1
Fiatal lány kiáltása
járta be az erdő melletti mezőt.
– Nem igazság,
nem igazság! – zokogta futás közben. Pirosló arcát keserű könnyek áztatták, fehér
ruháját virágpor tarkította. Megannyi virágot letiport, a bogarak mérges
zümmögéssel reppentek odébb előle, a szél leszakadt szirmokat fújt utána.
Amikor beért az
erdőbe, a földre rogyott, úgy zokogott tovább. Kitépett néhány virágot szőke
hajából, és eldobta. Megtörölte az arcát.
– Ez nem
igazság! – ismételte.
Nyugtalanul
körbefordult, a vadont kémlelte. Mintha még az erdőre is haragudott volna.
Vágyakozva emelte az égre a fejét.
– Bárcsak
elrepülhetnék!
– Miért
bánkódsz, kicsi lány? – kérdezte egy ismeretlen.
A megszólított
ijedten pattant talpra, hátrálni kezdett.
– Mi bánt? – faggatózott
az idegen, immár közelebbről.
A lány előbb a
földre nézett, aztán a fákra. Körbefordult.
– Ki… Ki van
itt?
– Csak én. A
holló.
A lány jobbra
fordult, és a fák sűrű lomkoronája között alig látható árnyékot pillantott meg.
A lény előbújt rejtekéből, mire a lány rémülten sikoltott fel. Hollóhoz
hasonló, ember méretű szörnyeteg bukkant elő.
– Ne félj, nem
bántalak – szólt a lény. Borzas tollait meglebbentette a szellő, éjfekete
szemét fenyegetően a lányra szegte. A fején, mint a lándzsahegyek, a tollak az
égnek meredtek, szárnya alatt karmokban végződő, kézhez hasonló kinövés mocorgott.
– Ne érj
hozzám, te szörnyeteg!
– Nem bántalak.
Segíteni akarok.
– Segíteni?
– Igen.
A lány gyanakodva
pillantott a hollóra.
– És mit kérsz
cserébe?
– Ó, az attól
függ. – Egy ugrással a szemközti fán termett, a lány utána fordult. – Előbb
mondd, mi bánt!
A megszólított
habozva, de végül elmesélte bánatát:
– Olyanhoz
akarnak férjhez adni, akit nem szeretek. Csúnya, öreg, nem nekem való! Én mást
akarok!
A holló nem
felelt azonnal, halkan morgott.
– Mondd, hogyan
segítenél? – sürgette a lány.
A holló erre
közelebb reppent, a lány egyet lépett hátra, de nem futott el előle.
– Legegyszerűbb
a halál.
– Úgy érted,
megölnél?!
– Igen.
– De én nem
akarok meghalni!
– Akko gyere
hozzám feleségül!
– Hozzád? –
kérdezte megvetéssel. – Te még nála is
csúnyább vagy!
– Légy egy
napig a feleségem, és megkapod, akit szeretsz!
A szörnyeteg ajánlata
láthatóan elbizonytalanította a lányt. Immár kíváncsian fordult a lényhez.
– Egy napig?
Miért lenne az jó neked?
– Mert nekem
még sose volt feleségem. Egy napot kérek csupán! – A holló hunyorogva vizslatta
a lányt.
– Egy nap alatt
meg is ölhetsz!
– A szavamat
adom, hogy nem öllek meg.
– Honnan
tudjam, hogy nem csapsz be?
– Ha kell,
véremet is adom érte.
A lány hosszú
perceken át figyelte a szörnyeteget. Igaz, hogy ijesztő – gondolta –, borzas és
büdös, de egy napot könnyedén eltöltenék vele. Főznék neki, itatnám, ha kéri.
Végül is, azután a nap után megkaphatom, akit szeretek!
– Egy napig a
feleséged leszek, és te nekem adod azt, akit igazán szeretek? – kérdezte. –
Módodban állna?
– Igen. Ha
végzek azzal, akit neked szántak, legközelebbinek majd azt szánják, akit
szeretsz.
– Akkor legyen
így.
A holló
széttárta hatalmas fekete szárnyait, és az égre üvöltött fülsiketítő, természetfeletti
hangon. A lány a fülét fogta, közben a szörnyeteget figyelte. A lény tulajdon
szárnyába mart, lecseppenő vére a földdel egyesülve fekete sarat duzzasztott
körülöttük.
A holló néhány
szárnycsapással elemelkedett a földtől, mely lassan szétvált, hogy magába
fogadja áldozatát.
– Mit csinálsz?
– így a lány. – Azt mondtad, nem ölsz meg!
– Nem öllek meg
– sziszegte a földöntúli hang.
A lány körül a
föld egyre lazult, egyre sikamlósabbá vált. Próbált talpon maradni, de nem tudott,
mert a talaj csak mélyült, míg végül hatalmas árok nem keletkezett benne. A
holló leszállt, áldozata a mélybe zuhant. Alighogy a lány földet ért, lába
bokáig belesüllyedt, és megkövült azzal együtt.
– Az életed
csak életek válthatják meg. Légy enyém, vagy a halottaké!
A szörnyeteg
elment, a lány zokogásban tört ki. Rángatta a lábát, kaparta a földet, mindhiába.
Letört az összes körme, törékeny teste hamar belefáradt a tiltakozásba. Sírva
fordult az ég felé, remélve, hogy valaki megtalálja.
Alkonyodott,
amikor idegen hangokat hallott. Vadászok lehettek, a nemrég lőtt vadakról
beszélgettek.
– Segítség! –
kiáltotta.
A férfiak
elhallgatnak.
– Segítsenek! –
Az újabb próbálkozás sikerrel járt: a vadászok egyenesen az árokhoz rohantak.
Mindketten döbbenten pillantottak le a csapdába esett lányra.
– Szabadítsanak
ki innen, kérem!
– Uram isten,
hiszen ez a szomszéd lánya! – ismert rá az idősebbik. – Menj a faluba, szólj
nekik! – intett társának, aki azon nyomban elsietett.
– Beszorultam!
– panaszolta az áldozat.
– Ne félj,
kislány, kiszabadítunk onnan!
A férfi ledobta
a vizeskulacsát a lánynak.
– Igyál,
kincsem, az Isten tudja, mióta vagy odalenn!
A lány ivott,
sírva várt, a férfi próbált lelket önteni belé. Nem telt bele sok idő, és az
elküldött vadász harmadmagával tért vissza. Hoztak egy vastag kötelet, ásót és csákányt,
azzal ereszkedtek le. Aki elsőnek ment, kézzel feszegette a lány lábát fogva
tartó köveket, de azok meg se moccantak. A másik a csákányt megragadva lépett
az áldozat fölé.
– Ne félj,
vigyázunk. – Csákányával a kőre csapott, mire mindketten elporladtak. A lány
sikoltva nézte végig, hogyan hullik a földre a por, majd válik a sárral
vegyülve fekete tollakká. Mintha egy láthatatlan kéz összefogná a halottak
maradványait, és tollá változtatná; úgy változtak ők is át.
– Az Isten
irgalmazzon! – hőkölt az idősebb vadász. – Ezt elátkozták!
– Majd én
megtöröm azt az átkot – jelentette ki a mellette álló, aztán ő is leereszkedett.
Felkapta a csákányt, de nem a kőre, hanem a földbe csapott, hátha ott meg tudja
lazítani. Ugyanúgy végezte, ahogy a másik kettő.
A lány a
szájához kapott, és könnyezni kezdett. Felemelte az egyik tollat, hogy
szemügyre vegye. Tenyérnyi nagyságú lehetett. Amikor visszatette volna a
földre, a toll a kezéhez ragadt. Kifakadt a vére, amint a cséve a bőrébe
fúródott, és egyesült vele, majd karját végigszántva egészen a lapockájáig siklott,
és ott a húsába ágyazódott. A lány fájdalmasan felsikoltott.
– Uram irgalmazz!
– ismételte az idősebbik férfi, aztán fáklyát gyújtott, és a lyukba dobta.
Alighogy így tett, bezuhan a mélybe, és ő is átváltozott. A fogvatartott
irtózattal lapult a falnak. A tűz adott némi meleget, de a lelkét semmi sem
melengethette meg. Estére minden toll a húsába ágyazódott, egymás mellett,
sorban.
2
Másnap egy
juhászlegény talált rá, és sietett a segítségére, de ő se tudta megmenteni az
elátkozott lányt. A faluban hamar híre ment az esetnek. A lány várt, napról
napra egyre többen igyekeztek kiszabadítani, ám senki nem tudta. Férfiak és
nők, fiúk és leányok egymás után ereszkedtek vagy zuhantak a mélybe, majd váltak
a földön a lány szárnyát dúsító gyönyörű fekete tollakká.
A holló este
érkezett, megitatta, megetette őt, de nem szólt hozzá. A lány faggatta, könyörgött,
hogy ölje meg, csak mások életét ne vegye el, ám a szörnyeteg ügyet sem vetett
rá. Nesztelenül reppent fel a lyukból.
– Kérlek,
kérlek! – kiáltott utána, hiába.
Nap nap után a
holló eljött hozzá, megetette, megitatta, miközben százak haltak meg érte. Hamarosan
az egész ország tudomást szerzett róla, egyre többen siettek a segítségére, de
nem akadt közöttük olyan erős lovag, olyan leleményes tudós, aki
kiszabadíthatta.
A napok
hetekké, hónapokká, végül évekké nőttek, a lány szárnya lassan teljessé vált. A
bőre már fekete, a szeme a szörnyetegéhez hasonló volt. Szőke haját mocsok tette
csatakossá, egykor pirosló bőre sápadt foltként pislákolt a sötétben. A kövek, amik
a lábát fogták, nem engedték. Semmivel sem tudták megtörni az átkot.
Minden
reménnyel felhagyott már, amikor egy újabb lovag érkezett. Bár megrettent a
lány látványától, elszántan mászott le arany karddal a kezében. A lány
kifejezéstelen arccal bámulta.
A lovag lesújtott,
a kő megrepedt. A lány előre dőlt, hogy megnézze, egész biztos gyengül-e a
bilincs. A lovag újra lesújtott, a béklyó elengedte, de a megmentő ekkor
megsemmisült. Belőle lett az utolsó toll. Ahogyan a többi, ez is a lány bőrébe
ágyazódott, és azon keresztül vándorolt el jobb szárnyának végébe. A lány keze
csenevész kinövésként lapult meg a szárnya alatt, lába pikkelyes, körmei
karommá, szája csőrré hegyesedett. A holló az égre pillantott, aztán kirepült
az árokból. Odafent már várta elátkozója.
– Enyém leszel,
vagy a holtaké? – tette fel a kérdést a másik.
– A holtaké. –
Az egykori lány éles csőrét mélyen a szörnyeteg nyakába vájta. Fekete vér
csöppent a földre, majd tűnt el a zöld aljnövényzetben. A szomjas föld
pillanatok alatt magába itta a vért, és bezárta vele az árkot, amiben a lány
raboskodott.
Miután a
szörnyeteg kivérzett, a másik felreppent egy fára. Megigazgatta kuszált
tollazatát, megrázta magát, így egy pihe a földre hullott. Valahonnan
messziről, bánatos kiáltást hallott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése