Pál Kitti: Olivér és Flóra - Avagy a vér nem válik vízzé

Réges-régen, egy párhuzamos univerzumban volt egy apró városka. Lakói két külön nép fiai, vámpír s ember. Ősi haraggal szemükben nézték egymást, a gyűlölet mély gyökereivel szívükben. Míg vad vérükből egy sötét pár fakadt. De szeretetük jegyese a halál, mert nem lehet szerelme élőnek a holt. A remény e foszló teteméről szól ma a fáma, s Olvasó, kérlek légy elnéző, mert agyam olykor felettébb csenevész!

Olivér csüggeteg ült a szobájában, mereven bámulva a falon lógó vérképet. A messze távolból dühös léptek zaját hallotta. Reménykedhetett volna szíve, hogy nem hozzá jön nem várt szidalom, de az utóbbi kétszáz évben már nem kergetett gyermeteg ábrándokat. Családja makulátlan kelméjén szégyenfoltként éktelenkedett létezése, s olykor valóban vágyódott volna a halál hideg marka után, ha nem lett volna már éppenséggel holt. A sors kegyetlen tréfaként vér(ér)zékenységgel verte szegény fejét. Eme hatalmas átok pedig annyira itatta át életét, mint társaiét a vérszomj. Lassan felemelkedett faragott székéről, majd kisétált az erkélyére, éles szemével pásztázta a közsötétített utcákat. Családja csodás lakhelye, mely a köznép körében csupán Vampire State Buildingként ismeretes, tökéletes otthon az éjszaka szülöttei számára.

A lépések nesze elhalt, a szobába halkan belépett egy holt. Olivér anyja, Gyöngyvér jelent meg az ódon függönyök bordó redői mögött.

- Fiam, egy szóra!

- Igen, anyám! Fülem epedve hallgatja szavad!

- Elérkezett az ideje, hogy ifjúkorod elhagyva mai napon túllépj kicsinységeden, s megtartsd elsőáldozásod.

- Csak az ragadozó netán, ki öldököl? Ha rám süt a napsugár, nem égek én is szénné? Hogyha foghagymával legyeztek, tán nem sírok? A szenteltvíz ocsmány cseppjei nem savként égetik bőrömet?

- Kérlek fiam… Tedd meg ma éjjel kötelességed, idd ellenségeink vérét, bebizonyítva, hogy méltó vagy fajunk nevének viselésére.

- Szavaid szerint cselekedek anyám, bár gyomrom tüntetően mordul.

            Gyöngyvér nemesi mozgással távozott, otthagyva vérét tengernyi kínok medrében. A fiú pedig elhatározásra jutott, miszerint azon éjjelen beteljesíti rendeltetését. Bársony ruházattal takarta fehér testét, s illatos vízzel locsolta az alabástrom nyakszirtet, orcájára pedig maszkot öltött, hogy ne lássék fogának hegyessége.

Azon a napon az emberek között nagy ünnepség volt, csupa finom úr részvételével. Olivér tekintete végigsuhant a hatalmas tömeg színes kavalkádján. Képtelen volt eldönteni, hogy kinek a tenyeréből egyen. Végül sötét szeme megakadt egy tüneményen a távolban. Káprázat tán, vagy létezik ennyi gyönyör ily kevéske helyen? Szava elakadt, lélegzete eleve nem volt. Van-e szellem, vagy élőholt, mely ennyire eleven? Minden, mit eddig tudott semmivé vált, s mi maradt – a vágy. Odament tehát, s bájoló szavakkal édesgette az udvar rejtekébe. A lány pedig ment, mert a férfiúnak természetfeletti szépsége úgy vonzotta, mint egy jó elektromágnes.

- Mi történt kedvesem? Arcod mért oly vértelen? – kérdezte lágy szavakkal estebédjét a vámpír.

- A félelem s vonzalom vív ádáz harcot szívemben. Hisz ki vagy te? Mit tudok én, oly egyszerű lény, ki allergiás a kókuszra?

- Bízz bennem, te eleven szentkép, add kezembe kezed, hadd leheljek rá nem létező lélegzetemmel!

- Kezem megkapod, de a lábfejemről legmerészebb álmod se szóljon! – adta át lány a kecses kacsót.

- Most pedig az éj legyen tanúja esküm teljességének, zengjék a csillagok a messzeségben, hogy én, Olivér méltó vagyok szüleim dicséretére! – felszabadította arcát az állarc rejtekéből, s a lány ujjának hegyébe mélyesztette fogait. Ám a vér melegségétől véresen komolyan irtózott, s amint megérezte szájának barlangjában, rögvest elájult.

            Flóra csak nézte az eszméletlen férfit, arca tán nem is emberé, hanem csupán a Hold tükörképét látja ájultan, a rododendronok közt elterülve. Szíve vadul vert, végül fogta bársony ruhájának szegélyét, majd sietve távozott, a kertkapuból utolsó szerelmes pillantásra méltatva az eszméletlen holtat. Olivér lassan feleszmélt. Bágyadtan tápászkodott fel, teljes kábulatban tért haza toronyszobájába. Elméje csak révedt, vak szemei előtt Flóra táncolt konokul. Végül fellebbent a fátyol, mely értelmét takarta, rádöbbent, hogy hideg szívével forrón szeret. Nem volt hát mit tenni, ment szerelmének ablaka alá sietve, hogy az éj leple alatt csodálhassa.

Flóra a balkonon ácsorgott, csodálva a Holdvilágot, melyben paradoxmód sejlett fel előtte legnagyobb vágyának s félelmének képe. A kertben megjelent Olivér – a két lélektanilag fiatal csodálta egymást.

- Ó, Flóra. Miért vagy te élő Flóra? Tagadd meg léted, s dobd el életed, legyél sírod által kedvesemmé! S ha nem teszed, hát felettébb szomorú leszek!

- Hisz csupán egész lényed ellenségem, nem te magad! S te önmagad vagy, nem egész lényed. Egy élettelen szóért cserébe tiéd életem! De... hogyan jöttél be?

- A vámpírnak gátja kőfal nem lehet! Legyen nászunk a halotti torod holnap éjfélkor!

- Szívemnek addig húsz év telik el!

            Ezután az örökifjú táncos léptekkel távozott. Csakhogy szerelmük titkos szavait nem csak ők hallották. Flóra testvére, Tibi is tudomást szerzett a hírről, teste pedig ősi indulattól égett. A sötétben sötét tervet szövögetett arról, hogy miként fog véget vetni a kéretlen kérő s szeretett nővére között szövődő románcnak. Másnap karót faragott, szenteltvizet meg bosszút forralt, valamint oly rengeteg foghagymát evett, hogy még egy élő is elájult volna, nemhogy egy halott. Az est pedig leszállt könyörtelen. Olivér mit sem sejtve közelgett, noha a hatalmas foghagyma szagtól viszolygott orra. Tibi váratlan ráugrott, fakaróját szívébe döfte. A vámpírok fajának szégyenfoltja pedig foltot hagyott a pázsit zöldjén.

            Flóra aggódón kereste szerelmét, kinek érkezése oly sokat váratott magára. Mikor meglátta a földön a halott holttestét oly fájdalom öntötte el, mely hatalmasságával fölülmúlta minden addigi fájdalmak összességét.

- Éljek, vagy ne éljek, ez itt a kérdés! Tűrjem balsorsom minden nyűgét nélküled, ó, szerelmem, Olivér! Nem! Az élet nem kell sem a halálon innen, sem túl, ha te nem lehetsz velem! – utoljára csókot lehelt a holt halott arcára. – Íme, a karó, mely életed lángját oltotta, jer, légy társam, jó vezérem a halálba! – magasra emelte a karót, majd hasába döfte. – Derék asztalos! Mily kecses a munkád… Csókkal alszom el…