2012. március 16., péntek

Tim Morgan: Vakhit

Az öszvér vontatta kordé nagyot zökkent, amikor egyik kereke alá ökölnyi kő került. Lucceius, a kalmár felriadt szendergéséből, vetett egy álmos pillantást unokahúgára, aki mellette bóbiskolt a bakon, majd elől az útra, aztán újból lehunyta a szemét. A derék igavonó magától is tudta az irányt, nem lett volna értelme nógatni.
A kietlen vidéken nem akadt sok látnivaló. Néhány szikkadt kóró állta csak a nap hevét, és néhol egy-egy megsárgult fűcsomó. Itt, az Atlasz-hegység keleti peremén még mutatóban sem nőtt fa, mint északabbra, Carthagónál, ahol törpepálma és cédrus ligetek nyújtanak enyhet az utazóknak. Ám ezen az elátkozott tájékon csak olyankor látni zöldellő lombokat, amikor fata morgana csalja meg a tikkadt vándor szemét.
Lucceius úgy számolta, még legalább két óra döcögés vár rájuk Thugga városáig. Az odavezető egyenetlen, sziklás út egy sivár völgyön vezetett keresztül, ahol jobban megrekedt az árnyék, mint a sivatagos környéken.
– Megállj!
Lucceius összerezzent a durva hangra, és meghúzta a gyeplőt. Rémülten bámult az útjukat álló, rongyos, szakállas alakra. Nem magát féltette – hiszen szép hosszú élettel ajándékozta meg a Mennyei Atya –, és ezúttal portékát sem szállított a vászon alatt; csakis unokahúga, a szépséges Athanea miatt töltötte el a szívét aggodalom.
A mocskos öltözetű idegen vaskos husángot szorongatott a kezében. Szeméből sütött a vad elszántság.
Lucceius érezte, ahogy Athanea reszketve bújik a háta mögé. Tudta, sok múlik azon, mennyire lesz képes megőrizni magabiztosságát a következő pillanatakoban.
– Mi dolgod velünk, jóember? – kérdezte. – Szólj, aztán engedj utunkra!
– Csak ha én is úgy akarom – mordult fel a férfi. – De előbb megteszed, amit kérek!
Míg beszélt néhányszor a földhöz verte a husáng boldogabbik végét.
A kalmárban kellemetlen gondolatok ébredtek, arra azonban ügyelt, hogy ez ne érződjön a hangján.
– Rosszkor kérsz. Magad is láthatod, áru nélkül jöttem.
– Nem kell az árud! Mihez kezdenék vele?
– Értem. Az erszényemben van néhány ezüst – kezdte óvatosan Lucceius –, a tied lehet, csak hagyj minket békén!
– Alamizsna sem kell! – fortyant fel az ismeretlen. – Nem vagyok koldus!
Lucceius végigmérte a rongyos alakot tetőtől talpig, de aztán jobbnak látta, ha nem vitatkozik. Rájött, nincs értelme alkudozni. Végül is, ha legyilkolja őket ez a gazember, akkor is hozzájut a pénzhez. Másról lesz itt szó! Zavarában végigsimított az állán.
Mi az ördögöt akar? Nincs nálam semmi, hacsak nem…
– Neeem! Athanea-t verd ki a fejedből! Őt nem engedem bántani! – emelkedett fel harciasan. A szörnyű sejtelem felülkerekedett veszélyérzetén. Bár a lába enyhén remegett, megpróbált határozottnak látszani. – Utoljára mondom, eressz, vagy megbánod! Ha kell, ledöflek, akár egy hiénát!
Azzal előrántott a bak alól egy berber szablyát.
– Akkor végképp nem tágítok. Hiszen éppen ezt akartam tőled kérni – mondta az idegen megenyhülve.
– A kardomat? – hökkent meg Lucceius.
– Nem! Hanem, hogy segíts át a túlvilágra.
A döbbent csendet Athanea törte meg:
– Megőrült ez az ember, bácsikám?
– Magam is úgy vélem, napszúrást kapott – súgta oldalra Lucceius.
– Talán nem hallottatok még Donatus követőiről? – kérdezte az idegen.
– Dehogynem! A legszédültebb szekta volt a keresztények között – húzta el száját a kalmár. Kezdett megnyugodni. – Azt hittem, már mind egy szálig kipusztultatok.
– Egy szót sem értek, bácsikám!
– Circumcelliók! – köpött a földre Lucceius. – Az volt a rögeszméjük, hogy a hitért vértanúhalált kell szenvedni, mert akkor rögtön a mennyországba kerülnek. És mindent megtettek, hogy ezt még siettessék is.
A különös idegen hümmögve ingatta a fejét, mint aki nem ért egyet minden elhangzott szóval.
– Sose hallottam róluk – ámult a lány.
– Nem csoda. Felétek nemigen bukkantak fel. Néhány hete felebaráti segítségként egymást taszigálták le a szikláról. Úgy tudtam, mind megh… hmm… megüdvözült – forgatta szemét Lucceius az unokahúga felé. Már egy cseppet sem aggódott. Ráförmedt a rongyos alakra: – Na, tágulj innen, jóember, amíg szépen mondom!
– Szánj meg, uram! – fogta könyörgőre az idegen. – Már csak én maradtam hittestvéreim közül. Ne tagadd meg tőlem a megváltást! Vedd az életem!
– Nem értem, hogy maradtál ki a megtisztelő szertartásból?
A toprongyos alak lesütötte a szemét.
– Én álltam a sor végén…
– Mi?! – A kalmárból majdnem kibukott a nevetés. – Bizonyára tréfálsz.
– Ez nem mulatságos – dörmögte a remete. – Egyszerűen nem gondoltam rá, mi lesz az utolsóval… Most meg mit röhögsz?
– Ne haragudj, csak elképzeltelek, ahogy ott állsz a sziklán egymagadban, és tanácstalanul forgolódsz…
Az idegen bosszús pillantást vetett a kuncogó öregre.
– Most akkor megteszed, vagy sem?
– Ugyan, miért kellek én ehhez? Ugorj a szakadékba a társaid után!
– Nem lehet – csóválta fejét amaz. – Az egyház tiltja az öngyilkosságot.
– Az útonállást meg Constantinus császár törvénye – replikázott Lucceius, de amikor a hitbuzgó férfira nézett, elborzadt attól, amit látott. Kiszámíthatatlan őrület lobogott a véreres szemekben.
– Ha nem segítesz át a másvilágra, akkor én leszek kénytelen megtenni ezt…
– Sok szerencsét hozzá!
– …veletek!
– Bácsikám, ne engedd! – sikoltott fel Athanea, és a szája elé kapta a kezét, mintha ez a mozdulat megóvhatná bármitől is.
– Hát legyen! – grimaszolt kelletlenül Lucceius, és lekászálódott a bakról. – Nem hagytál sok választást!
Bizonytalanul közelebb lépett. Kardját esetlenül tartotta maga elé. Még sosem került olyan helyzetbe, amikor élet-halál dolgában kellett döntenie. Márpedig úgy festett, ezúttal komoly a tét. Valakinek vesznie kell: vagy ők, vagy az őrült idegen.
– Mondd, mit tegyek!
– Idetérdelek eléd, és lehajtom a fejemet, te pedig egyszerűen lecsapod – magyarázta a remete, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne, aztán úgy is tett. – Az ég áldjon meg a jóságodért!
Lucceius ránézett a lányra, és a befelé fordított tenyerét elhúzta néhányszor a homloka előtt. Aztán megragadta a kardot, és felemelte a magasba.
– Krisztus urunk nevében, kit háromszáz éve megfeszítettek, ezennel visszaadom lelkedet a Teremtőnek – szónokolt, hogy az ünnepélyesség látszatát keltse, majd lesújtott.
Pontosan ott találta el a nyakszirtet, ahol tervezte. Mintha mindig is ezzel kereste volna a kenyerét. A remete nagyot puffanva dőlt oldalra, mint egy zsák.
Athanea szörnyülködő tekintettel nézte végig a különös "alamizsnát". Leugrott a bakról, és odaszaladt a kiterült idegenhez. Óvatosan megbökte a lábával, majd csodálattal nézett idős rokonára.
– Milyen agyafúrt vagy, bácsikám! Úgy ölted meg, hogy nem is vérzik.
– Buggyant népség – legyintett Lucceius. Kardját a földbe döfte, majd a kordéhoz lépett, és megragadta a kecskebőr tömlőt, hogy néhány korttyal leöblítse a nagy riadalmat.
– Bácsikám, ez még él! – sikkantott fel mögötte a lány.
Lucceius azonban hátra sem pillantott. Ravaszkás mosoly terült el a képén. Büszke volt magára. Hogyisne! Hiszen úgy szabadult meg az őrült útonállótól, hogy közben mégsem kellett kioltania az életét. A szónoklás közben megfordította a fegyvert, és a rongyba csavart pengénél ragadta meg. Igyekezett éppen csak annyi erőt vinni az ütésbe, hogy a háborodott remete elveszítse az eszméletét. Úgy számította, mire magához tér, ők már rég Thuggában hűsölnek.
Újra szájához emelte a tömlőt, és nagyot húzott a borból…
Aztán rögtön kiköpte, mikor meghallotta a förtelmes reccsenést. Gyorsan hátraperdült, és iszonyattal meredt az elébe tárult látványra.
Athanea ruháját apró vörös cseppek szeplőzték. A sebből szökőkútként spriccelt a vér. A szikkadt talaj mohón itta be a friss nedvet.
– Uramisten! – kiáltott fel a kalmár.
Nem győzte átkozni magát figyelmetlensége miatt, de már nem tehetett semmit. Tudta, hogy elbukott.
Mielőtt nekivágtak az útnak, megesküdött fivérének, hogy Athanea-t épségben és ártatlanul adja át. Most azonban már csak az egyik feltételt teljesítheti. Megrökönyödve nézett hol a vérrel szennyezett kardra, hol a tetemtől elgurult fejre.
– Hogy tehetted? – nyögte. – Hisz' ez égbekiáltó bűn!
– Hibáztál, de bennem erősebben munkál a hit – szólt a gyilkos. – Látod, így kellett volna.
– Félreértettél – szörnyülködött Lucceius. Még mindig nem akart hinni a szemének.
– Ugyan már! A kérés egyértelmű volt: mártírként a mennybe jutni.
– De akkor is…
– Keresztény kötelességünk teljesíteni felebarátunk utolsó kívánságát – hangzott a kioktatás. – Vagy talán nem így tanítottad, bácsikám?

1 megjegyzés:

  1. Üdv! Ha a mostani katolikus egyház és a kereszténység kritikája volt a célod, akkor ez szánalmas próbálkozás. A történés lezárása is erőltetett, a szereplők is csupán a szerző szócsöveinek tűnnek.
    A circumcelliók a valóságban közönséges fosztogatók voltak, a forrást lásd itt: http://lexikon.katolikus.hu/C/circumcelli%C3%B3k.html
    Vagy itt:http://www.kislexikon.hu/donatistak.html

    VálaszTörlés