2013. június 22., szombat

Sren Tilesh: Vidéki házaink

„Ez volt az otthonom, amióta élek

s ha már nem leszek, a város itt marad

Utcáit örökké fürkészi a lélek

s ha szétfoszlott, bőrödhöz tapad.”

(Michael Stanley’s band – S. King: It)



– Alusznak, Bözsikém, drága?

– Alusznak bizony, édös lelkem! Még a javasasszony is olyan kába, mintha valamék saját főzetibül ivott vón’, nézze csak!

Öreg, hámló festékű ablakszárny moccant lassan, óvatosan. A telihold ezüst fénye a szobába lopózott, és látni engedte az ágyon fekvő, mozdulatlan alakot.

– Ó, a kőmíves kanalára! Még sose láttam a nagyságos asszonyt kibomlott hajjal! Csukja be az ablakát, Bözsikém, szentem: még fölébred! Hogy’ restellne a szorosan fésült kontya nélkül mutatkozni!

– Ébred, a csudát… Őtet is, családját is sújtja az Átok, ahogy mindazokat, akiknek mink adunk otthont. ’Iszen tudja, Gizikém: teremtett lélek sem lehet éberen ezen az éjszakán.

De azért becsukódott lassan az ablakszárny.

– Mégis mindig félek, hogy fölriadnak…

– Mind félünk tőle, és ez legalább megfékezi azt, amék erőszakosabb közülünk.

Sötét, szögletes árnyék vált ki az éjszaka árnyai közül; új hang csatlakozott a beszélgetőkhöz. Szú percegett, száraz fa kellemes illata szállt a háttérben.

– Ne legyen ilyen ijedős, komámasszony. Minden tizedik esztendőben gyűlésre indulunk éccaka, és még sose ébredt föl senki… Alusznak az embereink, mint a hóttak.

– Maga csak tuggya, Pista – rezdült meg egy függöny Gizike ablakán. – ’Iszen maga az ácsot szállásolja, az készíti a koporsókat is… Bezzeg a modora kendnek ippen olyan szálkás, mint a gazdája munkái, mert illendően köszönni mindig elfelejt…

– Ej, hogy állana belé a rozsdás ácskapocs! Öregszem, no: itt-ott lazulnak mán a lécek. Megkövetem kigyelmeteket – szép jó estét, asszonyok! Megtisztölnek a társaságukkal, míg leballagunk a faluba? A szőlőhegy felül fú a szél, arra mindig jóféle kástélyos borok illatja száll, kukoricamintás boroskancsók állnak künn a pincék eliebe’, szőlőlugos alatti malomkő-asztalokon…

– Nagy huncut maga, Pista, mindig is az vót!

Bözsi néne bejárati ajtaja előtt lágyan, beszélgetősen neszezett a régimódi, színes nejloncsíkokból vágott légyűző függöny. A matróna vastag, száraz nádfödele halkan ropogott, mint az öregasszonyok kiszáradt, elvénült ízületei általában.

– Nem bánom, menjünk hát, öreglegény; a magunkfajta vénasszonyok már örülnek, ha gáláns kísérő jut…

– Mit nem mond, Bözsikém, lelkem? Má’még, hogy vénasszonyok? Tüzes menyecskék se érnek a kendtek nyomába!

– Csituljon, Pista, mingyárt a vajdához érünk, aztán ha az tüzességrül hall, hát bazseválni akar menten!

A rangidős Bözsike – aki korának is, de annak is köszönhette tisztét, hogy a vajákos asszonynak adott otthont – elkésett a figyelmeztetéssel. A cigányvajda háza recsegve-ropogva kihúzta magát a közeledtükre.

– Há’ dalró’ hallok, instállom? De jó tíz év után erre ébrenni! – A nyitott ajtón át mintha cifra hegedűszó érzelmes hangjait, cimbalom csiklandós futamát sodorta volna ki az éjszakai szellő. – Hej, ha láthatnám a síp Rózát lenn a patak hídja mellett! Há’ ezsen a világon senkinek se nincsen olyan muskádlis verandája!

– Nyughassék, Máté! – rótta meg Gizike a szenvedélyes zenészt. – Csöndbe’ legyen, nem bucsujárás ez!

– Hej, ha legalább fütyüríszhetnék, Gizsikém, aranyos… Ezsek a síp új zsaluk, améket a vajda fölszerelt az ablakémra, csudamód zenílnek, ha jó szél fúj! Még a hegedühúr is beleremeg, kérem alássan… Szeles íjjeleken mindig azs Akácos utat zsümmögöm a zsalukon át, és arról álmodom, hogy a síp Róza meghajja… Aj, azs a tisztára sepert udvar, azsok a ragyogó ablakok, azs alabástrom falai…!

– Haladjunk, Máté! – szólott egy újabb, határozott orgánum az út bal oldaláról, és az öreg házak közé papír- és tintaillat szivárgott. Megérkezett a kisbíró. – Jó estét, asszonyok, tiszteletem, uraim! Csókolom, Gizike…

– János… – Gizike kissé mintha megremegett volna; ablakpárkányán odébb mozdult két cserép petúnia.

De János már a többiek felé fordult.

– Jó lesz, ha kilépünk – mondta, és szúnyoghálós ajtaja nyomatékosan becsapódott. – Még vár minket a pék, a varga, az ezermester; a molnár, a kovács és még többen is, éjközép előtt pediglen a Tisztelendő Atyához kell érni.

– Hát akkor induljon, János, ne a szót szaporítsa! – ropogtatta meg öreg gerendáit Bözsi néne bizonyos időskori fensőbbséggel, miközben kézzel horgolt, fegyelmezettre keményített csipkefüggönyei lágyan az ablakához koccantak.

János eresze mintha előrebillent volna a tiszteletadás jeléül, majd ablakain pajkos holdfény-kacsintást csillantva Gizike mellé húzódott. Egymás mellett indultak völgy iránt, lefelé a falu széles, mindentudó, néma főutcáján.

Alig esett ezután sejtelmes, szavakat idéző hangzene az éjszakában. Pár házzal lejjebb a „sütöde” némán csatlakozott; inkább sugallta, mintsem hangokkal juttatta volna kifejezésre, hogy gazdája, a pék éberen alszik, és kemencéi sosem hűlnek ki, azért óvatosan kell mozognia, még mielőtt avítt nádfödelébe belekapna valami kóbor szikra. Sosem hitte el igazán, hogy embereik nem lehetnek ilyenkor ébren, mert mákonyos varázslat mélyíti álmukat; de csendes lélek volt egyébiránt is. Jó kedélyének és a frissen sült kenyér illatának köszönhetően azonban emelkedettebbé vált a hangulat. A gyöngéd éjjeli szellőben a vajda ablakai között halkan dudorászott a huzat; Gizikétől szárított levendula, János felől könyvek és tinta illatát hozta, míg Bözsi néne irányából gyógynövények kesernyés, öregesen elégedett aromája szállt.

A vargalak már várta őket, de beszélni ő sem szeretett; öreg volt és kicsiny, mélyen ülő ablakai miatt rövidlátó, akárcsak lakója, az özvegy suszter, akinek álmát vigyázta.

– Félvak volt a Bandi, cirmos – vallotta meg útközben Gizike suttogva, bizalmasan Jánosnak, akivel közrefogták az agg susztert, hogy lassú ballagtában a magas kéményével le ne verje az út menti szederfák összes termését. – Itt aludt mindig az ablakpárkányon… Szerettem azt a macskát. Megfogott az mindent, még a patkányt is! Sose haragudtam rá, pedig hányszor őriztem kibelezett patkánydögöt a pincelépcsőmön, mire a gazdám fölfedezte…

– Az uram meghurkolta a Bandit – mormolta halkan Jóska, az ezermester, aki épp most állt be soraik közé. – Adj’ Isten jó estét, Gizike, jó egésséget az uraknak… – A szívós munkás egészséges, sós verítékszagát párálló, se öregnek, se fiatalnak nem látszó építmény ereszalatti madáretetői sajnálkozón ide-oda billegtek, akárha egy agglegény csóválná a fejét helytelenítően. – Sajnálom, Gizikém, aranyos. Nem kívánt az én gazdám rosszat, csak nyulakat akart fogni, mer’ azok mindég megrágják a gyümölcsfák törzsit… De belement a nyúlnak font hurokba a macska. Elpusztult a Bandi. A hurok eltörte a lábát, elbújt nyomorútt állat, osztán mire előjött, a sebe mán üszkösödött…

– Nem kár érte! – harsant fel egy vastag hang; a vér, a halál hangja, a nagy, kerek fenőkő meggondolt, ám kérlelhetetlen pörgésének mély suhogása.

A házak mintha összébb húzódtak volna; falaikat hideg, nyirkos nyelvvel nyalogatta a rettenet. Itt a böllér! Itt a tagló, a vágóhíd; fiatal állatok keserves bőgése, utolsó rángásaik emléke, a patakokban ömlő vér falakba ivódott, rezes bűze…

– Gyüvök én is, jó estét kendteknek! Ne féljenek, no… Nem tehetek én arrul, mi mén a falaim közt. – Füstölt sonka, kolbász engesztelő illata érződött, sülő hurka, töpörtyű étvágygerjesztő szagával vegyült. – A vágóhíd meg a hátsó udvarom végiben vagyon, de azt most odahagytam… De ’iszen nem cepelhetem magammal az egész hátulsó fertályt, eggyikünk se cepeli…

– Csöndessen csak, Géza! – intette a bűnbánó böllért Bözsi néne, és most mindenki hálás volt határozott, rendet követelő hangjáért. – Hangos ám kend, Géza, nagyon! A maga gazdája kútmélyen aluszik, de vannak itt általunk ringatottak, akiknek éberebb az álma! Legyen tekintettel kicsinyég! Ha az embereink fölébrednek, oda az üdvösség! Átkozottak leszünk, míg össze nem omlunk!

– Igenis, tekintetes asszony. Hanem azér’ a kandúdér’ télleg nem kár… Irdatlan sok húst lopott!

– Ölég legyen, Géza!

– Igenis, tekintetes asszony.

– Nemrég befészkelt a padlásomra egy hasas nőstény macska – vigasztalta János Gizikét –, lesz legalább öt kölke… A gazdasszonyaink jóban vannak, elvégre mink magunk is, Kedves! Egy-két tarkát biztos megtart az Etelka maguknak. Lesz még hajlékony cicahát, amék a maga tükörsima, galambszép párkányán napozzon…

Gizike nem válaszolt. Talán végképp kedvét szegte kedvenc kandúrja veszte, talán a szent ájtatosság terítette be muskátlis parapetfalát… Hiszen már felkapaszkodtak a völgyből, egészen fel a domb térdéig, a Tisztelendő Atya színe elé.

A templom úgy magasodott fölébük, akár az Ararát maga. Római számokkal vésett óralapján – amelyhez hasonlatos nem volt egyiküknek sem, soha! – a fonott mintájú, nyílhegy-végű nagymutató egynegyed híján megközelítette az éjfélt.

A hatalmas, csúcsos torony – talán magassága miatt – feléjük hajolni látszott. Mélyen a torkában, valahol nagyon fent, harang bongása zendült egyetlenegyszer, halkan, öblösen a nyári éjszakában.

– Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus…

– Mindörökké, ámen!

– Egy az Isten! – zúgta a torony, az orgona legcsendesebb szólamának és a padlásán felriadó galambok burukkolásának lágy, szívbe markoló hangján. – És egy az Ő parancsolata, egy a tíz közül: „soha ne legyen más Istened rajtam kívül!”. Ti ezt a parancsolatot megszegtétek. Azért átokkal sújtattatok: ne legyen nyugovástok, míg bűneiteket meg nem bánjátok, őszinte bűnbánattal az Ő színe elé nem járultok, bűneitekért meg nem vezekeltek, azokat jóvá nem teszitek!

Félelmes, fennkölt szózat lehetett volna ez, de a böllér – nem tehetett róla – unta már nagyon.

– Dejsz’ ide járulunk mán évtizedek óta! Az Ő színe elé, és a kigyelmed színe elé! Többségünk elmútt már hatvan, nyócvan is! Jövünk minden tízévbe’, őszinte bűnbánással, mer’ másra se vágynánk, mint nyugalomra végre, mégse történik semmi! – Helyeslő mormogás kísérte hangját. Hátsó szobájában nyugtalan álmában motyogva forgolódott a mészáros.

– Vezeklünk is, amióta csak az Átok ránk tétetett! – tódította Bözsi néne. – ’Isz érző lények vagyunk! Tiszteletes úr el se tudja gondulni, hogy’ fáj minden keményebben bevágott ajtó, bevert szög, kitörő üveg, meghasadó padlásdeszka! Az embereink meg félnek tűlünk…! Nem tudják, hogy élünk, de érzik, és sose alusznak nyugodtan bennünk. Mink meg szeretjük őket, így a félelmük is nekünk fáj…

– Érzik bizony – dünnyögte Pista. – Az ács a minap is berúgott, és fejszével ment a lambériának, meg a gyönyörű, faragott lépcsőkorlátomnak… Osztán aznap éjjel üvöltött álmába’, mer’ azt álmodta, véreznek a falaim…

– Itt van ez a Máté, ha mán az érzésekről beszélünk, legalább harminc éve olyan szerelmes a szép Rózába, annyit emésztődik… De kigyelmed, atyám, csak prédikál... – suttogta Gizike alig hallhatóan.

– Egy szó, mint száz – lépett fel kisbírói tekintélyével János –, Tisztelendő atyám, az embereink félnek bennünk lakni! Az ifjak a városba költöznek, gyermekcséik már ott nőnek föl, s mind ritkábban járnak vakációzni nagyszüléikhez vidékre, mert rettegnek a falaink között. Rosszakat álmodnak, balesetek érik őket. A vak is láthatja, nem lesz ennek jó vége! Az idősek előbb-utóbb kihalnak belőlünk, húsz-harminc év, és széljárta kísértetfaluvá válunk! Gondoskodás híján összeomlunk majd, és az Átok végképp beteljesül!

Denevér suhant el a templom katedrálüveges ablakai előtt, homályos, éjbe múló villanással, akár egy rosszalló tekintet. A torony büszkén kihúzta magát.

– Két év előtt, ahogy nyilván tudjátok, híveim, új tiszteletes költözött a faluba. Első dolga volt nagytakarításhoz látni. Leszedte a régi Könyveket is a sekrestye szekrényeiből. A nagy rendezkedés közepette az egyik könyvkupac hogy, hogy nem: kicsúszott a kezéből, és a Tiltott Könyv, melyet már száz év előtt látni akartam, a padlóra esett, Isten kegyelméből éppen ott nyílva ki, ahol a minket sújtó átokról esik szó.

Döbbent csend, majd hitetlenkedő mormolás fogadta a bejelentést.

– Isten vétkemül ne vegye a szentségtörő beszédet, de régtől tudom, léteznek más hatalmak is, mint az Övé. Pogány hatalmasságok, nem Istentől és nem Gonosztól valók… inkább talán a Gonosz balkézről való ivadékai, amik ravaszul elbújtak Isten tekintete elől, és elhagyott helyeken meglapulva várták századokon át, hogy az Ő törvényei ellen ölthessék a mocskos nyelvüket. És közben szaporodtak. Ahogy minden utálatos fajzat, sajátjuknál is setétebb és rejtettebb helyekre petézték borzalmas fattyaikat. Egy ilyen féreg vette be magát közénk, és amikor kerek száz éve napvilágra dugta a fejét, a Teremtő meglátta… és szent haragjában átkot bocsátott a férget rejtő-tűrő helyre és annak környékére. Ezért éltek, és élni fogtok mindaddig, míg reá nem ébredtek bűnötökre, és tesztek is ellene.

– De hát mit tehetnénk mi ez ellen? – kérdezte Bözsi néne. Hangját félelem itatta át. A többi ház még fel sem ocsúdott, némán görnyedtek a hallottak súlya alatt.

– Az új tiszteletes elolvasta a bejegyzést a Tiltott Könyvben, majd megtalálta a Könyv borítója alá dugva megboldogult elődjének ezzel kapcsolatos jegyzeteit is. Nem taglalom, kevés az idő. Figyelmezzetek rám! A Szőlőhegy felé vezető úttól nem messze, az erdő mélyén van egy régi-régi kút. Sok emberöltő óta beomlott már, ember, állat messze elkerüli, nehéz megtalálni… De ott van az, és a kürtője tiszta, a mélyén pedig ott lakik a Féreg.

– Megnyúvasztom én azt! – hörgött a böllér. – Kapára, kaszára, barátaim! Ki tart velem?

– Lassan csak, Géza fiam. Higgadj le, testvérem az Úrban! Tudom a megoldást, és neked is segítened kell, de elsősorban Józsefre lesz szükségünk.

– Igenis, tiszteletes úr – húzódott előrébb az ezermester.

– Van egy jó hosszú slagod, úgy-e, fiam?

– Van, atyám.

– Szenteltvíz-tartóimat épp ma este töltötték föl. Szívd ki mind a szenteltvizet belőlük, és oldd fel a vízvezetékedben! Attól elpusztul a Féreg. A kúthoz megyünk mind!

– De tiszteletes úrnak nem szabadna elhágyni a halottakat… – borzongott meg Gizike. – Sose jött velünk sehová, őrizte a holtak nyughelyét…

– Gizella lányom, az Isten háza ott áll, ahol a legszentebb szertartás zajlik. Szent a temető is, és ha Isten segedelméből visszaérek, újra őrt állok majd előtte. De ha nem… akkor összeomlunk végleg, és mindegy lesz a holtaknak is… Vagy, ha a Jóisten velünk tart, és mégsem válunk széljárta kísértetfaluvá – akkor embereink és az ő leszármazottaik közöttünk maradnak, és a temető sírjait az ő emlékezetük ápolja tovább… Induljunk, híveim!







– Ezért van hát a templomunk távol a temetőtől – fejezte be meséjét az öregasszony. Unokái tágra nyílt szemmel hallgatták.



– Nem ért vissza időben a tiszteletes úr… – suttogta a kisfiú áhítattal.



– Egyik se ért vissza időben, lelkem – válaszolta Gizi néni. – Kiűzték a Férget szenteltvízzel és imával, de nem sikerült saját telkükre érniük, mire éjfélt ütött az óra. Éjközépkor hát, amikor az Átok lefoszlott róluk, ott álltak-meredtek meg mind, ahol épp voltak. Volt is nagy fölfordulás!



– De hát miért? – kérdezte a kislány. – Hisz elmúlt az átok, békében lehettek végre!



– Hogy miért, Katácskám? Hát gondolj bele: az ács háza a mészáros telkén állott meg, így az odahagyott vágóhíd lett a hátsó udvara! A suszter reggel arra ébredt, hogy óriási sütőkemencék állnak a pitvarában, a kis műhelye helyén… A pék ellenben bőrrel, cipőkkel, csizmákkal teli műhelyt fedezett föl a háza mögött – hogyan tudott volna hát friss kenyeret sütni hajnalban…? A vajákos asszony nem tudott mit kezdeni a gyógyfüves kamrája helyén termett lécraktárral; az ezermester vakarta a fejét a kisbíró tintaszagú dolgozószobája láttán… Veszekedtek, ordítoztak az emberek, mert a tudtuk nélkül, egyetlen éjjel – átrendeződött a falu!



– De hát nem folyt a víz, nem rázott meg senkit az áram, amiért a házak elmentek a helyükről? – firtatta az éles eszű fiúcska.



– Édes kisfiam, nem volt akkor még áram, lámpásokkal világítottak az emberek – cirógatta meg a gyermek fejét a matróna. – Vízvezetéke is csak a Jóskának volt, ezermester lévén, de mindenki másnál kút állott még… Így csak a Jóskáéknál volt vízfolyás, amit a falu bősz-értetlen népe nagy munkával segített helyreállítani.



– Nem féltek, mert felmérgesedtek? – kérdezte a kislány. – Én nagyon féltem volna, nagymama!



– Sokan féltek, és sokan el is költöztek, Katácskám. Azok, akik nem bírták munkába fojtani a félszüket. Nagy úr a félelem… Ezeknek nem volt idejük meglátni, mennyi istenadta szépség született a fölfordulásból. Lám: a vajdalak most a szép varrónő, a Rózsika háza mellett áll… Jó időben a vajda nyitott ablaknál hegedül, míg a Rózsika muskátlis ablakából kihallik az énekszó. Aztán szép dolog ám az is, gyermekem, hogy a vajákos asszonynak épp csak a harmadik szomszédjában áll az új körzeti orvos háza. Azt beszélik, Bözsi néne unokája, az Ilka patikát nyit nemsoká’!... Az ács háza mellett megmaradt egy nagy, üres telek… azt mondják, fatelep lesz ott. A molnár meg a kovács házai éppen a patak két partjára kerültek – no hiszen, kell is mind a kettőnek a kristálytiszta víz!... A molnáré a vízimalom, és nem isteni csoda-é, hogy a pék háza éppen a szomszédságában települt meg? A kovács meg mindjárt mellette… Mint ahogy a böllér mellé eső hatalmas, eddig használatlan, zöld füvű földeken is állítólag szarvasmarha-telep létesül… Hát, leánykám, már-már úgy gondolom a vén fejemmel, hogy a Jóisten a legjobbat cselekedte a házakkal, amidőn szent haragja múltával ott állította meg őket, ahol éppen tartottak hazafelé menet… De most aztán aludjatok, kicsinykéim. Sokat játszottatok délelőtt, kell egy kis pihenés ebéd után.

A gyerekek engedelmesen a fal felé fordultak, és magukra húzták a takarót – no persze, csak azért, hogy ha majd öreganyjuk kimegy a szobából, élénken egymás felé fordulva, izgatott sutyorgással találgassák, igaz volt-e a Mese az elvarázsolt faluról.



Gizi mama a nyitott ablakhoz lépett.

Kis ideig még elgyönyörködött a szomszéd kisbíró házának gerincén tollászkodó galambok látványán.

Mielőtt behúzta volna a súlyos spalettákat, mélyet szippantott az ablakpárkányán virágzó petúniák illatából, és megmosolyogta a mellettük napozó kandúrt.

– Pihenjél csak, Bandi – mondta halkan. – Hosszi lesz az éccaka.


*

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése