Gyilkolni nem könnyű munka. Eleinte nekünk
is akadtak nehézségeink, de a bukdácsolásokból okulva lassan megismertük, mire
vagyunk képesek. Kitapasztaltuk a korlátainkat, számításba vettük a
gyengeségeinket, ha tervezésre került sor. Ezt követően hat éven át mindenre
gondosan ügyeltünk, a tipikus hibalehetőségektől kezdve a legapróbb részletekig.
A terepen profivá értünk, nem volt szükségünk senki másra.
Néhányszor csak egy hajszálon múlott a
siker, a hidegvérünknek és a hihetetlen összhangunknak köszönhettük az
életünket, a többiekkel ellentétben bennünk a közös vér is munkált, olyan
szinten egymásra hangolódtunk, ami ritka a mi köreinkben. Az már egy komolyabb
kérdés, hogy a mi szabadságunkért és fejlődésünkért mások fizettek, mégpedig
hatalmas árat...
– Ó, azt
hiszem, ezúttal sikerült meglepned, tesó! – hallottam Ro nyugtatóktól kába
hangját.
Az eddig a
kezemben forgatott kés megpihent a combom mellett, én pedig széles vigyorral
fordultam áldozatom felé. A violaszínű szempár élvetegen rebbent rám, a hideg
is kirázott attól a mélységes sötétségtől – a saját sötétségemtől; mintha egy
tükröt tartott volna elém, amiben végre megláttam a bennem lakozó szörnyet.
Elvégre ezek vagyunk mi, a két bestia, akik félelmetesen hasonlítanak egymásra.
– Szerintem
igenis számítottál erre.
– Rendben,
lebuktam! Tudtam, hogy valami piszkos kis trükkön töröd a fejed, azóta
sejtettem, mióta elkaptuk Quilt és Denny-t. – Egy cseppet sem feszélyezte a
tény, hogy épp jó néhány erős szíj szorítja a végtagjait az asztalhoz, sőt mintha
még örült is volna neki. Szemlátomást szórakoztatta a helyzet.
Zavartan
megvakartam a tarkóm. – Nincs kedved beszélgetni egy kicsit? Nem lenne fair, ha
most csak úgy megölnélek.
– A jó öreg
„szembesítsük a leendő haleledelt a bűneivel” játék... Tulajdonképpen csontig
meghatódtam, lehet, hogy mindjárt sírni is fogok. Miről szeretnél beszélgetni?
Rajta, használd ki az időt, többé úgysem lesz rá lehetőséged! Mi nyomja a pici
szívedet?
– Miből jöttél
rá, hogy tervezek valamit? – szegeztem neki a kérdést, amire nyilvánvaló volt a
válasz.
– Édesem,
egysejtű korunk óta ismerlek, köztünk a titok szó már nemigen működik
rendeltetésszerűen. De ha gondolod, kifejtem.
–
Pszichoanalizálj ki! – dőltem hátra szkeptikus mosollyal. Ro mindig is
szeretett a sötét kis lelkecskémben vájkálni, mondhatni perverz élvezetet
okozott neki, ha feltárhatta a rejtélyeimet – nekem pedig az okozott élvezetet,
ha megtette, bár sajnos az ő szemében nem az undor, inkább a néma csodálat
tükröződött. Imádtam a félelem és a kézzel fogható rettegés szagát.
– Én leszek a
főműved, ilyen egyszerű. – Egy pillanatra lehunyta a szemét. – Együtt már
átéltük, milyen érzés, mikor egy hozzád közel álló vére tapad a kezedhez. Természetes,
hogy felötlött benned a gondolat: mi lenne, ha engem is kiállítanál, mint egy
múzeumi látványosságot? Őszintén szólva nem te vagy az egyetlen, akinek ez
eszébe jutott.
– Érdekes,
mindvégig abban a tévhitben éltem, hogy én tervezek, te pedig gondolkodás
nélkül cselekszel, ezért jártál mindig egy lépéssel előttem.
– Nos, igen.
Úgy tűnik, ezúttal is maradhattam volna a saját módszeremnél, de felteszem,
kissé késő ezen rágódni. Egyéb könnyfakasztó testvéri kérdés? Kicsit viszket a
könyököm, jó lenne már túlesni a dolgon.
– Ó, nem úszod
meg ilyen könnyen – villantottam rá a leglehengerlőbb vigyorom, mire fészkelődni
kezdett. – De teszek neked egy szívességet: úgy csinálom, mintha valamelyik
idegesítő pojácával játszadoznánk, te és én. Ritka ajándék, nemde? Olyan lesz,
mintha megölnéd saját magadat.
– Beteg vagy,
Sea. Akárcsak én. Mondtam már, hogy szeretlek?
Igen, néhányszor már kicsúszott a száján,
minden alkalommal nyakig véresek voltunk, a testünk remegett az átélt mámortól,
a gyilkolás pillanatnyi hevében sok olyan dolgot suttogtunk egymásnak, amit
egyébként kimondatlanul akartunk hagyni. A kötelékünk már a kezdetektől fogva
erős volt, és csak még erősebbé vált.
A testvér, aki elfogad, aki látja, ki
vagyok, aki ugyanolyan romlott, mint én − a legnagyobb ajándék, amit valaha is
kaptam, kívánni sem lehetne jobbat. Kár, hogy a lelki békém és a kíváncsiságom
kielégítése érdekében belőle is trófeát csinálok. Idén nem kapom meg az év húga
oklevelet...
– Azt
terveztem, bocsánatot kérek ezért a kis akcióért, de téged ismerve erre nem
lesz szükség.
– Nem is. De
kiengesztelésképp nem mondanál el egy mesét? Tudod, hogy imádom a
történeteidet.
Nem kifejezés.
Amikor fáradtan értünk haza egy-egy jól sikerült gyilkolás után, lemostuk a
vért a táskákba rejtett eszközökről, ő mindig arra kért, hogy meséljek neki,
olyan áhítattal hallgatott végig, mint egy kisgyerek. A feje az ölemben pihent,
ujjaim néha beleszántottak dús hajába.
– Miről
szóljon a mese? A gonosz és ördögien zseni testvérpárról, akik mindenkit
átvágtak? Az igazságosztó, önjelölt hősökről, akik minden szemétládát megbüntettek
a városban? A vérről és a sikolyokról?
Hirtelen
elkomolyodott az arca. Hosszú, hollófekete tincsei előreomlottak, ahogy elfordította
a fejét.
– Olyan mese
legyen, amit még nem hallottam.
– Rám bízod?
– Ha a
gyávábbik énemen múlna, elég hosszú lenne ahhoz, hogy holnapután is itt üljünk,
de a forrófejű és nyilvánvalóan dominánsabb énem azt mondja, fogd rövidre.
Mivel ez az utolsó mesém, legyen szép, csak ennyit kérek, rendben?
– Rendben.
Akkor elmondom neked a Megváltó Mester történetét...
Amikor
beszálltál a kocsiba, azt hitted, a lakásomhoz megyünk, ahol majd egy jót
kefélünk, kifizetlek, aztán elsétálsz, mintha mi sem történt volna. Nos,
tévedni emberi dolog, szivi. Legközelebb jobban ügyelj, mit raknak a poharadba,
nem mindenki olyan rendes ám, mint én.
Könnyedén
tartalak a karomban, vasággyal se lennél negyven kiló, de kellően gömbölyödsz
és domborodsz a megfelelő helyeken, így nincs okom panaszra. Már-már úgy
ölellek, mintha a szeretőm volnál, fejed a mellkasomra borul, érzem a
lélegzetvételed, ahogy szép lassan felfűti a bőröm. Ha felébrednél, most
hallanád, milyen hevesen ver a szívem.
Besurranok a
házba. Az enyém, senki sem zavarhat minket, de az iparban töltött évek kemény
paranoiával ajándékoztak meg. Egyre csak azt lesem, mikor múlik el az altató hatása,
türelmetlenül várom, hogy az a hatalmas, huncutul csillogó szempár újra rám
nézzen.
A hálóban már
minden készen áll, az ágy körül tizenkét véres torzó térdel, itt-ott kilátszik
a gerincük. Csak rád várnak, hamarosan csatlakozol hozzájuk, ennek a mennyei
pillanatnak, ennek a csodás átváltozásnak egyes-egyedül ők lesznek tanúi.
Minden rajtad áll vagy bukik, a kísérletemet te teszed teljessé.
Gyengéden
lefektetlek a takaróra, hajad glóriaként terül szét a párnán, sötét színét
remekül kihangsúlyozza a márványmintás huzat. Átszellemült arccal lépek
hátrébb, megszemlélem, milyen lett a mű, minden egyes kis részletét
áttanulmányozom, hogy a helyén van-e, újra átgondolom a kompozíciót.
A kép közepén
ott fekszel te, halántékod verítékes, végtagjaid meg-megrezzennek, mintha el
akarnál menekülni. Kicsim, innen nincs hová futnod. Olyan könnyen odadobtad a
tested, most miért gondoltad meg magad? Szeretkezni fogunk, a lelkünk egyesül
az örökkévalóság forróságában, egy lesz a vérünk és a szellemünk, közösen kapunk
feloldozást a bűneink alól, amiket elkövettünk. A sok meggondolatlanságodért
cserébe most csendben kell tűrnöd, hogy a művem része légy, én pedig egy csodát
ajándékozok a világnak, ezzel vezeklek a sok mocsokért.
Magatehetetlen
porcelánbabának tűnsz a kezem között, egy mozdulatlan szépségnek, akit az idő
nem vehet el a földtől. Úgy heversz előttem, mint annak idején Ádám és Éva a
Paradicsomban. Miért rejtegeted magad? Ezt a ragyogást nem szabad elnyomni,
miért nem hagyod, hogy mindenki lássa, milyen tökéletes vagy?
Épp ezért
szemeltelek ki téged. Régóta figyeltelek, magadhoz vonzottad a tekintetem, mint
egy aranygyűrű a sárban. Ennek ellenére nem vagy különb a koszos rögöknél,
sajnálatos módon ugyanúgy embernek születtél, mint a körülötted lévők. Ugyanolyan
züllöttek a gondolataid.
Meglátom
benned a jövendőbeli művemet, ahogy lassan magadhoz térsz. A rettegés átkúszik
az ereiden, kiül az arcodra is, ijedten forogsz ide-oda, hogy megtudd, mi
történt veled. Szád néma sikolyra nyílik, a hangod még az álomtalan sötétségben
jár, de a gondolataid gyorsan tisztulnak, emlékszel rám.
Túlságosan
lefoglal a félelem, észre sem veszed, mikor adom be az érzéstelenítőt. Magad
köré font karod lejjebb csúszik, visszahanyatlasz az ágyra, csak a szemed nem
áll le, pillantásod ide-oda rebben a szobában. Így minden sokkal könnyebb, a
kötél vagy a ragasztószalag elrontaná az összhatást.
Az
éjjeliszekrényből előkerülnek szépséges barátaim, a kések hűvös, kegyetlen
pengéje részegítő illatot áraszt. Előbb a másik tizenkettőt veszem a
gondjaimba, egyenként átszabom őket, valami istenit, bűntelent teremtek, kiűzöm
a testükből a sötétséget. Arcuk békés, álmukban lelték a halálukat, kezüket
imára kulcsolom, ez is része a művemnek.
Végül hozzád
fordulok, a kirakós utolsó darabkájához. A félelem akkor sem tűnik el a
szemedből, mikor megsúgom, hogy bűneid bocsánatot nyertek általam, megváltott
mosoly helyett bizonyára undorodó, torz fintor ülne az arcodon, ha az izmaid
nem bénultak volna le. A hitnek az utolsó pillanatban sincs helye a szívedben,
nem érzed át, milyen csodában lesz részed. Tekinteted a rettegés kába buborékja
alatt kifejezéstelen, már-már halott, az élet egyetlen jele a kissé
egyenetlenül emelkedő mellkasod, a zaklatott lélegzetvétel.
Hát nem látod,
milyen gyönyörű leszel a kezem nyomán? Egyszerű, mocskos emberi testedből
tiszta, túlvilági fényű angyalt teremtek, a szenny fölé emellek, önzetlen,
bőkezű messiásod leszek! Megváltalak; megszabadítalak a tehertől, amit egészen
eddig cipeltél, leveszem a válladról a bűn és a lét súlyát, hogy végre szabad
lehess! Szárnyakat adok neked...
Az utolsó
szavak megtelepedtek a szobában, súlyuk ráült a bútorokra. Egy darabig még
hallgattunk, a néma pillanatok a régi szép időkre emlékeztettek, amikor csak
feküdtünk egymás mellett, de egyikünk sem szólt egy szót sem.
– Köszönöm.
– Tetszett? –
kérdeztem halkan. Nem néztem a szemébe, mielőtt túl sok érzelmet olvasott volna
ki az enyémből, helyette ismét a késsel játszottam.
– Hallottam
már tőled jobbat és szebbet, de ez illett a mostani helyzethez. Te is
szárnyakat adsz nekem?
– Túl sok bűnt
követtél el ahhoz, hogy csak így megváltsalak.
– Akkor...
Ennyi volt? – Csodáltam a hidegvérét, a mosolyát. Egy cseppnyi szomorúság is
vegyült a hangjába, de egyáltalán nem félt, nem volt dühös rám.
– Azt hiszem,
igen. – Végre felálltam a székből, a kezem megszorult a kés nyelén. Ro szeme a
pengére szegeződött, követte a fém felületén átfutó fénycsíkok útját.
– Annyiféle
módon öltünk, annyi szerszámot és eszközt használtunk... És ezek után...?
– Ne haragudj.
Nem gondoltam volna, hogy válogatni fogsz.
– Elég a
pofázásból meg a lelkizésből, csak csináld, ölj meg! – üvöltött rám hirtelen.
Ez valójában annyit jelentett: Remélem,
boldog leszel nélkülem is. Ne hátrálj meg!
Egyetlen
mozdulatba került. Az égszínkék pólót lassan átáztatta a vér, az átható
violaszempár megvillant, majd elsötétült. Ro halott volt. A testvérem, az
egyetlen ezen a világon, aki megértette, mi zajlik a lelkemben, meghalt.
Egy kis részem
ott maradt abban az eldugott Con Tien-i házban, a félelmeimet és a kétségeimet
a testvérem holttestével együtt égettem el, a lángok között veszett a bennem
lakó nyughatatlan szörny is. Ro volt az utolsó, akit megöltem, többé nem leltem
örömömet a gyilkolásban, nélküle nem
láttam értelmét. De nem bántam meg semmit.
Szigorú
szabályok és feltételek mellett léteztünk, az első és legfontosabb, amit annak
idején meghoztunk, így hangzik: Soha ne
kérdőjelezd meg a múltbeli elhatározásaidat, ne sírj miattuk, ne bánd meg őket.
Amíg élsz és lélegzel, minden döntésed helyes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése