Amikor Wayne felhívott és
közölte, hogy feltétlenül beszélni akar velem, már sejtettem,
hogy baj van. A hangja elárulta, olyan feszültség bujkált benne,
amit talán még soha nem tapasztaltam. Wayne Belourral gyermekkori
barátok vagyunk, ugyanabban az utcában laktunk, egy suliba jártunk,
és még a gimiben is osztálytársak voltunk. Nem ismertem nála
rendesebb srácot, de furcsábbat se nagyon. Nehezen tudom szavakba
önteni, mit értek ezen. Mintha nem is ebbe a korba született
volna, lovagias elveivel néha az őrületbe kergetett. Furcsasága
mégis inkább az eltökéltségén volt tetten érhető. Tisztában
vagyok vele, hogy az eltökéltség nem éppen negatív tulajdonság,
és semmiképpen sem lebecsülendő. Wayne szélsőséges kitartása
azért volt zavarba ejtő, mert mint valami francia vígjáték
esetlen hőse, folyton folyvást kudarcot vallott elszánt küzdelmei
végén. Mintha csak saját sikertelensége éltette volna…
Aggodalmam gyakorlatilag
azonnal igazolást nyert, ahogy beléptem a nappaliba. Hellyel
kínált, de percekig képtelen voltam elfogadni a szíves
invitálását. A falakat bámultam megbabonázva, azokon ugyanis
több tucatnyi kinagyított fotó díszlett. Mondhatja bárki, mit
vagyok úgy oda, előfordul ez másnál is! Persze, hogy előfordul,
csak meglehetősen ritkán ábrázolja az összes fénykép ugyanazt
a személyt, aki se nem popsztár, se nem híres színész...
– Tetszik? – kérdezte
Wayne, látva eltátott számat.
Bizonytalanul bólintottam,
de mivel a tekintetemet megbabonázta a látvány, nem fordultam
barátom felé.
– Nos, őróla szeretnék
veled beszélni – mondta halkan Wayne, mintha attól tartana, a
sajátos módon kitapétázott falaknak is füle van. Bár nem láttam
az arcát, biztos voltam benne, hogy a zavar pírja festette vörösre.
– Wayne, az ég áldjon
meg! – sóhajtottam bosszúsan, miután végre szembefordultam
vele. – Kinek nézel te engem? Ügynöknek, aki gyönyörű nőket
közvetít reklámügynökségekhez, meg a filmiparba? Zsaru vagyok,
jól tudod. Ha nem a barátom lennél, már fel is jelentettelek
volna, amiért valakit az engedélye nélkül fotózol.
Wayne zavarában egyik
lábáról a másikra állt, és még csak véletlenül sem nézett
volna a szemembe. Még a vak is látta volna, hogy súlyosabb dolog
nyomja a lelkét, hogy az illegális fényképezés miatti büntetésen
aggódjon. Egészen megsajnáltam, hisz mint említettem, ritka
rendes fickó volt.
– Nézd, Ronald, tudom,
hogy ez nem kóser – motyogta a kezét tördelve. – Azért
fordulok éppen hozzád, mert zsaru vagy és a barátom.
Gyanakodva méregettem
Wayne-t, aztán újra a falakat teljesen beborító szépséges nőt
kezdtem tanulmányozni. Szó, ami szó, volt mit nézni rajta.
Láttára hajlamos voltam azt gondolni, az Úr mégiscsak jó
kedvében teremtette a világot. Az ismeretlen gyönyörűségről
minden kép a lakásában készült, Wayne ablakából egy különösen
erős teleobjektív segítségével. Éppen attól volt varázslatos
ez a gyűjtemény, hogy nem a kifutón, sminkmesterek áldozatos
munkáját követően, gondosan és ravaszul tervezett ruhákban
mutatta meg a csodálat tárgyát. A természetes életképek főzés,
takarítás, evés vagy éppen számítógépezés közben készültek.
Aki szép, az kinyúlt trikóban, nyuszis pizsamában és
fésületlenül is szép. Meztelenül meg pláne, hiszen ilyen is
volt a gyűjteményben. Wayne modelljét pedig akárhonnan és
akárhogyan is néztem, mindig szépnek láttam.
– Remélem, nem azt akarod
közölni, hogy megölted ezt a lányt – próbáltam egy rossz
zsarutréfával oldani a ránk telepedő feszültséget.
– Nem. Nem erről van szó
– ingatta a fejét Wayne, aki észre sem vette a kérdés
komolytalanságát. – Azt hiszem, az elejéről kellene kezdenem.
Nem akarsz mégis leülni?
Türelmetlenül
legyintettem, mert ebben a szürreális helyzetben egyre fojtogatóbb
lett az egyedi módon dekorált szoba levegője. Túl akartam esni
rajta, bármi is legyen Wayne mondandójának a lényege.
– Jól van – sóhajtott
lemondóan a barátom. – Az egész nagyjából fél évvel ezelőtt
kezdődött. A közeli szupermarketben vásároltam éppen, amikor a
fagyasztó-szekrénynél egyszerre hajoltunk le Angie-vel ugyanazért
a pizzáért, és összekoccant a homlokunk. Hülye, banális szitu
volt, de ahogy megpillantottam, tudtam, hogy elvesztem. Nem kell
hosszan ecsetelnem, mennyire szép, hiszen a saját szemeddel is
láthatod. Élőben persze sokkal inkább az. Égszínkék szemeivel
megigézett. Átengedtem neki a pizzát, és vele együtt a szívemet
is. Kábultan követtem a boltból kijövet és jóleső borzongással
tapasztaltam, hogy a szomszéd házban lakik. Így aztán rövid
nyomozással megtudtam a nevét, és hogy melyik lakásban lakik.
Látni akartam. Nem elégített ki az a néhány lopott pillanat,
amit a „véletlen”
találkozások jelentettek. Vettem egy távcsövet és egy szuper
teleobjektívet a fényképezőmre. Attól kezdve, ha csak tehettem,
őt bámultam. Óriási mázlim, hogy talán a tizennegyedik
emeletnek köszönhetően nem sötétít el a szobában, így szinte
mindent látok...
– Wayne, már ne is
haragudj, de ez beteges – mondtam neki, olyan képet vágva, mint
aki citromba harapott. – Hallottál már arról a fogalomról, hogy
udvarlás? Leszólítottad egyetlenegyszer is?
– Ó, dehogy! –
legyintett félszeg mosollyal Wayne. – Hogy jövök én őhozzá?
Angie egy istennő, egyszerűen tökéletes, egy megelevenedett
álomkép! Én pedig? Egy rakás csődtömeg vagyok, hisz ismersz.
Nem akartam lehetőséget adni neki, hogy ő is levegőnek nézzen…
Kishitű barátom
megeresztett egy keserű mosolyt, és én tudtam, mire célzott az
imént. Ha azt mondom, nem volt szerencséje a nőkkel, még nagyon
finoman és tapintatosan fogalmaztam. Pedig férfiszemmel nézve
talán nem is lett volna olyan rossz parti, ráadásul az őt
elfogadó nő bónuszként megkapta volna a végetlen hűséget is.
– Gondolom, voltak barátai
– jegyeztem meg végül, a témaváltás határozott szándékával.
Wayne elszontyolodva vállat
vont. – A megfigyelés ideje alatt három férfit figyeltem meg.
Egy taggal úgy egy hónapig járt, aztán némi szünet múlva jött
a következő. Elhiheted, rossz érzés volt nézni, ahogy másokhoz
ér, ahogy mást csókol, ahogy mást szeret... Angie egyébként egy
kisebb modellügynökségnél dolgozik. Egy-két óriásplakáton
akár láthattad is, parfümöt és autót reklámozott. Az
embereknek csak egy csinos nő a sokmillióból, meg sem jegyzik az
arcát, nekem viszont ő volt az isten, a bálvány!
– Volt? – kérdeztem rá
jó zsaruként a kulcsszóra.
– Három nappal ezelőtt
egy új férfival jött haza – válaszolta Wayne színtelen hangon
a szoba egy fotómentes sarkát bámulva. – Szeretkezni kezdtek, de
nem fejezték be, mert felbukkant a lakásban egy másik férfi, aki
nemes egyszerűséggel lelőtte a fickót.
Felszaladt a szemöldököm.
– Lelőtte?
Wayne gépiesen bólintott.
– Angie segített becsomagolni egy fekete zsákba, majd valahogy
eltüntették. Amilyen az én szerencsém, nem tudtam bizonyító
erejű képet készíteni, mert éppen előző nap ment tönkre a
fényképező memóriakártyája, és döbbenetemben nem jutott
eszembe, hogy azért pár képet a gép memóriájába is tudnék
raktározni. Ronald, én az életemnél is jobban szerettem azt a
nőt, de segített megölni valakit. Hidegvérrel, számítóan.
Ezért szóltam neked.
– Három nap elteltével,
Wayne? – mordultam rá indulatosan.
– Gondolkodnom kellett,
azt hittem kiszakad a szívem...
Mérges voltam rá, de
igazából nem tudtam haragudni. Attól sokkal jobban kedveltem őt.
Ráadásul nem is voltam meggyőződve arról, hogy a valódit
mondja, nem csak az igazat.
Wayne nem hazudott, de talán nem azt látta, amit látni vélt.
Féltékeny volt az újabbnál újabb pasasokra, és a féltékenysége
megcsalta a szemét.
Nézze, doktor Green,
elítélhet az érzéketlenségemért, de maga olyan pszichológus,
aki zsarukat kezel, így talán másnál sokkal jobban megérti a mi
észjárásunkat. Nap, mint nap az utca mocskában gázolunk, és
mint valami kibaszott ragadozó a dzsungelben, idomulunk a
környezetünkhöz. Én sem vagyok már fogékony a romantikára,
engem a tények érdekelnek.
Azért megpróbáltam
utánajárni a dolgoknak. A kapitányságon kilistáztam az eltűnt
személyek névsorát. A Wayne által adott személyleírás azonban
egyre sem illett. Ettől a pasas még tartozhatott azon emberek
csoportjához is, akik senkinek nem hiányoznak. A barátom iránti
tisztelet elvitt ehhez az Angie-hez is. Jól bejáratott
kamukérdésekkel készültem, hogy az ilyenkor szokásos
tiszteletkörök után egy, a Wayne által megadott külsejű férfi
után érdeklődjek.
Hát, doktor Green, az a nő
valóban olyan gyönyörű, hogy csak erős idegzetűeknek ajánlom a
vele való találkozást! A szépség azonban nem minden, egy
pillanatig sem állt fenn a veszély, hogy elcsábulok, ugyanis Angie
Cummins modora minden illúziót lerombol. Pár percet beszélgettünk,
de fölényes viselkedése annyira irritált, hogy türtőztetnem
kellett magam, nehogy beszóljak neki. Csodálatosan szép égszínkék
szemei oly hidegséget sugároztak, hogy azzal vissza lehetne
fagyasztani az olvadó sarki jégtáblákat. Mitugrász kis
zsernyáknak nézett és ki is mutatta. Elhajtott, mint büszke
grófnő az útjába kerülő kéregetőt. Semmit nem tudtam meg
tőle, ellenben megtudtam róla, szerencséje volt Wayne-nek, hogy
nem állt vele szóba.
Tudja, doktor úr, az bánt
a legjobban, azt a legnehezebb feldolgoznom, hogy ennek ellenére
erősödött meg bennem az a meggyőződés, hogy Wayne csak képzelte
a gyilkosságot, talán éppen azért, hogy legalább magában
megbüntethesse a kicsapongó szép hölgyet. El is határoztam, hogy
felugrok barátomhoz egy karton sör társaságában és
megbeszéljük, rendbe tesszük ezt a dolgot. A tervet azonban nem
követte tett néhány napig, mivel nagyon elfoglalt voltam egy másik
ügy miatt. Amilyen érzéketlen alak vagyok, talán még meg is
feledkeztem volna a látogatásról, ha nem kapunk hívást Wayne
szomszédjától tegnapelőtt este.
Az idős úr furcsa zajt
hallott a fal túlsó oldaláról, mintha valaki bútorokat
borogatna. Éppen szolgálatban voltam, és nagyon rossz érzésekkel
indultam útnak. Amikor megláttam Wayne holttestét, kis híján
elájultam. Valaki brutálisan összeverte őt, mintha ki akart volna
szedni belőle valamit, aztán meg eltörte a nyakát.
A barátom összeszorított
markában egy kép volt összegyűrve. Egy kép a falról, amely
Angie-t ábrázolta. Szerintem nem véletlenül tépte le esés
közben. Üzenni akart vele, hiszen tudta, hogy meg fog halni.
Megölték, mert nem vettem elég komolyan, és mert az én idióta
szaglászásomból rájöttek, hogy valaki látta a gyilkosságot.
Doktor Green, csak Ön
segíthet rajtam. Mondja, mit tegyek, hogy a lelkiismeret furdalás
ne tegye pokollá a hátralévő életemet?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése