Mab Tee: Asztrocsibe

(Freeman Dysonnak)

Ray Brown nem éppen madárfelügyelőként képzelte el a karrierjét, ám az összeg, amit ajánlottak egyszerűen visszautasíthatatlannak tűnt.

A felesége, Donna talált rá a PlanetQuest Company hirdetésére, és rögtön unszolni kezdte férjét, hogy jelentkezzen. Persze Ray kifogásokat keresett. Csak nem fog ő holmi szárnyasokra vigyázni! Neje hamar megunta a magyarázkodásait, rosszallóan nézett rá. A férfi megszeppent. Tudta, felesége rendkívül csinos nő, ő pedig alaposan meghízott az elmúlt évek alatt, mi több, az alkoholt sem vetette meg, csak idő kérdése, mikor marad magára. Már előre utálta a kötöttségeket, ami az állással járt, de Donna lenéző tekinteténél nem létezett rosszabb. Ray – miután beadta önéletrajzát – titkon remélte, elutasítják, ám döbbenetére behívták interjúra, és másnap reggel azonnal kezdhetett is.

A PlanetQuest Company épülete kívülről átlagosnak látszott. A férfit bent az előtérben a biztonsági szolgálat emberei fogadták. Lefényképezték, ujjlenyomatot, hangmintát vettek tőle, majd az íriszletapogató után kapott néhány jelszót és kódot, amit ott rögtön meg kellett jegyeznie. Brown bosszankodott a sok hűhó miatt. Nem értette, mi ez a nagy felhajtás néhány ketrecnyi csirke miatt, amiket úgyis valami átkozott kísérletnek fognak alávetni. Legalábbis ezt feltételezte.

A lift előtt közvetlen felettese, Ben Tracy várta. Miután néhány emelettel lejjebb kiszálltak a felvonóból, egyből az öltözőbe siettek. Utcai ruhájukat vékony, eldobható, műanyag egyenruhára cserélték. Kisebb bonyodalom adódott abból, hogy Rayre alig találtak megfelelő méretű kezeslábast. A férfi már-már kellemetlenül érezte magát a termete miatt, de főnöke megnyugtatta. Ezután Tracy körbevezette a komplexumban.

– Amint látja, Ray… Ugye szólíthatom Raynek? Itt komoly munkát végzünk. Területünk a naprendszerünk külső bolygóinak, holdjainak felfedezése. Szerződést kötöttünk a NASA-val, valamint az amerikai kormánnyal, melyben olyan madarak kitenyésztését vállaltuk, amik túlélik a világűr mostoha körülményeit. Nos, az űrutazással elég rosszul állunk. Űrhajóval az út elégé sokáig tartana, rengeteg üzemanyagot kellene magunkkal vinni, nem beszélve az élelemről, az oxigénről, és a sokmillió dollárnyi költségről. De ha egy apró, önmagát ellátni képes dolgot küldünk az űrbe, ezek a költségek lényegesen lecsökkennek. Gondolom, feltette magában a kérdést, hogyan maradnak életben a madarak. A válasz egyszerű: kitin és fém keverékéből kifejlesztett borításuk védi meg őket a gravitáció-, és a nyomáskülönbség drasztikus változásától. Sajnos földi körülmények között kellett megteremtenünk a tenyésztéshez szükséges feltételeket, mert a Nemzetközi Űrállomáson nincs elegendő hely egy ilyen volumenű projekthez. Jöjjön! Megmutatom, hol fog dolgozni.

A két férfi a légzsilipeken keresztül belépett a kicsiny vezérlőbe, ahol mindössze egy számítógép és egy szék állt. Brown kinézett a vezérlő ablakán a farmra – ahogy a benti termet nevezték. Bizarr látvány fogadta. Torz, kolibriszerű lények repdestek fel-alá. Szárnyak helyett kinyitott napvitorlákkal manővereztek a mesterséges napfényben, hosszú, vékony csőrüket a középen lévő henger alakú panel kimeneteibe dugdosták.

Az elsőre robotoknak tűnő asztrocsibékről kiderült, kiborgok. Belső szerveik különleges élőszövetekből álltak, melyek az elfogyasztott szénhidrogének, valamint jég átalakításával táplálékhoz, illetve klorofilt tartalmazó tüdőkön keresztül oxigénhez jutottak.

A vezérlőben Tracy elmagyarázta, hogyan kell az ellenőrző programot kezelni, majd távozott.

Ray hosszasan figyelte a csibéket. Hirtelen elé repült az egyik, és különös táncot „lejtett” a plexiüveg előtt. A madárfelügyelő először meglepődött, aztán elmosolyodott. Az általa Halleynak keresztelt kiborg attól kezdve mindennap így üdvözölte. A férfi sok időt töltött az ablak előtt a csibék fémes színét, röptüket csodálva, s mikor megjelent Halley, hogy „eljárja” szokásos üdvözlőtáncát, megpróbálta a madarat a maga módján utánozni.

Teltek a hetek, Brown pedig egyre jobban élvezte a munkáját. A protokoll szerint a kiborgok között nem lehetett alá-fölérendeltségi viszony, sőt rajba sem tömörülhettek volna, mégis láthatóan kedvence volt a vezére a farmon található kolóniának. Bármerre repült Halley a csibék követték, kivéve azok, akiket elüldözött a csoportból. Ezeket az egyedeket egyre többször és egyre agresszívebben támadták meg a többiek.

A férfi megemlítette főnökének a madarak közt kialakult hierarchiát, valamint a kirekesztett példányok elleni agressziót, de Ben Tracy nem tulajdonított ezeknek nagy jelentőséget.

– Jobban tenné, Ray, ha érzelmileg nem kötődne egyetlen asztrocsibéhez sem! Nem szerencsés nevet adni olyasvalaminek, amit nemsokára expedícióra küldenek az univerzumba, és talán sosem lát viszont. Továbbá figyelmeztetem, ezek az állatok – már ha állatoknak lehet őket nevezni – vadak. Szöveteiket varjak sejtjeiből tenyésztettük ki. Agyuk ugyan eléggé fejlett, kommunikálni is tudunk velük, ennek ellenére kiszámíthatatlan következményekkel járna, ha az emberek közé eresztenénk őket. Az asztrocsibék feladata a naprendszerünk külső bolygóinak, holdjainak feltérképezése. Gondoljon csak bele, mekkora felfedezés lenne, ha a Jupiter holdján, az Európán élőlényeket találnák a vastag jégréteg alatt! Ezenkívül ott van még az izgalmas Neptunusz, amiről szinte semmit sem tudunk. Ne úgy gondoljon rájuk, mint a kalitkában tartható papagájokra! Elismerem, néha csoportokba verődnek, de kétlem, hogy szoros rangsor alakult volna ki a kiborgok között. Felesleges ezzel foglalkoznia, Ray! Menjen vissza, és folytassa a munkát!

A madárfelügyelőt felettébb bosszantotta főnöke pökhendisége. Legszívesebben jól beolvasott volna neki. Inkább nyelt egyet, és udvariasan elköszönt.

***

Pár nappal később Ray Brown néhány percre elbóbiskolt a székében. A számítógép sípolására riadt. Felállt, kitekintett az ablakon. Észrevette, hogy a farm közepén lévő alsó kimenetbe az egyik csibe csőre beszorult. A férfi azonnal felismerte, a vezérlőből nem tudja megoldani a problémát. Csendesen káromkodott egyet. Nehézkesen magára öltötte a szkafandert, és a zsilipeken keresztül belépett a terembe.

Brown sokat olvasott a műholdak vákuumban történő teszteléséről, és a farm nem volt más, mint egy hatalmas, túlméretezett vákuumkamra, ahol az űrhöz hasonló viszonyok uralkodtak. Végignézett a magas, szürke falakon, melyekben folyékony nitrogén áramlott, hogy lehűtse a belső teret. A fényt reflektorok és tükrök segítségével állították elő. A vezérlőn lévő ablakot – amit Ray nemes egyszerűséggel plexiüvegnek gondolt –, átlátszó alumínium ötvözetből készítették, így az könnyedén ellenállt a nagy nyomáskülönbségnek.

A madárfelügyelő hangosan szuszogott, mire a középen lévő csatlakozókhoz ért. „Milyen jó lenne, ha a súlytalanságot is szimulálni tudnák! Nem kéne vonszolni magam.”

Ray számtalanszor megfogadta, fogyókúrázni kezd, de egy-két üveg sör, meg a disznócsülök folyton eltérítették a szándékától. Szerencséjére a madár elérhető magasságban szorult be, már csak azt kellett kitalálnia, hogyan férjen hozzá. Brown meglepetésére a kiborg egyszer csak összecsukta a napvitorláit. Megfogta a kiborg fejét, és a csőrét kirántotta a kimenetből. Az asztrocsibe ernyedten lógott a kezében. Kicsit megemelte, hogy megsaccolja a csibe súlyát. Talán egy-két kilogramm lehetett, pedig rengeteg fém volt rajta. A férfinek hirtelen halálfélelme támadt. Eszébe jutottak felettese szavai. Megfordult, és a plafon alatt rajba tömörült madarak – élükön Halleyvel – szélsebesen megindultak feléje. Ray szörnyen megijedt.

Váratlanul hatalmas mellkasi fájdalom érte, mely kisugárzott az állába, kezeibe. Szívéhez kapott és összegörnyedt. A kiborgok körberajzották, mint a szúnyogok.

Brown félelmében hátralépett, megbotlott a padlón fekvő kábelben, és elvágódott. Szívverése felgyorsult, homloka hideg verejtékben úszott, s mikor Halley újra elindult felé, elájult.

Eközben főnöke elégedetten kortyolgatta feketéjét az irodájában. Végignézett a barna mahagóni bútorokon, a vörös kárpitokon, míg tekintete meg nem állapodott az asztalán lévő monitoron, melyen csatlakozást jelölő programkód futott fel, majd a következő mondatok:

„Itt az AC-0052-es egység. Ray Brown ellenőrző egység meghibásodott. Jelenleg mozdulatlan. A kommunikációs kísérletekre nem reagál. 20 másodpercen belül kapcsolódom a kimenetére… Negatív, a külső burkolaton nem található kimenet. Lefuttatom az ultrahangos vizsgálatot… Az egység belsejében a motoron átfutó fővezeték eltömődött, a keringéshez szükséges folyadék nehezen áramlik… Riadó! Riadó! A motor működése vészesen gyors. Azonnal kérem a karbantartó egységet a hiba elhárításához! Riadó! Riadó!”

Tracyt a kezére folyó forró kávé hozta vissza a valóságba. Ámulatában összeroppantotta a papírpoharat.

***

A fertőtlenítő jellegzetes szagából Ray Brown rájött, kórházban van. Jobbján felesége állt kisírt szemmel, mellette pedig Ben Tracy.

– Itt vagyok, Drágám. Most már minden rendben lesz.

– Jó napot, Ray! Hogy érzi magát? – szólalt meg Tracy.

– Jobban. Mi történt?

– Donna, kérem, hozzon nekem egy feketét! Köszönöm.

Ben megvárta, míg a nő kimegy:

– Hatalmas szerencséje volt, Ray! Az AC-0052-es megmentette az életét.

– Halley?

– Igen. A kiborg szándékosan megszegte a protokollt, miután észrevette, hogy Ön rosszul van. Megkerülte a tűzfalakat és üzenetet küldött. Azonnal ideszállítattuk magát.  Halley szavaiból egyértelműen kiderült, a csibék minket, embereket inkább gépnek gondolnak, mintsem élőlénynek. A szívinfarktusát is egyfajta gépi hibának azonosította a kis kedvence. El sem hiszi, Ray, mennyi információt tudtunk meg a maga segítségével. Ezeket felhasználjuk a következő generáció tenyésztésénél. Közben kivizsgáltuk, valóban helytálló-e az Ön állítása az asztrocsibék alá-fölérendeltségével kapcsolatban. A kamerák felvételei alapján tényleg kialakult egyfajta szoros hierarchia a madarak között, melynek csúcsán az AC-0052-es állt. Ez az egység irányította a többit. A kiborgokat eredetileg úgy terveztük, hogy csak szigorúan parancsra kommunikáljanak. Szerettem volna, ha először tőlem tudja meg, az AC-0052-es egységet leselejteztük. Mivel láttuk, mire képes, nem vállalhattunk semmilyen kockázatot. Az intelligensebb, empátiával rendelkező, parancsot szegő példányok veszélyt jelentenek a küldetésre, ami persze jelentős pénzveszteséggel jár. A szabályzat szerint az ilyen egyedeket likvidáljuk.

Brown pár percig hallgatott.

–  Ugye azt mondta, Mr. Tracy, hogy varjak különböző sejtjeit használták fel a szövetek tenyésztéséhez?

– Igen, de miért kérdezi?

„A PlanetQuest nem számolt a varjak rendkívüli eszével és a gyors alkalmazkodási képességükkel. Mindig lesz egy-két Halley a kolóniában. Idővel a kollektív tudatuk révén túljárnak az emberek eszén.” Brown elmosolyodott, végül hangosan nevetni kezdett.

– Sajnálom, hogy ennyire megviselte Önt a kiborg leselejtezése. Mielőbb gyógyuljon meg! Viszontlátásra, Ray!

Közben Donna érkezett vissza a kávéval. Ben Tracyvel értetlenül egymásra néztek, majd a férfi csendesen behúzta maga mögött az ajtót.

Az illusztrációt Kasza Magdolna készítette

A novella megjelent a Kalandok és kalandozók első kötetében, aminek harmadik, illusztrált kiadása ingyenesen letölthető a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház facebook csoportjából: https://www.facebook.com/groups/969480656518032/