni és hallani szeretnek.
Büszkén jelentették ki: meggyógyultam, hazamehetek.
Szánalmas emberek.

Felállok.
A gitárhúr újra megremeg, hogy rezgése dallammá álljon össze, zongoraszó átveszi, vele tart, s követi a dob, mi egyre gyorsabban pereg, a végén mélyen dübben egyet.
Tapintani lehet odalent a feszült csendet, mit tízezernyi nép áraszt felém. Hangom tőlem független felsikolt, azt a lentiek visszhangozzák vissza az éterbe. Kívülről, talán a mennyből hallom mindezt. A hangjuk pattog körbe-körbe, táncot ejt.  Hirtelen leintem.
Néma sötétség szakad le, omlik újfent a teremre.
Testem kisszárad. Sivatagba lépek. Bolyongok, keresem a kiutat, ami az oázisba vezet.
Megérkezem.
Állok álmok tengerén, feszít a győzelem. Kéj, kéjsóvár lételem karolja körbe aurám, siklik végig a legfelső bőrrétegen, hogy külsején apró, dudorodó pettyeket ébresszen álmukból reá. Vak, végtelen repülés visz át a világ, a tudott, a megtalált világ határán.
Újra letesz.
Kiszaladok a kifutó szélére, majdnem túlvisz a lendület, kissé megingok, mit pár sikoly kísér.
Lenézek az első sorra. Az arcokat lesem, köztük enyéimet keresem.
Mindenki eljött, aki fontos nekem, itt állnak előttem mind a ketten. Büszkén tekintenek rám. Féltve követik minden mozdulatom, óvón, mint friss szülőpár az ő újszülött gyermekét. Szívet formálok feléjük ujjaimmal – érzik dobbanását –, azon keresztül egyesülnek eltévelyedett lelkeink. Felreppennek, kacagva befogják magukat a Kis Göncöl Szekér elé, s vágtatnak vele tovább. Kört rajzolnak a Holdsarló köré, hogy onnan nyílegyenesen beleolvadjanak a Nap perzselő tűzébe.
Most lenne helyén a megváltó halál!  – mert innen nincs tovább, magasabbra már nem szállhatunk, itt még rajtunk kívül senki sem járt.


Ruha, mint olyan, tévképzet annak, aki soha nem lépett túl önmagán.
Nem én választottam magamnak, a fajom hagyta el szőrzetét valamikor régen, s váltotta fel kényelemtől s hiúságtól hajtva, megmutatni a világnak s másoknak, ki is ő valójában. De csak azt mutatja meg, mennyire gyenge valójában.
Bőrcipőt húzok negyvenes lábamra, zoknim pamutszálas. A farmerom kopott szövetét dolgos kezek tették ily nagyvilágivá, az övet benne egy barnamedve bánta. Selyeming Kínából. Sapka-sál talán a Lengyel piacról.
Végre egyben van a fellépő ruhám – nem zaklat apám s anyám. Tömegek hordják holnaptól a hasonlatos ruhát.
Utolsó simításokat is elvégzem öltözékemen. Bátran tekintek végig magamon, szembesülök a görbe vagy reális tükörrel, mi megmondja nekem: ki a legszebb e vidéken.
A szemem sír s nevet, de mindkettőt miattam teszi. Örömkönnyek ezek, a boldogság könnyei. A patak mintha sohasem akarna elállni, úgy árasztja el arcom gödreit, csak azért, hogy megpihenjen az ádámcsutkám alatti vájatban, hol ujjaim szétkenik.
– Megcsinálod! – biztatom magam. – Nyerni fogsz! Mert nyertesnek születtél.
Rántok még egyet az övemen, hátra simítom hajam, az izzadságtól s zselétől ragacsos tenyerem farzsebembe rejtem, majd egyenes tartással kilépek a házból az én világom felé.


Megtörik a varázs.
Értelmetlen szóáradat furakodik távolról elmém közelébe, valahonnan messziről. Belopja magát, befészkeli a tekervényeim közé, hogy elrángasson a mindent jelentőtől, szétzúzza, porrá változtassa mindazt, mi abból született.
– Hozzátok már le a kifutóról Ferikét, a fenébe! – dörög a mindenható. – Mindjárt be kell engedni az embereket.
Valaki átkarol. Én követem.
A koncertemnek vége.
– Gyere velem! Szépen feltakarítottad a placcot, de most már menni kell, mindjárt elözönlik a termet. Fél óra még, és a zenekar rákezd. Velem maradhatsz hátul, onnan végignézheted.
Terel a pásztor, terel.
– Ferike, akaszd vissza a mikrofont! – hallom.
Visszahelyezem. Ahogy elengedem, valami elszakad bennem. 
Nem tarthatom magam tovább, az eddig száraz könnycsatornám megállíthatatlanul megtelik, onnan elindul a folyam, eláraszt. Örülök, hogy kapaszkodhatok valakibe, aki nem csak a támaszt, hanem a reményt is adja nekem.
– Laci bá, az… az Igazgató úr nagyon haragszik rám? – kérdezem hebegve.
– Dehogy haragszik, Ferike.
– Ugye, megint eljöhetek takarítani a jövő héten?
– Persze, de töröld le könnyeid!
Letörlöm, hiszen nemsokára újra eljöhetek… S boldog vagyok, mert van Remény, és a Színpad az én Hazám!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése