Roah: Oázis

Az erős szélben bedugul a fülem, levegőbuborék nyomja a dobhártyámat. Fázom a lenge ruhámban.

Egy lapos tetejű, magas épület felé haladok, amit néhány oszlop lámpájának vibráló fénye világít meg. Mialatt az elhagyatott monstrum kapujához sétálok, eszembe jut az Oázis: a hely, ahova a mai, utolsó munkám után költözöm. Az Oázisban nem lesznek holdtalan éjszakák, sem szürke betontömbök, nem ordít a fájdalomtól senki. Ott talán a dekadenciától kiszáradt, sivár lelkem is feltámad – az ottani folyóba belefulladhatnak rémálmaim is.

Zörej torpant meg, ami azonnal észhez térít. Megfordulok, de nem látok senkit, csak a távoli járdán csúszó árnyékokat. Hátrálva megyek a jól ismert úton tovább, hogy szemmel tartsam a környéket, amikor az épület nehéz ajtajának csapódik valami, talán egy vasrúd. Vakmerően futok a hang felé, és meg sem állok a kapuig.

Vissza sem nézve nyitok a terembe.

Egyszer meséltek egy másik lányról, egy kollégámról, aki túl gyakran jött ide. Szinte függővé vált. Virginiának hívták. Megszállott lett, egyre több és több ügyfelet akart. Kliensei ugyan mind életben maradtak, de Virginia beleőrült. Nem volt tisztában azzal, mit élvez jobban; a kínzásokat, vagy azt, hogy a kliensei túlélték a vele eltöltött hosszú órákat. Egy fülledt disco mosdójában találtak rá: felvágta a saját hasfalát.

Noha paranoiának sejtem, hogy idáig követhetett valami, az ajtó belső hevederét kapkodva a helyére lököm – én nem vagyok Virginia. Tudom, mikor kell abbahagyni.

Szemcsés, porszerű fény vesz körül, mégis észreveszem az ablaktalan helyiség közepén a férfit; egy széken ül. A plafon irányából egyetlen lámpa világítja meg, valósággal tölcsért formálva emeli ki a szürkeségből. Talán fásultságom teszi, vagy csak az utolsó, munkával eltöltött idő érzése – a kliens szánalmat kelt bennem. Mozdulatlanságából ítélve a gyógyszert már megkapta, előkészítve vár rám.

Odamegyek hozzá.

A vörös hajú, taszító külsejű férfi arcához nem nyúlok, és később sem fogom jobban elcsúfítani vagdosásokkal. A stabilan rögzített, karcsú támlájú székben, leszíjazott végtagokkal, nem tűnik veszélyesnek. Sötét atlétáját, azonos színű rövidnadrágját száraznak találom, nem izzad – nem fél tőlem, mint az elődei. A szervezetébe fecskendezett vegyi anyag már látványosan hat: suta nyöszörgésre, lomha nyakmozgásra telik erejéből.

Nézem, amint szája sarkától csíkot húz lefelé csorgó nyála. Lassan, álmosan pislog.

– Látsz még, igaz? – kérdezem.

A plafon irányából szokatlan pattogás zajára leszek figyelmes.

– Te is hallod ezt? – A terem magas mennyezete felé pillantok.

A férfi tohonyán, akár ülve bóbiskolna el, előre próbál dőlni. A szíjak fékezik meg az esését.

– Ezt igennek veszem. Eleredhetett az eső, kopog a tetőn, majd a zene elnémítja – mondom hangosan, holott a megbízatásaim során még soha nem tapasztaltam ezt a jelenséget sem. Furcsállom, de szándékosan nyugtatom magam: utoljára vagyok itt, és készülök az Oázisba. A homokban fogok siklani, buja óriás növények között élek majd. Most gyakorlatiasan elvégzem, amiért jöttem, nem adom meg magamat a tébolynak; úgy zárom be örökre életem részének ezt az ajtaját, ahogyan néhány perce a terem bejáratát.

A székhez sietek, mert a férfi elméje léket kapott hajóként süllyed lefelé az öntudatlanság homályába. Mielőtt elkezdem személyére szabott táncműsoromat, látnia kell, mit viselek: combig érő, fekete lakkcsizmát, feszes sortot, flitteres melltartót. A nyakkendőt, amit ismereteim szerint különösen szeretett a nőkőn, aprólékos alapossággal választottam ki, kizárólag erre az alkalomra.

Felhördül.

– Elégedett örömöddel egyedül vagy – fintorgok, és kezem a csizmám szárába teszem egy igazgatás idejéig –, mert nekem kissé kényelmetlen.

A férfi mondani akar valamit, de a szája, mintha ragasztós lenne, bénultan zárva marad.

– Mmm…Dé…

Arcához hajolok, bár nem vagyok biztos benne, hogy jól értettem-e:

– Déliát mondanál? Nem én vagyok, talán csak hasonlítok rá. Emiatt fog annyira fájni…

Megszólal a zene, de nem dübörög.

A lábam átlendítem felette, és terpeszben ülök le ölébe. Mozgatom a vállát, álla alá nyúlok óvatosan, és a fülébe súgom:

– Táncolunk?

Fel akarom ébreszteni a vágyát – lábamat összekulcsolom a széktámla mögött, ágyékához szorosan préselem a sajátomat. Végigsimítok az oldalán, hasán, aztán hideg nyakához bújok. Elérem a csizmámba csúsztatott apró fogó nyelét. Kihúzom rejtekéből, és a szerszám kicsi, éles száját a karjához nyomom; belemélyesztem a bőrébe, csavarok egyet rajta.

A férfi megrándul alattam.

– Gyerünk!

Hosszan csókolom a nyakát, mialatt újabb húsdarabokat téptek ki a karjából. Meleg vérétől eleinte csúsznak, aztán ragacsosak ujjaim. Felegyenesedek róla, tenyeremet a sortomba törlöm.

Tekintete lomhán követi az egyik lábamat, amit fülemhez emelek, és függőlegesen feszesre nyújtok. Karommal félkörívet rajzolok a levegőbe – megijedek. Talpam zuhanva esik vissza a padlóra, mert a terem bejáratától csörömpölés hallatszik: mintha két fém edény összeverődött volna.

Az ajtóhoz rohannék félelmemben, mégsem teszem. Várok. Továbbra sem látok senkit a teremben a férfin kívül. A csörömpölés kintről jöhetett, és akármi okozza, tudom, hogy nem fog bejutni. A gondolattól felbátorodom. Testemet a dal ritmusának adom – a szeretője leszek; egy pillanatra még a kliensről is megfeledkezem. Tánc közben örökké elbódít a végtelen szabadság. Ez volt az egyetlen oka, hogy jelentkeztem erre a munkára. Kevesen is vagyunk, akik alkalmasak erre a feladatra, de engem a küldetés mellett a tánc határtalan könnyedsége, szépsége vonzott. Tudtam, hogy ez segített ebben a munkában egyensúlyt tartani az őrület és a józanság között.

Közeledek a férfihoz, aztán egyhelyben lépkedek. Hullámzik a hasam, a dob ütemére jobbra-balra ingatom a csípőm, vállam, miközben a combomat fogom; talán nem is én fogom – a zene érinti meg. Dúdolom a dalt, de csak addig, amíg az ujjamat a számba teszem. A kliens vérét édesnek érzem.

Térdre ereszkedem, négykézláb araszolok a székhez, a fogót szorongató kezem eléri a lábszárát. Újra munkához látok: inkább érzem, mint hallom a hús tompa ropogását, amikor a bőréből lassan kiszakad egy dió nagyságú darab. Padlóra hulló vére sűrű, fekete festék cseppjére emlékeztet.

Belekapaszkodom térdébe, és felhúzom magamat rá.

– Hé!

Eldobom a fogót, egyik kezemmel lazítok a nyakkendőmön, kibújok belőle, és a férfi nyakára hurkolom. Karom a tarkójára szorítom, fejét a mellkasomhoz húzom. A zene hangereje elnyeli a férfi vágyakozó lihegését az enyémmel együtt, csak bőrömön érzem lélegzetét.

Hasizomból tartom magam, és két kézzel markolom a nyakkendőt – fojtogatom. Arcunk olyan közel van egymáshoz, hogy csak egy papírlap férne el köztünk. Lazítok a nyakkendőn, amikor a szemébe nézek. Beleszédülök abba, amit a feketén csillogó pupillájában látok: mintha egy keskeny sivatagi folyó futna át rajta, aminek tarajos felszíne visszaveri a napfényt; az Oázis van a tekintetében.

Hirtelen ismét kongatást hallok az ajtó felől, az összes eddiginél erőteljesebb robajjal – a zenén is túltesz. Ropogás, feslés hangja követi, amiről azonnal tudom, hogy a férfi szíja elszakadt.

A nehéz kapuhoz verődik újra valami. Felugrom a kliensről, az ajtóhoz rohanok, nyomomban a tántorgó férfivel.

Sikoltok, amikor hátulról rámveti magát, és a padlóra zuhanunk.

A kliens erőlködik, és lovagló ülésben nehezedik a derekamra, karomat feszítve leszorít. A szertől szótlan marad, de a tudatát rohamos gyorsasággal nyeri vissza.

Rám fekszik, és tétovázva fölém hajol, nem a bosszúállás hajtja, mint a többieket – ha így lenne, már megütött volna. Tanácstalannak látszik, nem a kínzást akarja megtorolni, hanem valami mást; szuszogva borul a vállamra.

Átölelem, és a sötét plafonra nézek, szinte a fekete semmibe:

– Megvan! Siessetek már! – ordítom, pedig tudom, senki nem hallhatja. Ezzel az üvöltéssel búcsúzom a teremtől, a sötétségtől, a munkámtól. – Csukd be a szemed, ne nézz a fénybe, mert fájni fog!

Nem látom, hogy a férfi megtette-e, amire kérem, mert nyirkos, vörös hajához szorítom az arcomat. A szüntelen kongatást a fejemben, mellkasomban érzem: mintha belülről ütnék kifelé egy kalapáccsal a csontjaimat.

A kliens súlya fokozatosan könnyebb, teste forrósodik. Légzése halk, és egyenletes. Az ébredés gyötrelmeit pont olyan némán tűri, akár a fájdalmakat. Csodálom érte.

Gyorsan esik le a karom a mellkasomra, amikor a férfi eltűnik, és végre kinyithatom a szemem.

Fertőtlenítőszag csípi az orromat, a padló puhává válik alattam, és annyira maszatosan látok, mintha víz alól néznék felfelé.

Egy nő beszél felettem:

– Nyugalom, korai lenne még mozognod. Tele vagy fájdalomcsillapítóval, és rajtad vannak a drótok is. Üdv idekint. Előbb leválasztalak a férfiról, mert még össze vagytok kötve. Gratulálok, sikerült visszahoznod a klienst.

Nyögök, mert száraz a torkom, krákognom kell, mielőtt megszólalok:

– Valami nem stimmelt. Amíg vele voltam, odabent, zajokat, és dübörgést hallottam.

– A szíved megtréfált bennünket, de nem tudjuk, hogy miért. Többször is azt hittük, le kell állítanunk a programot. Elképzelhető, hogy érzékelted a kinti gépek hangját. Történt más rendkívüli is?

Tisztán értem, mit mond, mialatt a doktornő elmosódott sziluettjét egyre élesebben látom: örülök, amikor felismerem Linn-t.

– Nem. Csak a személy volt furcsa. – A másik ágy felé pillantok.

A férfi haja élénken vöröslik a fehér lepedőn, fekhelyét orvosok állják körbe. Leveszik a maszkot a szájáról. Köhög, amikor hosszú idő után először vesz levegőt önállóan. Hallom, amint kérik tőle, ne beszéljen, még akkor sem, ha úgy érzi, tudna. Elmondják neki, hogy egy kórházban van. Emlékeztetik a nevére, és a balesetére, ami miatt kómába került, de egy speciális módszernek köszönhetően bejutottak az agyába, és belülről ébresztették fel. Az egyik orvos szelíden magyarázza neki, miként tanulmányozták át az eddigi életét, hogy kitaláljanak egy olyan személyt számára, akinek hajlandó megfogni a kezét, és kijönni vele a sötétségből.

– Létezik az, hogy ő is a fejemben járt? – faggatom Linn-t, miközben le nem veszem a szemem a férfiról.

– Kizárt. Abban a tudatállapotban, amiben ő volt, ez teljeséggel lehetetlen. Semmi másra nem reagált, csak a fizikai fájdalomra, amit te okoztál neki. Miért?

– Mert láttam benne valamit magamból. Olyat, ami tőlem származott, és nem a mesterségesen összeállított lánytól.

Linn elmosolyodik:

– Hm. Akkor ez azt jelenti, hogy ugyanarra gondoltatok. – A doktornő fecskendőt vesz a kezébe.

Linn altatáshoz készül, mielőtt utoljára elválaszt egy klienstől.

Meglepődök, amikor a férfi felém néz: a szeme olyan kék, és megnyugtató, mint az Oázisban a folyó. Arca vonzónak, elevennek tűnik – vagy csak én látom már másnak. A fejéből vezető vékony kábelek az enyémhez csatlakoznak ugyan, de tudom, hogy felépülése után ezek nélkül is érteni fogjuk egymást.