Google+ Followers

2013. január 15., kedd

Mab Tee: Mire lehull az első hó


Hason, ruhátlanul feküdt az ágyon. A hosszú évtizedek alatt megfakult a bőre. Az arcán megjelent mély barázdák őt még sármosabbá tették, míg engem elcsúfítottak. Szerettem volna tudni, mire gondol, de nem láthattam a fejébe. A férfi gondolkodásmódot amúgy sem nekem találták ki, pedig oly sokszor képzeltem magam a helyébe. Persze kevés sikerrel…
A kezdeti idők gyakori, hangos hancúrozásai a gyerekek születése után csendes légyottokká halkultak. Az évek gyorsan teltek, az egyre ritkuló szerelmes órák kellemes, ámde kimerítő időtöltéssé változtak.
Többször mondogatta:
– Ha választhatnék, a karjaidban szeretnék meghalni.
Ilyenkor mindig meghökkentem, és az egyik alkalommal megkérdeztem:
– Mi lenne velem nélküled?
– Erős nő vagy, majd kitalálsz valamit – mondta akkor halvány mosollyal a bajsza alatt.
Kissé sápadtnak tűnt, mikor a franciaágyban a hátára fordult. Szeme sejtelmesen csillogott.
– Adsz nekem egy pohár vizet? Nagyon kiszáradt a szám.
– Máris hozom a gyógyszereiddel együtt.
Magamra öltöttem a hálóköntösömet, s a fürdőszoba felé vettem az irányt.
Az ellenségem, a tükör kíméletlenül mutatta a valóságot. Bőröm hamvas fiatalsága az idővel bizony tovaszállt. Hirtelen mintha megérintette volna valaki a vállam.
Gyönyörű vagy. Szeretlek.
Megfordultam, egyedül álltam a fürdő közepén.
A konyhában hűvös ásványvizet töltöttem egy pohárba, és a gyógyszerekkel együtt a hálószobába vittem.
– Ülj fel, itt a vized! Most már nem kellene elaludnod.
Melléfeküdtem. Gyengéden simogatni kezdtem, hátha felébred, de meg se rezzent.
– No, kelj már fel, ne kéresd magad!
Megcsiklandoztam az orra hegyét, reméltem, majd megijeszt úgy, ahogy szokott.
Önkéntelenül a verőerére tettem a kezem: nem lüktetett. Mellkasára tapasztottam a fülem, hátha meghallom szívdobbanását. Percekig tartott, mire rájöttem, nincs már mit hallanom.
– Nem hagyhatsz itt, még nem!
A könnyfátyolon keresztül arca elhomályosult, majd egy pislantás után ismét élessé vált.
Számtalan pofont kaptál az Élettől, de mindig felálltál és továbbléptél – hallatszott hátulról egy ismerős suttogás.
Végigfutott a tekintetem a meztelen testén.
Így mégsem láthatják meg! Fiókjából kivettem a pamut gatyáját, és előkerestem a halványkék alapon sötétkék-csíkos pizsamáját, amit én csak „öregapi-ruhának” neveztem. Sokáig tartott, míg felöltöztettem. Átfutott az agyamon, hogy mindjárt az ünneplős öltönyét is ráadhattam volna. Feje alatt megigazítottam a párnát, kezét összekulcsolva a mellkasára tettem, és betakargattam.
A fotelbe roskadva, telefonnal a kezemben percekig magam elé meredtem.
Mindig rád kell várni! – korholt csendesen.
Céltalanul keresgéltem a telefonszámok között.
A gyerekeket hívd fel!
Megállt az idő. A mobiltelefon az ölembe hullott, ujjaim nem akartak engedelmeskedni.
Asszony!
Összerezzentem. Felkaptam a mobilt, gyorsan kikerestem a fiam számát, majd elhadartam neki, mi történt. Miután befejeztem a beszélgetést, nem tudtam, mit tegyek.
– Most mi lesz velem?
Írni fogsz, ahogy eddig. Írj egy regényt az életünkről. Mutasd meg a világnak, hogy igenis létezik holtig tartó szerelem, és ha lehet, ne az álneveden írd, mint azokat a rózsaszín szirupos könyveidet szoktad. A saját neved szerepeljen rajta!
A fotel mellett a kisasztalon egy verses antológia hevert. Könyvjelzővel megjelölte azt az oldalt, amelyet utoljára olvasott. Fellapoztam, és a jobb oldalon egy háromsorost találtam, mely így szólt:

„Jéggé válik az illatos harmat
az elmúlás rohan át a dombokon
Vajon lesz-e még tavasz?”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése