Esvy: Dekadencia

A napsugarak aranyló pászmákként tűntek át a fátyolszerű felhőrétegen, de ahogy mélyült az alkony, a fény lassan bronzszínt öltött, és utoljára még felragyogtatta a völgyben elterülő romokat. Nincs szörnyűbb, mint megmaradni utolsóként – gondolta a dombtetőre érkező fekete csuhás árnyalak. Szinte már elfeledte, ki ő. Mesala – ismételte sokszor, de a név üresen csengett. – Mesala, a helytartó lánya. Talán az utolsó római Pannóniában. A testőreire gondolt, akik a barbárok támadásakor érte adták az életüket. Miért tettetek értem ennyit, ha egyszer nincs tovább?

Lenézett az előtte húzódó völgybe. Az egykori palota, amely félig a megcsuszamlott földbe süppedt, zátonyra futott hajóra emlékeztette. Az épület mellett meglepően ép földdarab terült el. Sima volt, akár egy tükör, megtépázott bokrok tarkították, és a lány legnagyobb döbbenetére ismerős emberi alakok álltak rajta. Leereszkedett egészen a völgy aljára, hogy eldöntse, hihet-e a szemének.

Szürkén, mozdulatlanul álltak, de a napnyugta oly csalfán felmelegítette, kiemelte és elmélyítette a vonásaikat, hogy messziről élőnek tűntnek. Mesala szoborkertbe tévedt, és amikor erre ráeszmélt, gyorsan tovább akart menni, mert ezeket a remekműveket római mesterek emelték egykor az istenek tiszteletére. Ha rájuk nézett, emlékeznie kellett, mennyi minden veszett el. Megfordult, lehunyta a szemét, de egy végső, kósza napsugár már a tekintetébe égette a finoman megmunkált kőalakok képét.

Engedett a fájó kísértésnek, és hátranézett. Feltűnt a szobrok között egy szárnyas Apolló, aki hívogatóan nyújtotta felé a karját, kedvesen incselkedett üres-szürke szemével. A lány elmosolyodott a néma igyekezet láttán, és elindult felé. Úgy gondolta, végül is nem lehet belőle baj, ha köztük és az emlékei közt tölti az éjszakát.

Bement a megsüllyedt palotába, hogy élelmet keressen. Már a kapu repedezett boltíve alatt megcsapta a halál szaga. Amikor az első nagyobb terembe ért, be kellett fognia az orrát. A vetemedett padlóhoz oszló holttestek simultak. A legközelebbi ablakon beeső vörös fénysugár egy jóval frissebb tetem torkán időzött, amelyet valami a csigolyákig marcangolt. Mesala az iszonyatos bűztől támolyogva kibotorkált a szabadba.

Hát, akkor ma nem vacsorázom – jelentette ki gondolatban, mintha az étel eddig minden este osztályrészéül jutott volna; ismét be kellett érnie azzal a néhány morzsával, ami megmaradt hajdani nemesi büszkeségéből. Kiábrándultan nézett a szobrok felé, és a tekintete megakadt a méltóságteljes Minerván. Jelen pillanatban igen rokonszenvesnek találta, ugyanis moha zöldellt az öreg istennő arcán, mintha ő is undorodna mindattól, ami körülveszi.

Mesala elmosolyodott, és sétára indult. Ahogy az istenek közé lépett, a belőlük áradó magasztosság szinte elszédítette, eddigi vad büszkesége valószerűtlennek tűnt, szertefoszlott. Kicsinek és jelentéktelennek érezte magát, talán úgy, mint az alázatosan térdelő Uránia, aki átszellemült kőarcával az éppen kigyúló csillagokra tekintett.

A szobrok közül kiemelkedett Jupiter és Júnó alakja. Díszes öltözékük redői úgy fodrozódtak, mintha lágy szellő fújna, arcukról derű és nyugalom sugárzott. Kezük egymás felé nyúlt, de össze nem érhetett, talán mert ha egyikük a gondos munka ellenére mégis ledőlne, magával rántaná a másikat.

Tőlük jobbra Neptunus tündökölt, a tengeristen hullámzó szakállával, háromágú szigonyával furcsán festett az elszáradt bokrok hátterén. A főisteni pár másik oldalán Mars magasodott teljes fegyverzetben, csapásra emelt karddal; aki elébe állt, úgy érezhette, menten lefejezi. Mesala elcsodálkozott a szobrászok bátorságán és zsenialitásán, amellyel az isteneket megjelenítették. Az alkotások az ő nyelvén beszéltek. Muzsika volt lelkének a kétarcú Janus ellentmondásos alakja, a fél szemét lesütő Fortuna, fején csillagszerű koronával, és Apolló, akit még sohasem látott szárnyakkal ábrázolva, pedig magától értetődő, hogy a művészet elrepíti az embert a rideg valóságból.

Plútó volt az, aki egészen zavarba ejtette. A mester ragyogó ifjúként formálta meg, finom vonású arca csábítóan tündökölt. Szeme valahogy mindenre és mindenkire nézett; az összes többi isten mögött ott állt ő, az alvilág ura. Mesala önkéntelenül odalépett hozzá, és azon tanakodott, vajon miért alkották ilyen vonzóra, miért csalogatja őt egyre közelebb? Odaállt Plútó elé, vágyakozva megérintette a hideg mészkőtestet. Tudta, hogy egyedül van, senki meg nem láthatja, mégis körbenézett; az istenek hátat fordítottak nekik.

Kísértés fogta el, hogy megízlelje Plútó csókját. Átölelte a szobrot, és ajkát a kőszájra tapasztotta. Érezte a túlvilág hidegét, és vele az örökkévalóság mozdulatlan békéjét, amit nemrég még, ifjúkorának boldog rohanásában el sem tudott képzelni. Öröm töltötte el, hiszen a jelen káoszában is megtalálta a jót: az egykori tiltások és elvárások értelmüket vesztették, a maga ura lett, akármit megtehetett, nem volt ki előtt szégyenkeznie. Valami jótékony hideg űrbe vetődött, ahol ok és következmény megszűnt létezni.

A bokrok felől hallatszó morgás kizökkentette a gondolatmenetéből. Plútó válla felett kikémlelt az éjszakába. Egy felborzolt szőrű, vicsorgó kutya közelített hozzá. Az állat szeme vérben forgott, szájából minden lépésénél nyálcseppek hullottak. Lám, mégis figyel az ég, és senki sem élvezheti sokáig büntetlenül a halál csókját. Az egykori házi kedvenc most maga volt az engesztelhetetlen harag, mintha saját hanyatlásán keseregve mindent el akarna pusztítani.

Mesala nem félt, csupán bosszúságot érzett. Oly sok küzdelem árán jutott el idáig, és most felbukkan ez a veszett szuka, hogy mindent tönkretegyen. Hátrálni kezdett, az állat pedig gonosz szemét rászegezve követte, és a palota falának egy szegleténél sarokba szorította. A lány rövid tőrt húzott elő az övéből. Az épületben fekvő szétmarcangolt torkú férfira gondolt, és tudta, hogy ő lesz a következő áldozat, ha nem elég ügyes.

Meglehetősen nehéz választás előtt állt: megtehette volna, hogy a kutya nyakába dobja a tőrt, ugyanis ha sikerül, győz egyetlen karcolás nélkül. De ha elvéti, ott áll majd fegyvertelenül, szemben a biztos halállal. Viszont ha közelharcra kerül sor, a kutya könnyen megharaphatja, és a veszettség hosszú kínja vár rá is. Az állat ugrásra készen állt előtte, és minden rezdülését figyelte. Mesala elbizonytalanodva tanácsért fordult az istenekhez.

Apolló és Minerva állt hozzá legközelebb. A költészet istene azt sugallta, engedje szabadjára az érzelmeit, az ösztön mindig megleli a kiutat. A tudás istennője ellenben azt szorgalmazta, az eszére hallgasson, mert csak higgadt elme találhat rá a helyes megoldásra. A lány úgy érezte, széthasad a feje. Elég! Inkább a saját utamat választom, bármi legyen is az.

Döntött. A szerencsére bízta magát, és nem kockáztatott sokat. Bal kezét csalétekként kinyújtotta, a kutya harapásra tátott szájjal felugrott, a lány pedig kifordult az útjából, és közben teljes erőből döfött. Az állat holtan zuhant a földre, a torkába szúrt tőr hegye piros taréjként díszelgett a tarkóján. Mesala megköszönte sikerét az ágak közül kacsintó Fortunának.

A lány szelíd mosolya csak úgy ragyogott a véres munka fölött. Jupiter és Júnó arca elismerően villant a holdfényben. Janusnak tetszett a kontraszt. Mars diadalittasan magasodott a vér láttán, Neptunus lekicsinylően tekintett rá, mintha a külső szemlélők tudálékosságával azt mondaná, a szigonyommal többre mentél volna.

Mesala hol Apollóra, hol Minervára nézett, és a mosoly lassan lehervadt az arcáról. Hiába várt volna dicséretet a részükről, hiszen sérthetetlen kőisteni mivoltukban egy lány harca egy veszett kutyával hidegen hagyta őket. Megértés helyett megvetés ült a szemükben, elfojtott felháborodás, amiért nem rájuk hallgatott. A düh könnyei szöktek Mesala szemébe. Szétszakítanak. Egyiknek sem tudok megfelelni, ha ellentétes dolgokat kérnek. Lekuporodott a földre, lassan kinyújtózott a száraz fűben, és álomba sírta magát.

Reggel arra ébredt, hogy remeg a talaj. Valami nehéz hullott le mellette. Amikor felnézett, látta, hogy alig maradt ép szobor körülötte; Apolló szárnyai letörtek, Minerva elvesztette a fejét. A rengés egyre erősödött, és mindegyikük repedezni kezdett. A büszke kőistenek lassanként darabokra hullottak. A föld is meghasadt, és Mesala rohanni kezdett. Nem maradhatott, ha élni akart. Utoljára Fortuna omlott a lába elé, de szerencsésen átugrotta.

Felszaladt a dombtetőre, és lehasalt a fűbe. Döbbenten figyelte a pusztulást. A palota alatt beomlott a talaj, az épület végleg elsüllyedt. A szobrokból csak szürke kőkupacok maradtak. Sokáig tartott, amíg alábbhagyott a rengés, de amikor a föld végre megnyugodott, a lányt büszkeség töltötte el, hogy ezt is túlélte.

Meleg szél fújt a kora tavaszi táj felett, a levegő tele volt várakozással és ígérettel. Mintha a természet azt mondta volna, minden rendben lesz, újraéledek én, csak hagyjatok egy kicsit magamra. Mesala még egyszer végignézett a szobrok maradványain. Sajnálta őket, de elégtételt is érzett. Ami nem hajlik, az törik – gúnyolódott magában, aztán ismét útra kelt Délnek, Róma felé. Az a merev, és éppen ezért törékeny gondolat hajtotta, hogy egyszer majd, valahol messze, új otthonra lel.