Minden
külszíni munka leállt az egész napos felhőszakadás miatt. Ez nem
szokatlan jelenség az Ördög Bányáinak környékén, a szemcsés, kásaszerű
eső rendszeresen visszahozza azt a szennyet, ami a felhevült
meddőhányókból naponta felszáll. Égő arcomat az ablakra tapasztottam, de a
forróság egy pillanatra sem enyhült. Egyedül voltam a barakkban, azon az estén
nem is vágytam társaságra. A többiek a bádogkocsmákban mulattak, de én csak
enni akartam, és inni, hogy az álom nehezen és nyúlósan, de végre
körülvegyen.
Az
összetákolt asztalnál magamba erőltettem a vacsorát. Kikanalaztam a
konzervhúst, és kenyérrel kimártogattam a langyos, folyékony zsírt. A
liter bor egy pillanatra sem enyhítette a szomjamat, a hőségtől száraznak
éreztem a torkomat. Hanyatt dőltem a priccsen és kezemet összefogtam a fejem
alatt. Az örökgyertya fényétől nyugodtan alhattam volna, de az álom csak
nem akart jönni. Egy történet járt a fejemben, sarkával meg-megkoccantva
a koponyafalat. Kalomár mesélte, még az első itt töltött estéim egyikén.
Ültünk
a lepusztult falú kocsmában, és tenyerünkkel támasztottuk az állunkat. Kalomár
sört ivott, zavaros, nehéz sört, én savanyú fröccsöt, korsóból. Az öreg guberás azokról
az évekről beszélt, amikor a telep romokban hevert, és félvad kincskeresők
túrták fel a kohók szemétdombjait, aranyért – vastartalmú salakért és
acélszerelvényekért. A telep akkor kapta az Ördög Bányái nevet.
–
Úgy tartottuk, a lelkekért ide jön legelébb az ördög, és viszi őket, viszi
magával a pokolra. A többiek csak később következnek – mondta az öreg
Kalomár, és ivott egy hosszú kortyot. A habot nehézkesen, kézháttal
törölte le a szájáról.
–
A dunaújvárosi ipartelep a hatvanas évek végéig külön világnak számított. Az
uniós pénzekből Európa egyik vezető acélművének nőtte ki magát. Tíz évvel
a kontinentális háború előtt már felfalta a várost, megette Dunavecsét,
Rácalmást, Baracsot, Mezőfalvát és Perkátát, magába olvasztotta Kulost,
Tast és Szalkszentmártont is. Óriási területén acéltornyok, és félkész
üzemek között csaknem kétszázezer ember dolgozott, váltott műszakokban.
Új vasútvonalak, kikötők épültek, hogy fogadni tudják Európa
nyersanyagait A legtöbben feladták otthonaikat, a gyorsan
felhúzott barakkokba és emeletes házakba költöztek, családostul.
Minden
ami növekszik, az egyszer elpusztul. Hetvenegyben kitört a háború, és az Unió
darabjaira hullott. Előbb a franciák és az angolok ugrottak egymásnak, majd
szépen sorban, ahogy a történelem nagy sakkpartijában megszokott, minden
paraszt lépet egyet, volt, aki kettőt is. Bástyák omlottak le, királyok
hullottak a porba.
Németország
bevonult Hollandiába, elfoglalta Svájcot, és megszállta fél Olaszországot.
Az oroszok az észteket, finneket, ukránokat, beloruszokat csatolták
magukhoz, a csehek és a szlovákok pedig váltakozó szerencsével foglalták
el, majd vissza területeiket egymástól.
Mi
sem jártunk jobban, fiatal suhancként átéltem Budapest bombázását. Égett a
Duna is, hullámzó, fortyogó lávafolyammá vált néhány pillanat alatt.
Ütközőzóna voltunk, hát mindenki szórt bennünket. A robbanások végül már
meg sem rezzentettek, csak azt néztem, ahova tíznél több bomba hullik egy
nap, ott húzom meg magam estére, mert ugyanoda csak nem üt többször a
ménkő.
Dunaújváros
sem járt különbül, az összes nagyhatalom stratégiai terveinek elsődleges célpontjaként
szerepelhetett, mert az első hadüzenet után fél perccel megjelentek felette
a repülők. Egyik ellenfél se akarta, hogy a másik kezére kerüljön, mert a
hatalmas gyárváros évekig elláthatott volna több hadsereget is acéllal.
- - - - -
A teljes írás itt érhető el: https://docs.wixstatic.com/ugd/1aebed_d16fd4039cbb4d09b0ce4f26f38c2b71.pdf
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése