2016. december 29., csütörtök

„A szavak hatalma” pályázat értékelése, hibák és tanácsok

Először is szeretnék köszönetet mondani minden pályázónak. Dicséret illet titeket, mert a beérkezett húsz darab pályaműből csupán egy esett ki az előzetes szűrésen, ami nagyon jó arány. A kevés pályaművet kompenzálta a sok jó próbálkozás, némelyiket öröm volt elbírálni, még ha nem is lett dobogós. Az élmezőnyből nagyon nehéz volt kiválasztani a három legjobbat, rendkívül szoros volt a verseny.
És most következzen a nyertes pályaművek listája, amihez ezúton is gratulálunk a szerzőknek. Ez után a cikk után el is olvashatjátok őket:
1. helyezett: Bukros Zsolt: Vízöntő
2. helyezett: Novák Gábor: Baby blue
3. helyezett: Sütő Fanni: A hangok boszorkánya
Különdíj: Novák Gábor: Mandragóra

Újonnan alapított díjunk: A Biztatás-díj. Aki megkapja, sajnos nem kerülhetett be, mert még sokat kell fejlődnie, de az ötletben vagy megvalósításban olyasmit láttunk, ami érdemes a biztatásra. Díja egy alapos, személyes korrektúra a főszerkesztővel.
Biztatás-díj: Alice Wright: A szavak hatalma

A zsűri munkája

Minden pályázat lezárultával elkezdődik a zsűri munkája. Nálunk egy háromtagú zsűri olvasta el a novellákat, egyenlő arányban elosztva. Kivétel ez alól a zsűri fő döntőbírája, aki minden egyes novellába legalább belenézett. Ezúttal rám hárult ez a megtisztelő feladat, első dolgom volt minden művet letölteni, és az egyelő bánásmód jegyében szerző nélkül elküldeni a másik két zsűritagnak, az esetleges szerzői aláírásokat is kiszedtem a művekből. Így rajtam kívül senki sem tudta, melyik novellát ki írta, nehogy befolyásolva legyen a másik két zsűritag. Ezt általában nem szokás megtenni egy pályázatnál, kivéve, ahol az eleve jeligés, azaz a szerzők kilétére csak akkor derül fény, ha a pályázat már lezárult. Tapasztalatom szerint a jelige ebből a szempontból majdhogynem haszontalan, hiszen kevesen veszik a fáradtságot, hogy kivegyék a dokumentumból is a szerző nevét, vagy éppen egy olyan e-mailcímről küldjék, amely nem árulja el a szerző kilétét. Természetesen volt olyan, hogy a szerző mondatszerkesztéséről azonnal ráismertünk az íróra, de ez ellen nincs mit tenni.
Miután minden zsűritag elolvasta a novellákat, megjelölte az általa legjobbnak tartott három novellát. Tehát ebben a szakaszban minden helyezésre volt három jelölt. Ezt a kilenc novellát aztán minden zsűritag elolvasta, és egy új szavazás indult, hogy a kilencből melyik legyen az első három helyezett. Ez a munka neheze. Az előszűrés a leggyorsabb: ellenőrizzük, hogy publikálták-e, formai követelményeknek megfelel-e, mennyi hiba van benne. A kiesett mű/vek szerzőjét értesítjük, ne várjon/anak hiába. Indoklást is adunk, hogy a szerző tudja, legközelebb mire figyeljen jobban. A három legjobb novella is hamar megvan zsűrinként, ám eddigre minden zsűritagnak lett kedvence. Az összevetés alatt aztán néha megpróbáljuk pártolni ezt a kedvenc művet, netalán nem tetszik, ami a másik kettőnek igen. Egyszóval elindul a hosszasabb folyamat, hogy a kilencből melyik három érdemel dobogós helyezést. Miért az, és miért nem a másik? Ha csupa egyformán jó novella küzd ugyanazon helyért, mi alapján döntsünk? Néha egészen apró finomságok billenthetik át a mérleget.
Lássuk hát, mik azok!



Hibák és tanácsok

Legtöbb gondunk ezúttal a formázással adódott. Láthatóan kevés írópalánta tudja, hogy irodalmi műveket sorkizártan, szimpla sorközzel szokás írni, utána 0pt, 0,5-ös behúzással (első sor), és 12 pontos Times New Roman betűtípusban (ez a szöveg is ilyen). Akkor is, ha ezt a pályaztkííró/kiadó/újság nem közli előre. Ne kövessük a feng shui tanácsát, miszerint a bekezdések közé ütött enter vagy random kiválasztott pontnyi távolság szellőssebbé teszi a szöveget – ez sajnos nem igaz, ellenben szanaszét zilálja az összképet. Fokozottan érvényes ez a párbeszédek indokolatlanul nagy behúzására, ne adj’ isten a felsorolás-funkció alkalmazására párbeszédben. Akik nem ismerik a Word, netalán más szövegszerkesztő csínját-bínját, azok még ne nevezzenek pályázatra, inkább kérjék meg egy ismerősüket, hogy magyarázza el, hogy lehet például kikapcsolni az automatikus felsorolást. Esetleg egy írói műhelyben is segíteni fognak. Ezek híján nyisson ki mindenki egy könyvet, és próbálja utánozni az ott látottakat!
A külön „lebegő” mondatoktól sem lesz az adott mondat feltétlenül hangsúlyosabb, főleg, ha ezt majdnem minden bekezdés végén elkövetjük. Ilyenkor se ütögessük hát az entert, hanem találjuk ki, hogyan tehetnénk másként hangsúlyossá az adott mondatot, amit ilyen rövid szövegben különben is tartogassuk inkább a csattanóra. A hangsúlyozásra sok más remek írói eszköz alkalmazható, tessék őket megtanulni!
Ezért még egyetlen pályamű sem esett ki a listáról, viszont minden könyv és újság általában ezen kritériumokban dolgozik. Ez azt jelenti, hogy a szerkesztőnek majd át kell formáznia az egészet, hogy illeszkedjen a formátumba. Így ha a főszerkesztő is tagja a zsűrinek (általában az), erősen befolyásolhatja az a tény, hogy melyik művel kell majd kevesebbet szenvednie, mire esztétikussá, illetve kiadás-kompatibilissé varázsolja. De a többi zsűritag sem mentes a kinézet befolyása alól, hiszen mindenki szívesebben olvas egy olyan szöveget, amelyre jó ránézni, mert a bekezdések arányosan oszlanak el (nem hárommondatos vagy egymondatos (!) bekezdések vannak például), és a szöveg sorkizárt – tehát nem balra vagy jobbra zárt, és nem középre zárt, mert attól minden szerkesztő és zsűri ujja bizseregni kezd, hogy olvasatlanul lezárja az egészet.
Kisebb hiba, de gyakori volt, hogy a műben magában oda nem való elemek jelentek meg, például a szerző neve, üzenet a szerkesztőknek, a novella címe balra zártan (beletenni nem hiba, de nem is szükséges, viszont ha már benne van, akkor középre zártan, pont nélkül, szövegtől egy-két sorral elválasztva). Sőt, smilet is láttunk… Ami irodalmi környezetben olyan hatást kelt, mint spagetti tetején a gumicukor. Igen, értjük és elfogadjuk, hogy ez manapság a kommunikáció egy formája, de ide mégsem való.
Helyesírási hibák terén mindenki belefuthat egy-egybe, ezért még senkinek nem harapjuk le a fejét. A favorit hiba a jó öreg egybe- és különírás kérdése volt ezúttal. Tanács: bár a helyesírás-ellenőrzőnek nincs mindig igaza, de ha valamit aláhúz, érdemes legalább megnézni, felajánl-e valamit helyette. Ha igen, akkor megfontolni, hátha helyesírási hibánkat akarja helyretenni. A helyesírás-ellenőrző bekapcsolása, hiánya esetén, egy ellenőrzőoldalon való átnézés nemhogy ajánlott, de egyenesen kötelező. Nem konkrét hiba, de még haladók is belefutottak abba a nem túl szép megoldásba, hogy számmal írtak ki számokat betű helyett. Ez az évszám, gyártási szám és lakcímek esetén kívül betűvel lenne szép kiírva.
A szem és a tekintet keveréséért harapunk! Nem, a tekintetet nem lehet sem ezüst, sem arany, sem kék. Az a szeme. Ugyanígy a szem pedig ne függjön senkin, mert még elképzeljük és elmegy az étvágyunk. A napot és a holdat csak akkor írjuk nagybetűvel, ha meg kell különböztetnünk név szerint a többi naptól és többi holdtól, egyébként meg egy van belőlük itt, a Föld nevű bolygó körül, ezért nem a nevén hivatkozunk rájuk. De ilyesmiket nem egy pályázat kapcsán kéne megtudnia egy írópalántának.
Akiknél a hibák száma elérte a kritikus mennyiséget – minden harmadik-ötödik mondatban volt legalább egy – vagy a szintjük nagyon alacsony volt (ékezetek mellőzése, elemi szintű egybe-különírás gyakori elrontása, etc.), az a mű bizony azonnal kiesett.
Összességében nagyon elégedettek lehettünk a beküldött pályaművek minőségével. Például örömmel láttuk, hogy akik párbeszédet tettek az alkotásukba, azok döntő többségében gondolatjelet használtak, nem pedig kötőjelet, és egy kivételével tisztában voltak a párbeszédek központozásával. Itt ismét a legegyszerűbb módszer, ha kinyitunk egy könyvet, és megnézzük a párbeszédeket, kis tanulmányozással felfedezhetjük a logikát a rendszerben, de írói oldalakon is szívesen segítenek a párbeszéd-központozás rejtelmeiben eltévelyedett írópalántának. Itt most megfigyelhetitek a gondolatjelet, ezt itt: –, ami nem egyenlő sem a kötőjellel: -, sem pedig a sosem használt hosszú gondolatjellel: —. Ez utóbbit még nekem is hosszasan kellett keresgélnem, elképzelésem sincs, hogyan és miért találta ezt meg az egyik kedves pályázónk.

Amit egy zsűri/kiadó ezek mellett nézni szokott, a teljesség igénye nélkül

Mondanivaló: az öncélúság sosem nyerő, azaz senki nem szereti azokat a szövegeket, amelyek a szerző személyes gondolatai-problémái körül forognak, és nem képesek ebből kitörni. Egy terápiás írás nem irodalmi mű. Azokat sem kedveljük, amelyeknek semmi mondanivalójuk nincs, csupán közölnek egy eseménysort. Az igazán jó alkotás a kettő között van: benne van a szerző személye, egyénisége, de ez nem teng túl, és a cselekmény sem csak szárazon „oda van lökve”. Ha már mondanivaló: mennyire kapcsolódik a pályázati kiíráshoz? Ha úgy kell elvonatkoztatni, hogy hát igen, lényegében kapcsolódhat is, ha úgy nézzük… – nos, az sosem jó. Olyan érzést kelt a zsűriben, mintha a szerző megpróbálta volna egy fiókban fekvő másik ötletét ehhez átírni. Ejnye!
Egyediség, stílus: ha az ötlet rémesen ismerős a tegnapi filmből vagy egy sikertörténetből, ott mindig baj van. A témára sok „írós-írás” érkezett, amelyek egy kivétellel viszonylag egyedi szemszöget villantottak fel, bár az írásról írni alapból nem túl eredeti ötlet. Szabad néha sablonokat alkalmazni, de azok legyenek átdolgozva olyan módon, hogy a szerző új szemszögből mondjon vele valami elgondolkodtatót vagy legalább szórakoztatót.
Az egyediség kritériuma volt a pályázatnak, bár vannak olyan kiadók, könyvpiaci kereslet, ahol éppen a sablonos történeteket veszik. A stílus viszont elengedhetetlen, nem kell, hogy mindenkinek tetsszen, de legyen felismerhetően egyedi. A „s”-k és „oly”-ok alkalmazásától még semmi nem lesz művészi, egyedi meg pláne nem, mert a többi ezer kezdő írópalántának is ez jutott eszébe sajnos. Nem szeretjük a stíluskeveredést, tehát ha középkorban játszódik a történeted, lehetőleg még a narrátor se mondjon szleng szavakat. A szleng amúgy sem való a narrátorod szájába (kivétel E/1), de a szereplődnek lehet ilyen a szava járása, még előnyére is válhat.
Helyszín, karakterek: A szereplők élnek és változnak, vagy csupán biodíszletek? Kinek a szemszögéből nézzük a történetet? Hol vagyunk mi, és hol a történet? Rövid novellákban is fontos a szereplő, bár természetesen nem annyira, mint egy regényben. Ha a karakter külseje be van mutatva, akkor kinek a szemével látjuk? A legsutább megoldás, ha mondjuk a kezével (mi mással is?) megigazította hullámos/sima, barna/szőke/vörös/ében, félhosszú/hosszú/rövid haját a történetben. Az ilyesmi különösen furcsa, ha E/1-ben vagyunk.
De egy-két jól eltalált és a szövegbe belesimuló jellemzéssel átbillenthetjük a ”kit érdekel” kategóriából a „hű de izgulok érte” kategóriába. Ezt nem a külsejével fogjuk elérni. E/1-ben még a legrövidebb műnél is fontos, hogy érdekeljen minket a szereplő, főleg, ha nem kifejezett történetet mesél, hanem gondolatokat közvetít. Őszintén: ha egy ismeretlen odalépne hozzánk az utcán, és elkezdené hosszasan mesélni élete fájdalmait, mi kikerülnénk, és fejcsóválva továbbmennénk. Miért tennénk máshogy egy műben? Erre több okunk is kellene, hogy legyen: 1. A rejtély – ha már az elején felvillan egy érdekes rejtély, egy ráutalás, kíváncsiak leszünk a megoldásra. 2. Szimpatikus karakter – ha hasonlónak látjuk a karaktert magunkhoz, ha megszánjuk, megszeretjük, esetleg ő maga egy rejtély, az szintén kíváncsivá tesz.
Rövid műben nem annyira fontos a helyszín sem, mint egy hosszabb lélegzetűben. De azért nem szabadna elsiklani felette. Ha a szereplőink a semmiben lebegnek, nincs leírva a környezet, az nem tesz jót a hangulatnak. A háttér a karakter szerves része, elmondja róla, honnan jött és hová tart. Idegen nevek és helyszínek, csak mert a külföldi a divatos? – Nem jó választás! Ha már másik népnél játszódik a történet, ennek legyen valami, bármilyen apró jelentősége, és legyen egy pindurit bemutatva valami az adott kultúrából. Ha már idegen a szereplő, ez látsszon is rajta, ne viselkedjen egy angolszász nevű főszereplő úgy, mintha magyar lenne.
Dramaturgiai eszközök: a szerző túl tudott lépni az elemi szintű „bevezetés, tárgyalás, befejezés” hármason vagy sem? Volt bármi konfliktus, feszültség, jellemfejlődés, átívelés, csattanó, szembenállás, párhuzam vagy bármi más dramaturgiai eszköz a történet haladásában? Csak elénk dobta a szavakat, vagy mesélt a narrátor? A narrátori hang belesimul a történetbe vagy kiszól? A szerzői hang világosan elkülönül vagy egybemosódik a szereplőkkel? Nyitott vég van, vagy zárt, és az jó-e ide? Az információadagolás megfelelő? Vannak-e logikai bakik? Például ha a szereplő egyszer már átment az ajtón, mert éppen valami szellem-féle, akkor utána miért és hogyan tud ráülni más tárgyakra, hozzáérni emberekhez? – A sor tetszés szerint folytatható, itt mindig az összkép dominál, azaz hogy élveztük-e a történet haladását, vagy éppen untuk, esetleg csak el lett hadarva az egész, netán el sem hittük egy pillanatra sem.
Írói eszközök: a tárház végtelen. Volt olyan novella, ami egyetlen, jól eltalált szóképével vett le a lábamról. Alkalmazhatunk akár új szóösszetételeket a hangulat érzékeltetésére, például színekkel (csak csínján vele!). A keretes megoldást is lehet frissen, újszerűen alkalmazni. Egy jól eltalált, visszatérő gondolatpárhuzam remek eszköz a hangsúlyozásra (ellentétben a lebegő mondatokkal). A kihagyás már magas fokú írói tudatosságot igényel, de a maga nemében páratlan hatást kelthet. Egyedi szimbólumok? – Faljuk őket! Még a szinesztézia is jól mutathat prózában, ha belesimul a mű stílusába. Az írónak mindent szabad, ha azt tudatosan és jól csinálja. Nem az a lényeg, melyiket alkalmazzuk, ám ha felvillantunk legalább egy ilyen jól eltalált eszközt a számtalanból, azzal sokszor nyert ügyünk lehet egy pályázaton vagy kiadónál. Ezzel mintegy bizonyítékát adjuk, hogy ismerjük és tudjuk használni a szakmai fogásokat. Ritkább, hogy ezekkel átessünk a ló túloldalára, de az még rosszabb: ha akármilyen szép szinesztéziáktól, szóképektől hemzseg a mű, azzal sajnos sikerül az ellenkező hatást elérni. Hangulatos helyett megakasztóvá válik és unalmassá, pont úgy, mintha kétszavas mondatokból van túl sok.

Reméljük, ezzel a kis összefoglalóval segítettünk azoknak, akik nem álltak már messze attól, hogy bekerüljenek a dobogósok közé! És talán azoknak is valamit, akik előtt még hosszú út áll egy megjelenésig. Ha élvezettel írtok, ne adjátok fel könnyen! Íróvá válni évek kemény munkáját jelenti, de egyedül ez senkinek sem megy. A legzseniálisabb írók művei sem úgy születtek meg, hogy magától megírta volna rögtön tökéletesre az egészet. Régen az érdemes írókat, szerkesztőket keresték meg a kezdők, hogy mentorálják őket. Ma már erre ott az Internet, a szakkönyvek és az írói oldalak. Keressetek nektek megfelelő mentorokat, és azok legyenek nálatok jobbak, mert csak úgy tudtok példát venni.

Jó alkotást mindenkinek! És jó olvasást, mert most végre következnek a nyertes pályaművek!


Czinkóczi Krisztina


Az írás megjelent az 5. Lector Magazinban, ahol a nyetes novellák is olvashatóak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése