Google+ Followers

2013. január 1., kedd

Maggoth: Évforduló

A faház ablakán keresztül nézem őket, szívem lázasan dobog. Leheletem áttetsző mintát rajzol az üvegre, a süvítő északi szélben a kert bokrai baljós üzeneteket susognak.
Ők azok, Tamás és Ágota; semmi kétség.
Megváltást kereső bűnösökként szorítják egymást a hálószoba menedékében, ujjukon jegygyűrű ragyog.
Ez volna a hely, amit keresek?
Döntenem kell, méghozzá tíz percen belül, mert a csuklómon feszülő szerkezet mutatói hamarosan összeérnek, és amikor az aprócska fiolák tartalma kék színűvé válik, újabb kapu nyílik a párhuzamos világok között, hogy elragadjon.
Misi ráncos képe bukkan fel lelki szemem előtt. Nekem csak Misi, másoknak Sárosdi Mihály professzor úr.
- Biztos, megéri az a nő, Tomi? - tudakolja. - Hivatalosan ez a készülék nem létezik, emberkísérletekre pedig végképp nincs engedélyünk. Lehet, hogy sosem találod meg, amit keresel, vagy az is megeshet, hogy egy másik dimenzióban rekedsz.
- Kell lennie olyan világnak, ahol ő meg én egyek vagyunk - jelentem ki. - Nélküle senki vagyok.
A tudós vonásainak helyén Ágota arca jelenik meg; a pillanat, amikor feltárom iránta érzett szenvedélyemet. Tökéletes vonásain őszinte sajnálat látszik, gesztusai elárulják, makacsul ragaszkodik az erkölcseihez, másként talán nem is tudna nemet mondani.
- Tomi - sóhajtja -, ebben a világban nem lehetek a tiéd, mert házassági fogadalmat tettem, amit komolyan gondolok. Szeretlek téged, de a férjem jó ember, sohasem okoznék neki fájdalmat azzal, hogy elhagyom.
Itt röpke szünetet tart, aztán kicsúsznak a száján az ominózus szavak, amelyek elindítják a lavinát.
- Ha csakugyan léteznek párhuzamos univerzumok, ahogyan ti fizikusok képzelitek, lennie kell egy olyan világnak, ahol a te feleséged vagyok, és együtt szárnyalunk.
A csuklómon lévő szerkezetre nézek, a fiolákban rejtőző áttetsző folyadék kezd elsötétülni. Ha nem töröm össze a kapszulákat hamarosan, újabb féregjárat nyílik.
Mióta csinálom ezt?
Talán megvan egy évtizede is; az emlékek ismét elragadnak, elmém vetítővásznán világok vibrálnak, melyeken jártam. Képzeletben megint vándorlásba kezdek a hagymahéjként egymásra simuló valóságok közt.
Az utazásnak megvannak a maga törvényszerűségei, és bár tapasztalataimmal lexikonokat lehetne megtölteni, átélésük során szemernyit sem öregszem. Amint új világba lépek az információk apránként - mint valami szellemi infúzió cseppjei – az agyamba szivárognak, és egy idő múltán az összes létfontosságú tény birtokába jutok. Vannak állomások, ahol napokat tölthetek mérlegeléssel, máshol alig néhány órám marad a döntésre. Nem tudom, hogy ez mitől függ, egyszerűen csak elfogadom a kezemen csillogó szerkezet határozatát, és továbbmegyek, amikor kell. Amint újabb univerzumba jutok, a tudás egy része ismét az elmémbe áramlik, ha pedig Tamás és Ágota léteznek azon helyen, magukhoz vonzanak, akár a mágnes a vasreszeléket.
Akadnak síkok, ahol csak az egyikünk született meg, vagy egymás szüleiként, esetleg testvéreként jöttünk világra. Olyan világot is találtam már, ahol Ágotát Misi vette feleségül, és olyat is, ahol szerelmem a víz alatt élt, míg én a felszínen. Hasonmásaink annyiféle szerepet játszottak, hogy napokig tartana felsorolni. Megesett, hogy szívem választottja szüzességi fogadalmához ragaszkodó papnőként tevékenykedett, én pedig erénytelen, gaz csábítóként; máskor íróként kerestem a kenyeremet, míg ő a könyvégetés élharcosa volt.
Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz megfelelő verzióra akadni. Ha tudom, talán saját realitásomban keresem a boldogságom. Falevélként sodródom a dimenziók között, meghalok és újjászülettek; folyton változó részecskeként száguldok a féregjáratok között számtalan megtestesülésen át. Két egyforma létsíkra egyszer sem akadok, néha csak apróságokban különböznek, máskor égbekiáltó eltéréseket tapasztalok.
De végre megvan, amit keresek!
Összezúzom a fiolákat. A folyadék a földre ömlik, a szerkezet mutatói alapállásba siklanak. Leoldom a csuklómról, és a lábam elé dobom - sárga villanás, és nyoma sem marad. Rám nehezedik a tudat, hogy többé nincs visszaút, de nem érdekel, hiszen megtaláltam a realitást, amelyben Ágota és Tamás egymáséi lettek.
Tovább lesem őket az ablakon keresztül, mint egy beteg kukkoló. Irigységem magvai kihajtanak, és viharos gyorsasággal sötét fává terebélyesednek. Átengedem magam a gyűlöletnek, örvényei magukba szippantanak.
Az itteni Mórucz Tamás a tökéletes másom, semmi különbséget nem lehet köztünk felfedezni. A kora is megfelelőnek tűnik, jó kondícióban lévő negyvenes, akit még nem gyűrt meg az élet.
Ilyen nő mellett nem csoda, de alteregóm már nem sokáig örvendezhet!
Vadászkésemmel hangtalanul kipattintom a zárat. Észre sem veszik érkezésemet, kísértetként suhanok a ház folyosóin. A tűzzel játszom: a közelükbe osonok, hogy kilessem őket. Zuhanyozni mennek, majd pizsamás alakjukat elnyeli a hálószoba. A kulcslyukon keresztül is észreveszem a tekintetükben fellobbanó vágyakozást.
- Holnap lesz az évfordulónk - suttogja Ágota, végigsimítva férje arcán. - Éppen tíz éve vagyunk együtt.
- Tudom - mondja rekedten Tamás, és felesége tarkója alá csúsztatja a tenyerét. - Nem felejtettem el. Holnap este lesz számodra egy meglepetésem.
- Micsoda? - néz fel az asszony ártatlanul az urára.
A férfi felnevet.
- Ha elmondanám, akkor már nem lenne meglepetés, nemde?
Aztán az ajka Ágotáéra forr, és lázas izgalommal csókolózni kezdenek. Szenvedélyük kohó tüze; kielégíthetetlen sóvárgással egyesülnek. Kitágult szemmel nézem őket, elmémet betölti egymásba kulcsolódó testük látványa; összeolvadok velük, ugyanakkor fájón eltölt a bizonyosság, hogy én a felesleges harmadik vagyok.
Légy átkozott! - meredek arra a másik Tamásra. - A kedvesemmel ölelkezel!
Agyam hátsó zugában felfogom e kijelentés tudathasadásos abszurditását, hisz én vagyok saját gyűlöletem tárgya. Legszívesebben azonnal berontanék, hogy leszámoljak riválisommal, de türelmet erőltetek magamra, és várok az alkalomra, mint pók a hálójában. Jól ismerem a szokásaimat, és számításom hamarosan beválik: Tamás hajnal három környékén felkel, és a vécébe botorkál, míg a neje mélyen alszik. Amint kilép a mellékhelyiségből, a tarkójára sújtok, aztán elkapom a megbicsakló testet, mielőtt a padlóra zuhanna.
Ágota nem neszel fel, mialatt levetkőztetem a férjét a fürdőszobában. A vállamra veszem az eszméletlen férfit, és kiviszem az erdőbe. Jó messze megyek vele a háztól, aztán a földre fektetem Tamást, és vadászkéssel a kezemben fölé hajolok. Úgy érzem, a faágak közül pislogó csillagok megvetően néznek.
A férfi kábán felnyög, ébredezni kezd. Felvillan előttem a látvány, ahogy Ágotával szeretkezik, és elborul az agyam. Dühödten lesújtok, szemhéja felpattan, hitetlenkedve rám mered. Képtelen vagyok elviselni, újra meg újra megsebzem, hogy tekintetétől szabaduljak.
Amikor végzek a mészáros-munkával, vértől szennyes ruháimat rádobálom, és meztelenül visszaügetek a házhoz. Keresek a fészerben egy gumicsizmát meg egy ásót, miközben a tagjaim lúdbőröznek. Még mindig pőrén rémtettem színhelyéhez sietek, és minden nyomot eltüntetek. Mély gödröt ások, hogy az erdei vadállatok ne tudják Tamás holttestét kikaparni.
Visszatérek a házhoz, a fészerben az eredeti helyükre teszem a dolgokat, aztán a fürdőszobába sietek. Sokáig állok a zuhany alatt a vadászkéssel a kezemben, a forró víz lemossa a pengéről és a testemről a vért, de hiába reménykedem, nem tudok megszabadulni a lelkemre tapadt mocsoktól.
Miután a belső megtisztulás elmarad, elzárom a vizet, és munkára fogom a törülközőt. Néhány perc múlva magamra öltöm Tamás pizsamáját, és a mélyen alvó Ágota mellé fekszem a hálószobában.
A feleségemhez simulok.

Csodálatos élmény álmaim asszonyával ébredni. Ragyogó mosolya megmelengeti fagyos szívemet. Halványan emlékszem rá, mit műveltem tegnap éjjel, agyam próbál úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Ágota most már egyedül az enyém.
Felhorgad bennem a vágy, és belőle is gyorsan előcsalogatom. Testünk összeforr, egy évtizednyi sóvárgás és nélkülözés olvad semmivé szenvedélyünk hevében.
- Boldog évfordulót, drágám! - súgom a fülébe később. - Szeretlek!
- Én is - pihegi. - Ugyanúgy, mint amikor megismertelek.
Nyelvemmel megízlelem a nyakán a verítéket.
- Tudom - mondom egy jóllakott nagyvad elégedettségével. - Egyek leszünk az idők végezetéig!
A fészer melletti garázsban extravagáns fekete Hummer terepjáró várakozik, azzal viszem Ágotát munkába. Lassan megjelennek elmémben a szükséges információk, épp időben, mielőtt kiderülne, hogy fogalmam sincs, hol dolgozik. Amikor elfordítom a műszerfalban a kulcsot, már tudom, hogy egy nagy cég befektetési tanácsadója, és mire a motor zajtalanul életre kel, a társaság csupa üveg, króm-acél irodaházának címe is eszembe jut. Amikor megérkezünk, az is felötlik bennem, hogy egy nagy kiadó vezérigazgatója vagyok, amely fantasy és sci-fi irodalmat terjeszt.
Miután csókkal búcsúzunk, cégem központjához hajtok. A gyorslift legfelül várakozó irodámhoz repít, amelynek ablakai lenyűgöző panorámára nyílnak. Csinos titkárnőm lelkesen üdvözöl.
- Szia, Tamás!
Majd hozzáteszi:
- Megérkeztek a jegyek!
- Mi…
Egy pillanatra majdnem belesülök a szerepembe, és megkérdem, miféle jegyek. Aztán beugrik Tamás tegnap esti megjegyzése a meglepetésről, miközben kezem automatikusan a nő ujjai közt lobogtatott Malév-emblémás borítékok felé lendül.
- …Milyen pompás, Sarolta - vágom ki magam. - Köszönöm!
Miközben becsukódik mögöttem a párnázott ajtó, a hiányzó tudás is beugrik: a küldeményben Orly repülőterére szóló jegyek lapulnak, mert kedvesem régi vágya megtekinteni az Eiffel-torony tetejéről Párizs fényeit. Alig várom a munkaidő végét, hogy megmutathassam Ágotának az ajándékomat.
Nejem, amikor felveszem az irodaház előtt, rögtön észreveszi, hogy nem hazafelé tartunk.
- Hová megyünk? - tudakolja.
Megvonom a vállam.
- Ferihegyre - válaszolom látszólag közönyösen. - Gondoltam, elugrunk Párizsba, hogy az Eiffel-toronyban ünnepeljünk.
Örömsikolya csaknem beszakítja a dobhártyámat, aztán csókok özönével áraszt el; olyan gyorsan ver a szíve a boldogságtól, mint a kolibri szárnya. Leparkolok a terminál közelében, aztán mivel nincs semmiféle csomagunk, fennakadás nélkül becsekkolunk. Nem vagyok oda a gépekért, a ránk várakozó Boeing gigászi méretei mégis lenyűgöznek. Hamarosan felszállunk, és a felhők közt suhanunk. Ágota derűje rám is átragad, bármennyire nem rajongok az ilyesfajta utazásért. A természetes dolgokat jobban kedvelem, egy Boeing fedélzetén utazni korántsem tűnik annak.
Késő estére Párizsba érkezünk, az Eiffel-torony gigászi vastraverzei fenyegető árnyakat vetnek. Taxival vitetjük magunkat az elképesztő építményig, és az egyik lifttel a tető felé száguldunk. Odafent játékszernek tűnik a mindenség, a lent hagyott világ összezsugorodik. A mélyben makettházak várakoznak, melyekben hangyaemberek élik hétköznapi életüket.
A szél a hajunkba tép, ahogy a semmi fölé nyúló vasplatón ölelkezünk. Tekintetünk összefonódik, a baljósan fénylő csillagok olyan közelinek látszanak, mintha csupán karnyújtásnyira lennének.
- Annyira szeretlek - súgom Ágota fülébe. - Az első pillanatban tudtam, hogy csak téged akarlak, amikor megláttalak.
- Én sem vágytam soha másra, mint veled szárnyalni a csillagok között - leheli halkan.
Rámosolygok.
- Hát akkor, nosza! Minek fognánk vissza magunkat?
Gyengéd játékossággal átlököm a védőkorláton.
Pupillája kitágul a rémülettől, szája elnyílik. Egy pillanatra mintha megdermedne az idő, aztán Ágota elnyújtott sikollyal aláhull. Értetlenül bámulom esetlen zuhanását. Nem értem, miért nem csinál már valamit, az elképedés megbénít.
A válasz egyszer csak megérkezik, a hiányzó információk pörölycsapásként zúdulnak védtelen agyamra.
E világ lakói nem tudnak repülni! Úgy hasonlítanak ránk, mintha teremtésünk során ugyanazt a formulát használták volna, még sincsenek rejtett szárnyaik, és sohasem indulnak nászrepülésre, hogy így fejezzék ki szerelmüket.
Ellépek a torony szélétől, hátamon hullámzani kezd a bőr. Zakóm és ingem hártyaként szétfeslik. Hatalmas hófehér szárnyaim a felszínre törnek, és tollas kupolaként fölém borulnak, arcomon vérszínű könnyek csorognak.
Lassan a vadászkésemért nyúlok, közben a mélység fölött lebegve a torony aljában heverő összetört testet bámulom.
Megyek - üzenem halott szerelmemnek szavak nélkül. - Csak egy percet várj, és követlek, drágám!
Zokogva nyiszálom szárnyaimat.
Már nincs szükségem rájuk.

1 megjegyzés: