Csupán saját lépteim hangja
koppan a kövezeten, az is csak azért, mert én így
akarom.
Mostanában kedvelem ezt a hangot; az életet mímeli. A
hosszú évek egyhangú, csendszagú hétköznapjai halálos
szürkeségbe borítják még az arany napkelték, és a bíbor
napnyugták folytonos ismétlődését is. Egy idő után értékét
veszti minden szépség, és az unalom olyan porréteget húz rá,
mely véglegesen kifakítja az érdeklődés köréből. Így olykor
jól esik a változatosság. Még akkor is, ha puszta káprázat,
hamis csillogás, elképzelt való. Mint a lépteim hangja, mely
visszaverődik az álmos házfalakról.
Magamban dúdolok.
Ősi dallam ez, ami
leginkább az emberek altatóihoz hasonlatos – egy dallam, mely
álomba ringat minden lelket, és elbódít minden tudatot.
A harmadik éj. Ma bevégzem,
amiért jöttem, a hangtalan dallam felszáll, majd aláereszkedik,
mint egy sötét takaró…
Első éjjel megkötöttem a
nyelvüket.
Reggel felébredve már képtelenek
voltak akár csak egyetlen szót is szólni. Hangtalanul sikoltottak
vagy könnyezve húzódtak a sarokba.
A főtéren álló hatalmas szil
tetején ültem, és a lent futkosó riadt embereket figyeltem. A
kiáltásokat, a kétségbeesett válaszkeresést. Figyeltem, ahogy a
szülők összegyűlnek, az anyák sírnak, az apák szitkozódnak…
Figyeltem, hogyan válik döbbenetük rémületté, ahogy
ráeszmélnek, mindenütt ugyanaz történt! A bírónál, a
kovácsnál, a nincstelen koldusnál… Minden gyermek elnémult!
Csupán a legkisebbek maradtak
érintetlenek, azok, akik még se beszélni, se járni nem képesek,
akik egyetlen évet sem éltek még.
Alkonyattájt leereszkedtem az
ágak közül.
Betegség
– mondták –, isteni harag vagy valamilyen démoni
gonoszság?
– Térjetek meg házaitokba…
… és ők úgy tettek.
Második éjjel gúzsba kötöttem
a testüket.
Ugyanúgy suhantam végig a
családok házai közt, ahogy előzőleg, észrevétlenül,
hangtalanul, árnytalanul…
Nem volt nehéz megérintenem
minden kezet, ahogy előző éjjel az ajkakat.
Érintésem nyomán megdermedtek és mozdulatlanná váltak, akár a
játékbabák. Néhány anya a gyermekágy mellett virrasztott, de
észre sem vették, amint
elhaladtam mellettük.
A szil alatt vártam a reggelt.
Törzse úgy fogadott magába, mintha én is egy lennék a számtalan
évtized formázta görcs és repedés közül. Karnyújtásnyira
álltam tőlük, míg zokogva választ követeltek, és rettegve
lesték, megkapják-e valakitől. Pedig ott volt mellettük! Egyetlen
lépésnyire, egyetlen lélegzetvételnyire, oly közel,
hogy éreztem a testükből áradó
legapróbb rezdülést is. A fa ágai körülöleltek, közéjük
tartoztam, a részük voltam, én voltam a szil, és a szil volt az
én köpönyegem. Egyetlen hatalmas egészként csendesen álltunk,
és félelmükben fürdettük leveleinket.
Nem kellett volna más, csak
egyetlen tudatos elme, egyetlen nyitott szem, egyetlen tiszta lélek,
aki a fa felé pillantva
meglátja a jelet, mely
emberemlékezet óta hirdette fennhatóságom, és elidegeníthetetlen
jogomat a területre, és a rajta élők mindegyikére – a paktum
jele, mely nekem szentelte ezt a földet!
Csak a főutca és a tér
kövezett. Mire ideérek, megérintettem már mindenkit a faluban,
minden ház oldalát, minden ember mellkasát, hallottam a ziháló
lélegzésüket, ahogy még fel-felzokogott bennük a kétség, és
ahogy a reményt lassan kiszorította belőlük a bizonyosság. Míg
mozdulni és szólni képtelen gyermekeik rettegő tekintetétől
követve összegyűltek, és lassan megértették, hogy képtelenek
bármit is tenni… Ott voltam. Mellettük! Közöttük! Éreztem,
érintettem, töltekeztem a fájdalmuk által! Ott voltam…
És most itt vagyok.
Lépteim hangja elhal, az altató
a végéhez közeleg.
Egyszerre száll fel minden
gyermek ajkáról a sóhaj, a sóhaj a nevemmel, az utolsó, mely
után nincs több lélegzet…
A dallam véget ért.
Megannyi sötét árny röppen az
ég felé, majd pernyeként kering a városka házai fölött –
mintha tűz tisztította lelkekről leégő bűn maradványát kapná
magasra a nyári forró szél… Aztán, mint a sötét madarak,
felém indulnak, röptük egyenes, gyors, és határozott, mind
hozzám száguld, és kitárt köpenyem alatt testembe fúródik!
Az enyémek!
Mind!
A paktum értelmében, mely él
már több ezer éve, és élni fog, míg maga a világ el nem
pusztul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése