Először is
szeretnék köszönetet mondani minden pályázónak. Dicséret illet
titeket, mert a beérkezett húsz darab pályaműből csupán egy
esett ki az előzetes szűrésen, ami nagyon jó arány. A kevés
pályaművet kompenzálta a sok jó próbálkozás, némelyiket öröm
volt elbírálni, még ha nem is lett dobogós. Az élmezőnyből
nagyon nehéz volt kiválasztani a három legjobbat, rendkívül
szoros volt a verseny.
És most következzen
a nyertes pályaművek listája, amihez ezúton is gratulálunk a
szerzőknek. Ez után a cikk után el is olvashatjátok őket:
1. helyezett: Bukros
Zsolt: Vízöntő
2. helyezett: Novák
Gábor: Baby blue
3. helyezett: Sütő
Fanni: A hangok boszorkánya
Különdíj: Novák
Gábor: Mandragóra
Újonnan alapított
díjunk: A Biztatás-díj. Aki megkapja, sajnos nem kerülhetett be,
mert még sokat kell fejlődnie, de az ötletben vagy megvalósításban
olyasmit láttunk, ami érdemes a biztatásra. Díja egy alapos,
személyes korrektúra a főszerkesztővel.
Biztatás-díj:
Alice Wright: A szavak hatalma
A zsűri munkája
Minden pályázat
lezárultával elkezdődik a zsűri munkája. Nálunk egy háromtagú
zsűri olvasta el a novellákat, egyenlő arányban elosztva. Kivétel
ez alól a zsűri fő döntőbírája, aki minden egyes novellába
legalább belenézett. Ezúttal rám hárult ez a megtisztelő
feladat, első dolgom volt minden művet letölteni, és az egyelő
bánásmód jegyében szerző nélkül elküldeni a másik két
zsűritagnak, az esetleges szerzői aláírásokat is kiszedtem a
művekből. Így rajtam kívül senki sem tudta, melyik novellát ki
írta, nehogy befolyásolva legyen a másik két zsűritag. Ezt
általában nem szokás megtenni egy pályázatnál, kivéve, ahol az
eleve jeligés, azaz a szerzők kilétére csak akkor derül fény,
ha a pályázat már lezárult. Tapasztalatom szerint a jelige ebből
a szempontból majdhogynem haszontalan, hiszen kevesen veszik a
fáradtságot, hogy kivegyék a dokumentumból is a szerző nevét,
vagy éppen egy olyan e-mailcímről küldjék, amely nem árulja el
a szerző kilétét. Természetesen volt olyan, hogy a szerző
mondatszerkesztéséről azonnal ráismertünk az íróra, de ez
ellen nincs mit tenni.
Miután minden
zsűritag elolvasta a novellákat, megjelölte az általa legjobbnak
tartott három novellát. Tehát ebben a szakaszban minden helyezésre
volt három jelölt. Ezt a kilenc novellát aztán minden zsűritag
elolvasta, és egy új szavazás indult, hogy a kilencből melyik
legyen az első három helyezett. Ez a munka neheze. Az előszűrés
a leggyorsabb: ellenőrizzük, hogy publikálták-e, formai
követelményeknek megfelel-e, mennyi hiba van benne. A kiesett
mű/vek szerzőjét értesítjük, ne várjon/anak hiába. Indoklást
is adunk, hogy a szerző tudja, legközelebb mire figyeljen jobban. A
három legjobb novella is hamar megvan zsűrinként, ám eddigre
minden zsűritagnak lett kedvence. Az összevetés alatt aztán néha
megpróbáljuk pártolni ezt a kedvenc művet, netalán nem tetszik,
ami a másik kettőnek igen. Egyszóval elindul a hosszasabb
folyamat, hogy a kilencből melyik három érdemel dobogós
helyezést. Miért az, és miért nem a másik? Ha csupa egyformán
jó novella küzd ugyanazon helyért, mi alapján döntsünk? Néha
egészen apró finomságok billenthetik át a mérleget.
Lássuk hát, mik
azok!
Hibák és
tanácsok
Legtöbb gondunk
ezúttal a formázással adódott. Láthatóan kevés írópalánta
tudja, hogy irodalmi műveket sorkizártan, szimpla sorközzel szokás
írni, utána 0pt, 0,5-ös behúzással (első sor), és 12 pontos
Times New Roman betűtípusban (ez a szöveg is ilyen). Akkor is, ha
ezt a pályaztkííró/kiadó/újság nem közli előre. Ne kövessük
a feng shui tanácsát, miszerint a bekezdések közé ütött enter
vagy random kiválasztott pontnyi távolság szellőssebbé teszi a
szöveget – ez sajnos nem igaz, ellenben szanaszét zilálja az
összképet. Fokozottan érvényes ez a párbeszédek indokolatlanul
nagy behúzására, ne adj’ isten a felsorolás-funkció
alkalmazására párbeszédben. Akik nem ismerik a Word, netalán más
szövegszerkesztő csínját-bínját, azok még ne nevezzenek
pályázatra, inkább kérjék meg egy ismerősüket, hogy magyarázza
el, hogy lehet például kikapcsolni az automatikus felsorolást.
Esetleg egy írói műhelyben is segíteni fognak. Ezek híján
nyisson ki mindenki egy könyvet, és próbálja utánozni az ott
látottakat!
A külön „lebegő”
mondatoktól sem lesz az adott mondat feltétlenül hangsúlyosabb,
főleg, ha ezt majdnem minden bekezdés végén elkövetjük.
Ilyenkor se ütögessük hát az entert, hanem találjuk ki, hogyan
tehetnénk másként hangsúlyossá az adott mondatot, amit ilyen
rövid szövegben különben is tartogassuk inkább a csattanóra. A
hangsúlyozásra sok más remek írói eszköz alkalmazható, tessék
őket megtanulni!
Ezért még egyetlen
pályamű sem esett ki a listáról, viszont minden könyv és újság
általában ezen kritériumokban dolgozik. Ez azt jelenti, hogy a
szerkesztőnek majd át kell formáznia az egészet, hogy
illeszkedjen a formátumba. Így ha a főszerkesztő is tagja a
zsűrinek (általában az), erősen befolyásolhatja az a tény, hogy
melyik művel kell majd kevesebbet szenvednie, mire esztétikussá,
illetve kiadás-kompatibilissé varázsolja. De a többi zsűritag
sem mentes a kinézet befolyása alól, hiszen mindenki szívesebben
olvas egy olyan szöveget, amelyre jó ránézni, mert a bekezdések
arányosan oszlanak el (nem hárommondatos vagy egymondatos (!)
bekezdések vannak például), és a szöveg sorkizárt – tehát
nem balra vagy jobbra zárt, és nem középre zárt, mert attól
minden szerkesztő és zsűri ujja bizseregni kezd, hogy olvasatlanul
lezárja az egészet.
Kisebb hiba, de
gyakori volt, hogy a műben magában oda nem való elemek jelentek
meg, például a szerző neve, üzenet a szerkesztőknek, a novella
címe balra zártan (beletenni nem hiba, de nem is szükséges,
viszont ha már benne van, akkor középre zártan, pont nélkül,
szövegtől egy-két sorral elválasztva). Sőt, smilet is láttunk…
Ami irodalmi környezetben olyan hatást kelt, mint spagetti tetején
a gumicukor. Igen, értjük és elfogadjuk, hogy ez manapság a
kommunikáció egy formája, de ide mégsem való.
Helyesírási hibák
terén mindenki belefuthat egy-egybe, ezért még senkinek nem
harapjuk le a fejét. A favorit hiba a jó öreg egybe- és különírás
kérdése volt ezúttal. Tanács: bár a helyesírás-ellenőrzőnek
nincs mindig igaza, de ha valamit aláhúz, érdemes legalább
megnézni, felajánl-e valamit helyette. Ha igen, akkor megfontolni,
hátha helyesírási hibánkat akarja helyretenni. A
helyesírás-ellenőrző bekapcsolása, hiánya esetén, egy
ellenőrzőoldalon való átnézés nemhogy ajánlott, de egyenesen
kötelező. Nem konkrét hiba, de még haladók is belefutottak abba
a nem túl szép megoldásba, hogy számmal írtak ki számokat betű
helyett. Ez az évszám, gyártási szám és lakcímek esetén kívül
betűvel lenne szép kiírva.
A szem és a
tekintet keveréséért harapunk! Nem, a tekintetet nem lehet sem
ezüst, sem arany, sem kék. Az a szeme. Ugyanígy a szem pedig ne
függjön senkin, mert még elképzeljük és elmegy az étvágyunk.
A napot és a holdat csak akkor írjuk nagybetűvel, ha meg kell
különböztetnünk név szerint a többi naptól és többi holdtól,
egyébként meg egy van belőlük itt, a Föld nevű bolygó körül,
ezért nem a nevén hivatkozunk rájuk. De ilyesmiket nem egy
pályázat kapcsán kéne megtudnia egy írópalántának.
Akiknél a hibák
száma elérte a kritikus mennyiséget – minden harmadik-ötödik
mondatban volt legalább egy – vagy a szintjük nagyon alacsony
volt (ékezetek mellőzése, elemi szintű egybe-különírás
gyakori elrontása, etc.), az a mű bizony azonnal kiesett.
Összességében
nagyon elégedettek lehettünk a beküldött pályaművek
minőségével. Például örömmel láttuk, hogy akik párbeszédet
tettek az alkotásukba, azok döntő többségében gondolatjelet
használtak, nem pedig kötőjelet, és egy kivételével tisztában
voltak a párbeszédek központozásával. Itt ismét a legegyszerűbb
módszer, ha kinyitunk egy könyvet, és megnézzük a párbeszédeket,
kis tanulmányozással felfedezhetjük a logikát a rendszerben, de
írói oldalakon is szívesen segítenek a párbeszéd-központozás
rejtelmeiben eltévelyedett írópalántának. Itt most
megfigyelhetitek a gondolatjelet, ezt itt: –, ami nem egyenlő sem
a kötőjellel: -, sem pedig a sosem használt hosszú
gondolatjellel: —.
Ez utóbbit még nekem is hosszasan kellett keresgélnem,
elképzelésem sincs, hogyan és miért találta ezt meg az egyik
kedves pályázónk.
Amit egy
zsűri/kiadó ezek mellett nézni szokott, a teljesség igénye
nélkül
– Mondanivaló: az
öncélúság sosem nyerő, azaz senki nem szereti azokat a
szövegeket, amelyek a szerző személyes gondolatai-problémái
körül forognak, és nem képesek ebből kitörni. Egy terápiás
írás nem irodalmi mű. Azokat sem kedveljük, amelyeknek semmi
mondanivalójuk nincs, csupán közölnek egy eseménysort. Az igazán
jó alkotás a kettő között van: benne van a szerző személye,
egyénisége, de ez nem teng túl, és a cselekmény sem csak
szárazon „oda van lökve”. Ha már mondanivaló: mennyire
kapcsolódik a pályázati kiíráshoz? Ha úgy kell elvonatkoztatni,
hogy hát igen, lényegében kapcsolódhat is, ha úgy nézzük… –
nos, az sosem jó. Olyan érzést kelt a zsűriben, mintha a szerző
megpróbálta volna egy fiókban fekvő másik ötletét ehhez
átírni. Ejnye!
– Egyediség,
stílus: ha az ötlet rémesen ismerős a tegnapi filmből vagy egy
sikertörténetből, ott mindig baj van. A témára sok „írós-írás”
érkezett, amelyek egy kivétellel viszonylag egyedi szemszöget
villantottak fel, bár az írásról írni alapból nem túl eredeti
ötlet. Szabad néha sablonokat alkalmazni, de azok legyenek
átdolgozva olyan módon, hogy a szerző új szemszögből mondjon
vele valami elgondolkodtatót vagy legalább szórakoztatót.
Az egyediség
kritériuma volt a pályázatnak, bár vannak olyan kiadók,
könyvpiaci kereslet, ahol éppen a sablonos történeteket veszik. A
stílus viszont elengedhetetlen, nem kell, hogy mindenkinek tetsszen,
de legyen felismerhetően egyedi. A „s”-k és „oly”-ok
alkalmazásától még semmi nem lesz művészi, egyedi meg pláne
nem, mert a többi ezer kezdő írópalántának is ez jutott eszébe
sajnos. Nem szeretjük a stíluskeveredést, tehát ha középkorban
játszódik a történeted, lehetőleg még a narrátor se mondjon
szleng szavakat. A szleng amúgy sem való a narrátorod szájába
(kivétel E/1), de a szereplődnek lehet ilyen a szava járása, még
előnyére is válhat.
– Helyszín,
karakterek: A
szereplők élnek és változnak, vagy csupán biodíszletek? Kinek a
szemszögéből nézzük a történetet? Hol vagyunk mi, és hol a
történet? Rövid novellákban is fontos a szereplő, bár
természetesen nem annyira, mint egy regényben. Ha a karakter
külseje be van mutatva, akkor kinek a szemével látjuk? A legsutább
megoldás, ha mondjuk a kezével (mi mással is?) megigazította
hullámos/sima, barna/szőke/vörös/ében, félhosszú/hosszú/rövid
haját a történetben. Az ilyesmi különösen furcsa, ha E/1-ben
vagyunk.
De egy-két jól
eltalált és a szövegbe belesimuló jellemzéssel átbillenthetjük
a ”kit érdekel” kategóriából a „hű de izgulok érte”
kategóriába. Ezt nem a külsejével fogjuk elérni. E/1-ben még a
legrövidebb műnél is fontos, hogy érdekeljen minket a szereplő,
főleg, ha nem kifejezett történetet mesél, hanem gondolatokat
közvetít. Őszintén: ha egy ismeretlen odalépne hozzánk az
utcán, és elkezdené hosszasan mesélni élete fájdalmait, mi
kikerülnénk, és fejcsóválva továbbmennénk. Miért tennénk
máshogy egy műben? Erre több okunk is kellene, hogy legyen: 1. A
rejtély – ha már az elején felvillan egy érdekes rejtély, egy
ráutalás, kíváncsiak leszünk a megoldásra. 2. Szimpatikus
karakter – ha hasonlónak látjuk a karaktert magunkhoz, ha
megszánjuk, megszeretjük, esetleg ő maga egy rejtély, az szintén
kíváncsivá tesz.
Rövid műben nem
annyira fontos a helyszín sem, mint egy hosszabb lélegzetűben. De
azért nem szabadna elsiklani felette. Ha a szereplőink a semmiben
lebegnek, nincs leírva a környezet, az nem tesz jót a hangulatnak.
A háttér a karakter szerves része, elmondja róla, honnan jött és
hová tart. Idegen nevek és helyszínek, csak mert a külföldi a
divatos? – Nem jó választás! Ha már másik népnél játszódik
a történet, ennek legyen valami, bármilyen apró jelentősége, és
legyen egy pindurit bemutatva valami az adott kultúrából. Ha már
idegen a szereplő, ez látsszon is rajta, ne viselkedjen egy
angolszász nevű főszereplő úgy, mintha magyar lenne.
– Dramaturgiai
eszközök: a szerző túl tudott lépni az elemi szintű „bevezetés,
tárgyalás, befejezés” hármason vagy sem? Volt bármi
konfliktus, feszültség, jellemfejlődés, átívelés, csattanó,
szembenállás, párhuzam vagy bármi más dramaturgiai eszköz a
történet haladásában? Csak elénk dobta a szavakat, vagy mesélt
a narrátor? A narrátori hang belesimul a történetbe vagy kiszól?
A szerzői hang világosan elkülönül vagy egybemosódik a
szereplőkkel? Nyitott vég van, vagy zárt, és az jó-e ide? Az
információadagolás megfelelő? Vannak-e logikai bakik?
Például ha a
szereplő egyszer már átment az ajtón, mert éppen valami
szellem-féle, akkor utána miért és hogyan tud ráülni más
tárgyakra, hozzáérni emberekhez? – A sor tetszés szerint
folytatható, itt mindig az összkép dominál, azaz hogy élveztük-e
a történet haladását, vagy éppen untuk, esetleg csak el lett
hadarva az egész, netán el sem hittük egy pillanatra sem.
– Írói eszközök:
a tárház végtelen. Volt olyan novella, ami egyetlen, jól eltalált
szóképével vett le a lábamról. Alkalmazhatunk akár új
szóösszetételeket a hangulat érzékeltetésére, például
színekkel (csak csínján vele!). A keretes megoldást is lehet
frissen, újszerűen alkalmazni. Egy jól eltalált, visszatérő
gondolatpárhuzam remek eszköz a hangsúlyozásra (ellentétben a
lebegő mondatokkal). A kihagyás már magas fokú írói
tudatosságot igényel, de a maga nemében páratlan hatást kelthet.
Egyedi szimbólumok? – Faljuk őket! Még a szinesztézia is jól
mutathat prózában, ha belesimul a mű stílusába. Az írónak
mindent szabad, ha azt tudatosan és jól csinálja. Nem az a lényeg,
melyiket alkalmazzuk, ám ha felvillantunk legalább egy ilyen jól
eltalált eszközt a számtalanból, azzal sokszor nyert ügyünk
lehet egy pályázaton vagy kiadónál. Ezzel mintegy bizonyítékát
adjuk, hogy ismerjük és tudjuk használni a szakmai fogásokat.
Ritkább, hogy ezekkel átessünk a ló túloldalára, de az még
rosszabb: ha akármilyen szép szinesztéziáktól, szóképektől
hemzseg a mű, azzal sajnos sikerül az ellenkező hatást elérni.
Hangulatos helyett megakasztóvá válik és unalmassá, pont úgy,
mintha kétszavas mondatokból van túl sok.
Reméljük, ezzel a
kis összefoglalóval segítettünk azoknak, akik nem álltak már
messze attól, hogy bekerüljenek a dobogósok közé! És talán
azoknak is valamit, akik előtt még hosszú út áll egy
megjelenésig. Ha élvezettel írtok, ne adjátok fel könnyen! Íróvá
válni évek kemény munkáját jelenti, de egyedül ez senkinek sem
megy. A legzseniálisabb írók művei sem úgy születtek meg, hogy
magától megírta volna rögtön tökéletesre az egészet. Régen
az érdemes írókat, szerkesztőket keresték meg a kezdők, hogy
mentorálják őket. Ma már erre ott az Internet, a szakkönyvek és
az írói oldalak. Keressetek nektek megfelelő mentorokat, és azok
legyenek nálatok jobbak, mert csak úgy tudtok példát venni.
Jó alkotást
mindenkinek! És jó olvasást, mert most végre következnek a
nyertes pályaművek!
Czinkóczi Krisztina
Az írás megjelent az 5. Lector Magazinban, ahol a nyetes novellák is olvashatóak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése