„Ez volt az
otthonom, amióta élek
s ha már nem
leszek, a város itt marad
Utcáit örökké
fürkészi a lélek
s ha
szétfoszlott, bőrödhöz tapad.”
(Michael
Stanley’s band – S. King: It)
– Alusznak,
Bözsikém, drága?
– Alusznak
bizony, édös lelkem! Még a javasasszony is olyan kába, mintha valamék saját
főzetibül ivott vón’, nézze csak!
Öreg, hámló
festékű ablakszárny moccant lassan, óvatosan. A telihold ezüst fénye a szobába
lopózott, és látni engedte az ágyon fekvő, mozdulatlan alakot.
– Ó, a kőmíves
kanalára! Még sose láttam a nagyságos asszonyt kibomlott hajjal! Csukja be az
ablakát, Bözsikém, szentem: még fölébred! Hogy’ restellne a szorosan fésült
kontya nélkül mutatkozni!
– Ébred, a
csudát… Őtet is, családját is sújtja az Átok, ahogy mindazokat, akiknek mink
adunk otthont. ’Iszen tudja, Gizikém: teremtett lélek sem lehet éberen ezen az
éjszakán.
De azért
becsukódott lassan az ablakszárny.
– Mégis mindig
félek, hogy fölriadnak…
– Mind félünk
tőle, és ez legalább megfékezi azt, amék erőszakosabb közülünk.
Sötét,
szögletes árnyék vált ki az éjszaka árnyai közül; új hang csatlakozott a
beszélgetőkhöz. Szú percegett, száraz fa kellemes illata szállt a háttérben.
– Ne legyen
ilyen ijedős, komámasszony. Minden tizedik esztendőben gyűlésre indulunk éccaka,
és még sose ébredt föl senki… Alusznak az embereink, mint a hóttak.
– Maga csak
tuggya, Pista – rezdült meg egy függöny Gizike ablakán. – ’Iszen maga az ácsot
szállásolja, az készíti a koporsókat is… Bezzeg a modora kendnek ippen olyan
szálkás, mint a gazdája munkái, mert illendően köszönni mindig elfelejt…
– Ej, hogy
állana belé a rozsdás ácskapocs! Öregszem, no: itt-ott lazulnak mán a lécek.
Megkövetem kigyelmeteket – szép jó estét, asszonyok! Megtisztölnek a
társaságukkal, míg leballagunk a faluba? A szőlőhegy felül fú a szél, arra
mindig jóféle kástélyos borok illatja száll, kukoricamintás boroskancsók állnak
künn a pincék eliebe’, szőlőlugos alatti malomkő-asztalokon…
– Nagy huncut
maga, Pista, mindig is az vót!
Bözsi néne
bejárati ajtaja előtt lágyan, beszélgetősen neszezett a régimódi, színes
nejloncsíkokból vágott légyűző függöny. A matróna vastag, száraz nádfödele
halkan ropogott, mint az öregasszonyok kiszáradt, elvénült ízületei általában.
– Nem bánom,
menjünk hát, öreglegény; a magunkfajta vénasszonyok már örülnek, ha gáláns
kísérő jut…
– Mit nem
mond, Bözsikém, lelkem? Má’még, hogy vénasszonyok? Tüzes menyecskék se érnek a
kendtek nyomába!
– Csituljon,
Pista, mingyárt a vajdához érünk, aztán ha az tüzességrül hall, hát bazseválni
akar menten!
A rangidős
Bözsike – aki korának is, de annak is köszönhette tisztét, hogy a vajákos
asszonynak adott otthont – elkésett a figyelmeztetéssel. A cigányvajda háza
recsegve-ropogva kihúzta magát a közeledtükre.
– Há’ dalró’
hallok, instállom? De jó tíz év után erre ébrenni! – A nyitott ajtón át mintha
cifra hegedűszó érzelmes hangjait, cimbalom csiklandós futamát sodorta volna ki
az éjszakai szellő. – Hej, ha láthatnám a síp Rózát lenn a patak hídja mellett!
Há’ ezsen a világon senkinek se nincsen olyan muskádlis verandája!
– Nyughassék,
Máté! – rótta meg Gizike a szenvedélyes zenészt. – Csöndbe’ legyen, nem
bucsujárás ez!
– Hej, ha
legalább fütyüríszhetnék, Gizsikém, aranyos… Ezsek a síp új zsaluk, améket a
vajda fölszerelt az ablakémra, csudamód zenílnek, ha jó szél fúj! Még a
hegedühúr is beleremeg, kérem alássan… Szeles íjjeleken mindig azs Akácos utat
zsümmögöm a zsalukon át, és arról álmodom, hogy a síp Róza meghajja… Aj, azs a
tisztára sepert udvar, azsok a ragyogó ablakok, azs alabástrom falai…!
– Haladjunk,
Máté! – szólott egy újabb, határozott orgánum az út bal oldaláról, és az öreg
házak közé papír- és tintaillat szivárgott. Megérkezett a kisbíró. – Jó estét,
asszonyok, tiszteletem, uraim! Csókolom, Gizike…
– János… –
Gizike kissé mintha megremegett volna; ablakpárkányán odébb mozdult két cserép
petúnia.
De János már a
többiek felé fordult.
– Jó lesz, ha
kilépünk – mondta, és szúnyoghálós ajtaja nyomatékosan becsapódott. – Még vár
minket a pék, a varga, az ezermester; a molnár, a kovács és még többen is,
éjközép előtt pediglen a Tisztelendő Atyához kell érni.
– Hát akkor
induljon, János, ne a szót szaporítsa! – ropogtatta meg öreg gerendáit Bözsi
néne bizonyos időskori fensőbbséggel, miközben kézzel horgolt, fegyelmezettre
keményített csipkefüggönyei lágyan az ablakához koccantak.
János eresze
mintha előrebillent volna a tiszteletadás jeléül, majd ablakain pajkos
holdfény-kacsintást csillantva Gizike mellé húzódott. Egymás mellett indultak
völgy iránt, lefelé a falu széles, mindentudó, néma főutcáján.
Alig esett
ezután sejtelmes, szavakat idéző hangzene az éjszakában. Pár házzal lejjebb a
„sütöde” némán csatlakozott; inkább sugallta, mintsem hangokkal juttatta volna
kifejezésre, hogy gazdája, a pék éberen alszik, és kemencéi sosem hűlnek ki,
azért óvatosan kell mozognia, még mielőtt avítt nádfödelébe belekapna valami
kóbor szikra. Sosem hitte el igazán, hogy embereik nem lehetnek ilyenkor ébren,
mert mákonyos varázslat mélyíti álmukat; de csendes lélek volt egyébiránt is.
Jó kedélyének és a frissen sült kenyér illatának köszönhetően azonban
emelkedettebbé vált a hangulat. A gyöngéd éjjeli szellőben a vajda ablakai
között halkan dudorászott a huzat; Gizikétől szárított levendula, János felől
könyvek és tinta illatát hozta, míg Bözsi néne irányából gyógynövények
kesernyés, öregesen elégedett aromája szállt.
A vargalak már
várta őket, de beszélni ő sem szeretett; öreg volt és kicsiny, mélyen ülő
ablakai miatt rövidlátó, akárcsak lakója, az özvegy suszter, akinek álmát
vigyázta.
– Félvak volt
a Bandi, cirmos – vallotta meg útközben Gizike suttogva, bizalmasan Jánosnak,
akivel közrefogták az agg susztert, hogy lassú ballagtában a magas kéményével
le ne verje az út menti szederfák összes termését. – Itt aludt mindig az
ablakpárkányon… Szerettem azt a macskát. Megfogott az mindent, még a patkányt
is! Sose haragudtam rá, pedig hányszor őriztem kibelezett patkánydögöt a
pincelépcsőmön, mire a gazdám fölfedezte…
– Az uram
meghurkolta a Bandit – mormolta halkan Jóska, az ezermester, aki épp most állt
be soraik közé. – Adj’ Isten jó estét, Gizike, jó egésséget az uraknak… – A
szívós munkás egészséges, sós verítékszagát párálló, se öregnek, se fiatalnak
nem látszó építmény ereszalatti madáretetői sajnálkozón ide-oda billegtek,
akárha egy agglegény csóválná a fejét helytelenítően. – Sajnálom, Gizikém,
aranyos. Nem kívánt az én gazdám rosszat, csak nyulakat akart fogni, mer’ azok
mindég megrágják a gyümölcsfák törzsit… De belement a nyúlnak font hurokba a
macska. Elpusztult a Bandi. A hurok eltörte a lábát, elbújt nyomorútt állat,
osztán mire előjött, a sebe mán üszkösödött…
– Nem kár
érte! – harsant fel egy vastag hang; a vér, a halál hangja, a nagy, kerek
fenőkő meggondolt, ám kérlelhetetlen pörgésének mély suhogása.
A házak mintha
összébb húzódtak volna; falaikat hideg, nyirkos nyelvvel nyalogatta a rettenet.
Itt a böllér! Itt a tagló, a vágóhíd; fiatal állatok keserves bőgése, utolsó
rángásaik emléke, a patakokban ömlő vér falakba ivódott, rezes bűze…
– Gyüvök én
is, jó estét kendteknek! Ne féljenek, no… Nem tehetek én arrul, mi mén a falaim
közt. – Füstölt sonka, kolbász engesztelő illata érződött, sülő hurka, töpörtyű
étvágygerjesztő szagával vegyült. – A vágóhíd meg a hátsó udvarom végiben
vagyon, de azt most odahagytam… De ’iszen nem cepelhetem magammal az egész
hátulsó fertályt, eggyikünk se cepeli…
– Csöndessen
csak, Géza! – intette a bűnbánó böllért Bözsi néne, és most mindenki hálás volt
határozott, rendet követelő hangjáért. – Hangos ám kend, Géza, nagyon! A maga
gazdája kútmélyen aluszik, de vannak itt általunk ringatottak, akiknek éberebb
az álma! Legyen tekintettel kicsinyég! Ha az embereink fölébrednek, oda az
üdvösség! Átkozottak leszünk, míg össze nem omlunk!
– Igenis,
tekintetes asszony. Hanem azér’ a kandúdér’ télleg nem kár… Irdatlan sok húst
lopott!
– Ölég legyen,
Géza!
– Igenis,
tekintetes asszony.
– Nemrég
befészkelt a padlásomra egy hasas nőstény macska – vigasztalta János Gizikét –,
lesz legalább öt kölke… A gazdasszonyaink jóban vannak, elvégre mink magunk is,
Kedves! Egy-két tarkát biztos megtart az Etelka maguknak. Lesz még hajlékony
cicahát, amék a maga tükörsima, galambszép párkányán napozzon…
Gizike nem
válaszolt. Talán végképp kedvét szegte kedvenc kandúrja veszte, talán a szent
ájtatosság terítette be muskátlis parapetfalát… Hiszen már felkapaszkodtak a
völgyből, egészen fel a domb térdéig, a Tisztelendő Atya színe elé.
A templom úgy
magasodott fölébük, akár az Ararát maga. Római számokkal vésett óralapján –
amelyhez hasonlatos nem volt egyiküknek sem, soha! – a fonott mintájú,
nyílhegy-végű nagymutató egynegyed híján megközelítette az éjfélt.
A hatalmas,
csúcsos torony – talán magassága miatt – feléjük hajolni látszott. Mélyen a
torkában, valahol nagyon fent, harang bongása zendült egyetlenegyszer, halkan,
öblösen a nyári éjszakában.
– Dicsértessék
az Úr Jézus Krisztus…
– Mindörökké,
ámen!
– Egy az
Isten! – zúgta a torony, az orgona legcsendesebb szólamának és a padlásán
felriadó galambok burukkolásának lágy, szívbe markoló hangján. – És egy az Ő
parancsolata, egy a tíz közül: „soha ne legyen más Istened rajtam kívül!”. Ti
ezt a parancsolatot megszegtétek. Azért átokkal sújtattatok: ne legyen
nyugovástok, míg bűneiteket meg nem bánjátok, őszinte bűnbánattal az Ő színe
elé nem járultok, bűneitekért meg nem vezekeltek, azokat jóvá nem teszitek!
Félelmes,
fennkölt szózat lehetett volna ez, de a böllér – nem tehetett róla – unta már
nagyon.
– Dejsz’ ide
járulunk mán évtizedek óta! Az Ő színe elé, és a kigyelmed színe elé!
Többségünk elmútt már hatvan, nyócvan is! Jövünk minden tízévbe’, őszinte
bűnbánással, mer’ másra se vágynánk, mint nyugalomra végre, mégse történik
semmi! – Helyeslő mormogás kísérte hangját. Hátsó szobájában nyugtalan álmában
motyogva forgolódott a mészáros.
– Vezeklünk
is, amióta csak az Átok ránk tétetett! – tódította Bözsi néne. – ’Isz érző
lények vagyunk! Tiszteletes úr el se tudja gondulni, hogy’ fáj minden
keményebben bevágott ajtó, bevert szög, kitörő üveg, meghasadó padlásdeszka! Az
embereink meg félnek tűlünk…! Nem tudják, hogy élünk, de érzik, és sose
alusznak nyugodtan bennünk. Mink meg szeretjük őket, így a félelmük is nekünk
fáj…
– Érzik bizony
– dünnyögte Pista. – Az ács a minap is berúgott, és fejszével ment a
lambériának, meg a gyönyörű, faragott lépcsőkorlátomnak… Osztán aznap éjjel
üvöltött álmába’, mer’ azt álmodta, véreznek a falaim…
– Itt van ez a
Máté, ha mán az érzésekről beszélünk, legalább harminc éve olyan szerelmes a
szép Rózába, annyit emésztődik… De kigyelmed, atyám, csak prédikál... –
suttogta Gizike alig hallhatóan.
– Egy szó,
mint száz – lépett fel kisbírói tekintélyével János –, Tisztelendő atyám, az
embereink félnek bennünk lakni! Az ifjak a városba költöznek, gyermekcséik már
ott nőnek föl, s mind ritkábban járnak vakációzni nagyszüléikhez vidékre, mert
rettegnek a falaink között. Rosszakat álmodnak, balesetek érik őket. A vak is
láthatja, nem lesz ennek jó vége! Az idősek előbb-utóbb kihalnak belőlünk,
húsz-harminc év, és széljárta kísértetfaluvá válunk! Gondoskodás híján
összeomlunk majd, és az Átok végképp beteljesül!
Denevér suhant
el a templom katedrálüveges ablakai előtt, homályos, éjbe múló villanással,
akár egy rosszalló tekintet. A torony büszkén kihúzta magát.
– Két év
előtt, ahogy nyilván tudjátok, híveim, új tiszteletes költözött a faluba. Első
dolga volt nagytakarításhoz látni. Leszedte a régi Könyveket is a sekrestye
szekrényeiből. A nagy rendezkedés közepette az egyik könyvkupac hogy, hogy nem:
kicsúszott a kezéből, és a Tiltott Könyv, melyet már száz év előtt látni
akartam, a padlóra esett, Isten kegyelméből éppen ott nyílva ki, ahol a minket
sújtó átokról esik szó.
Döbbent csend,
majd hitetlenkedő mormolás fogadta a bejelentést.
– Isten
vétkemül ne vegye a szentségtörő beszédet, de régtől tudom, léteznek más
hatalmak is, mint az Övé. Pogány hatalmasságok, nem Istentől és nem Gonosztól valók…
inkább talán a Gonosz balkézről való ivadékai, amik ravaszul elbújtak Isten
tekintete elől, és elhagyott helyeken meglapulva várták századokon át, hogy az
Ő törvényei ellen ölthessék a mocskos nyelvüket. És közben szaporodtak. Ahogy
minden utálatos fajzat, sajátjuknál is setétebb és rejtettebb helyekre petézték
borzalmas fattyaikat. Egy ilyen féreg vette be magát közénk, és amikor kerek
száz éve napvilágra dugta a fejét, a Teremtő meglátta… és szent haragjában
átkot bocsátott a férget rejtő-tűrő helyre és annak környékére. Ezért éltek, és
élni fogtok mindaddig, míg reá nem ébredtek bűnötökre, és tesztek is ellene.
– De hát mit
tehetnénk mi ez ellen? – kérdezte Bözsi néne. Hangját félelem itatta át. A
többi ház még fel sem ocsúdott, némán görnyedtek a hallottak súlya alatt.
– Az új
tiszteletes elolvasta a bejegyzést a Tiltott Könyvben, majd megtalálta a Könyv
borítója alá dugva megboldogult elődjének ezzel kapcsolatos jegyzeteit is. Nem
taglalom, kevés az idő. Figyelmezzetek rám! A Szőlőhegy felé vezető úttól nem
messze, az erdő mélyén van egy régi-régi kút. Sok emberöltő óta beomlott már,
ember, állat messze elkerüli, nehéz megtalálni… De ott van az, és a kürtője
tiszta, a mélyén pedig ott lakik a Féreg.
– Megnyúvasztom
én azt! – hörgött a böllér. – Kapára, kaszára, barátaim! Ki tart velem?
– Lassan csak,
Géza fiam. Higgadj le, testvérem az Úrban! Tudom a megoldást, és neked is
segítened kell, de elsősorban Józsefre lesz szükségünk.
– Igenis,
tiszteletes úr – húzódott előrébb az ezermester.
– Van egy jó
hosszú slagod, úgy-e, fiam?
– Van, atyám.
– Szenteltvíz-tartóimat
épp ma este töltötték föl. Szívd ki mind a szenteltvizet belőlük, és oldd fel a
vízvezetékedben! Attól elpusztul a Féreg. A kúthoz megyünk mind!
– De
tiszteletes úrnak nem szabadna elhágyni a halottakat… – borzongott meg Gizike.
– Sose jött velünk sehová, őrizte a holtak nyughelyét…
– Gizella
lányom, az Isten háza ott áll, ahol a legszentebb szertartás zajlik. Szent a
temető is, és ha Isten segedelméből visszaérek, újra őrt állok majd előtte. De
ha nem… akkor összeomlunk végleg, és mindegy lesz a holtaknak is… Vagy, ha a
Jóisten velünk tart, és mégsem válunk széljárta kísértetfaluvá – akkor
embereink és az ő leszármazottaik közöttünk maradnak, és a temető sírjait az ő
emlékezetük ápolja tovább… Induljunk, híveim!
– Ezért van
hát a templomunk távol a temetőtől – fejezte be meséjét az öregasszony. Unokái
tágra nyílt szemmel hallgatták.
– Nem ért
vissza időben a tiszteletes úr… – suttogta a kisfiú áhítattal.
– Egyik se ért
vissza időben, lelkem – válaszolta Gizi néni. – Kiűzték a Férget szenteltvízzel
és imával, de nem sikerült saját telkükre érniük, mire éjfélt ütött az óra.
Éjközépkor hát, amikor az Átok lefoszlott róluk, ott álltak-meredtek meg mind,
ahol épp voltak. Volt is nagy fölfordulás!
– De hát
miért? – kérdezte a kislány. – Hisz elmúlt az átok, békében lehettek végre!
– Hogy miért,
Katácskám? Hát gondolj bele: az ács háza a mészáros telkén állott meg, így az
odahagyott vágóhíd lett a hátsó udvara! A suszter reggel arra ébredt, hogy
óriási sütőkemencék állnak a pitvarában, a kis műhelye helyén… A pék ellenben
bőrrel, cipőkkel, csizmákkal teli műhelyt fedezett föl a háza mögött – hogyan
tudott volna hát friss kenyeret sütni hajnalban…? A vajákos asszony nem tudott
mit kezdeni a gyógyfüves kamrája helyén termett lécraktárral; az ezermester
vakarta a fejét a kisbíró tintaszagú dolgozószobája láttán… Veszekedtek,
ordítoztak az emberek, mert a tudtuk nélkül, egyetlen éjjel – átrendeződött a
falu!
– De hát nem
folyt a víz, nem rázott meg senkit az áram, amiért a házak elmentek a
helyükről? – firtatta az éles eszű fiúcska.
– Édes
kisfiam, nem volt akkor még áram, lámpásokkal világítottak az emberek –
cirógatta meg a gyermek fejét a matróna. – Vízvezetéke is csak a Jóskának volt,
ezermester lévén, de mindenki másnál kút állott még… Így csak a Jóskáéknál volt
vízfolyás, amit a falu bősz-értetlen népe nagy munkával segített
helyreállítani.
– Nem féltek,
mert felmérgesedtek? – kérdezte a kislány. – Én nagyon féltem volna, nagymama!
– Sokan
féltek, és sokan el is költöztek, Katácskám. Azok, akik nem bírták munkába
fojtani a félszüket. Nagy úr a félelem… Ezeknek nem volt idejük meglátni,
mennyi istenadta szépség született a fölfordulásból. Lám: a vajdalak most a
szép varrónő, a Rózsika háza mellett áll… Jó időben a vajda nyitott ablaknál
hegedül, míg a Rózsika muskátlis ablakából kihallik az énekszó. Aztán szép
dolog ám az is, gyermekem, hogy a vajákos asszonynak épp csak a harmadik
szomszédjában áll az új körzeti orvos háza. Azt beszélik, Bözsi néne unokája,
az Ilka patikát nyit nemsoká’!... Az ács háza mellett megmaradt egy nagy, üres
telek… azt mondják, fatelep lesz ott. A molnár meg a kovács házai éppen a patak
két partjára kerültek – no hiszen, kell is mind a kettőnek a kristálytiszta
víz!... A molnáré a vízimalom, és nem isteni csoda-é, hogy a pék háza éppen a
szomszédságában települt meg? A kovács meg mindjárt mellette… Mint ahogy a
böllér mellé eső hatalmas, eddig használatlan, zöld füvű földeken is állítólag
szarvasmarha-telep létesül… Hát, leánykám, már-már úgy gondolom a vén fejemmel,
hogy a Jóisten a legjobbat cselekedte a házakkal, amidőn szent haragja múltával
ott állította meg őket, ahol éppen tartottak hazafelé menet… De most aztán
aludjatok, kicsinykéim. Sokat játszottatok délelőtt, kell egy kis pihenés ebéd
után.
A gyerekek
engedelmesen a fal felé fordultak, és magukra húzták a takarót – no persze,
csak azért, hogy ha majd öreganyjuk kimegy a szobából, élénken egymás felé
fordulva, izgatott sutyorgással találgassák, igaz volt-e a Mese az elvarázsolt
faluról.
Gizi mama a
nyitott ablakhoz lépett.
Kis ideig még
elgyönyörködött a szomszéd kisbíró házának gerincén tollászkodó galambok
látványán.
Mielőtt
behúzta volna a súlyos spalettákat, mélyet szippantott az ablakpárkányán
virágzó petúniák illatából, és megmosolyogta a mellettük napozó kandúrt.
– Pihenjél
csak, Bandi – mondta halkan. – Hosszi lesz az éccaka.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése