Németh Roland: Kis lépés egy kis boszorkánynak, de...

Az aprócska leányzó, kinek lelkét a növendék társak megedzették az évek alatt, már meg sem lepődött azon, hogy átverték. Az azonban komolyan fájt a szívének, hogy nem egy kellemetlen vagy kínos helyzetbe került a többiek miatt, hanem halálos csapdába. Folyton a régi tekercseket, kódexeket bújta, sok-sok tudást halmozott fel, viszont éppen emiatt, gyakorlati ismereteknek híján volt. Ennek hiánya most kétségbeesett tekintet és könnyektől csillogó szempár formájában jelentkezett arcán, és magában leszámolt az életével. Nem is annyira a halál bántotta, társnőivel ellentétben ő tisztában volt vele, hogy előbb vagy utóbb mindenkinek számot vet életéről a Kaszás. De ilyen hamar, talán még maga a Halál is ki fogja nevetni, mert eddig még igazán semmit sem ért el. Ennek hangot is adott.

– Akkor sem félek tőled te gyík! Rajta, ölj csak meg, de ne hidd, hogy olcsón adom a bőrömet! – Sokkal inkább a sértett büszkeség, semmint az életösztön szólt belőle, amitől meglepődött ellenfele. Ennek eredményeképpen az első tűzgolyó sikeresen eltalálta a baziliszkuszra hasonlító lény fejét. Csak arra volt ideje, hogy behunyja szemét, mielőtt az homlokának csapódik. A szörny nem látta, de érezte a kavargó mágiát a lány körül, így könnyűszerrel elkapta az időközben lándzsává változtatott varázsbotot. Ez volt az utolsó lehetősége a boszorkánynak, többre már sem erejéből, sem akaratából nem futotta. Remélte, hogy ez az utolsó, öngyilkos roham, döfés, ha meg nem is öli, de megsebzi a lényt. Amiről még mindig nem tudta pontosan, hogy micsoda valójában.

Ám az kirántotta kezéből a fegyvert, és közvetlen közelről a szemébe nézett. Most a lányon volt a sor, hogy meglepődjön. Olyannyira, hogy még félelemre sem futotta. Pedig a fej nagyobb volt, mint az ő teste, két tekintélyes szemfog kilátszott a szájából. Ez utóbbiak majdnem olyan hosszúak voltak, mint alkarja, a végükön megjelent sötétzöld cseppek pedig nem kegyeskedtek gyors, fájdalommentes végzettel. De a lény nem támadta meg, csak nézte, nézte a tekintetét. Kíváncsiság csillogott benne, és a lány felismerte benne az egyik kódexben ábrázolt szörnyet. Ijedtében hátrébb szökkent, hanyatt esett egy kő miatt, a lény pedig kissé oldalra biccentette fejét, de továbbra is csak nézte. Aztán elmosolyodott.

Lash’ad a nevem – hallotta a lány fejében a mély, erőteljes, ám ugyanakkor udvarias hangot. Néhány pillanatig nem tudott válaszolni.

– Ömm...izé...Lana vagyok – válaszolt hangosan.

A szellemnyelvhez még túl zaklatott volt, de az éjfekete fél-baziliszkusz biccentett és hümmögött. Törökülésbe rendezte magát, és hasonló kíváncsisággal kezdte vizsgálni a lényt. Az biztos, hogy részben baziliszkusz, részben a mélybarna színe, részben testalkata miatt. Gyíkszerű, ám feje szélesebb, állkapcsa erőteljes, mellső lábai már-már kezek, viszont karmai keskenyebbek. Tekintetétől nem kábult el azonnal, bár lehet, hogy csak visszafogta magát. Értelemmel bír, bár a baziliszkuszok sem ostobák, de ez udvarias is, és kíváncsi. A feje közepéről hiányzik a csonttaréj, de rendelkezett két, hátrafele meredő szarvval, és tüskékkel könyökénél. Lana egyszerre csak megértette, és még inkább elképedt.

Maradjunk annyiban, hogy apám nagyon bátor, és igencsak vehemens volt. – Kaján vigyor húzódott a pikkelyes fejre. De közben ő is megnézte magának az ifjú boszorkányt. Tehetségesnek mutatkozott, számos villámcsapást szórt rá, igaz gyengéket, mielőtt kimerítette magát, a lándzsa pedig újdonságként hatott, még számára is. A barnásszőke haja ültében földig ért, kopottas ruhája számos foltból lett összevarrva, tarkabarka színekkel és formákkal. Talán az égiek sem tudják hány ruhának, hányféle darabjából lett megalkotva, a leginkább kezeslábasra emlékeztető öltözet. Rajta rengeteg zseb, madzag, öv, zsineg, hogy a számos aprócska kacatnak és hasznos holminak egyaránt legyen helye. Pisze orra és kerekded arca bájossá tette őt, ám szemeinek csillogása titkokat rejtegetett. Kölcsönösen meg akarták ismerni a másik rejtélyét, származásának körülményeit. Percekig nézték egymást szótlanul, olykor tekintetük is összeakadt.

Tulajdonképpen miért vagy itt? Nem pénzért vagy hírnévért, az biztos. Egyik szörny irtó bagázs sem öltözteti így a tagjait, varázslónak pedig... még kissé nyers vagy. – hallatszott Lash’ad véleménye a kis boszorkány fejében, aki csak fáradtan sóhajtott, mielőtt válaszolt a szellemnyelven.

Mert azoknak akarok bizonyítani, akiket az sem érdekel, hogy élek-e vagy halok. – Még számára is újdonságként hatott a felismerés.

Akkor segítsük ki egymást. Volna egy javaslatom, melyet számos elődöm kipróbált már, igaz mindegyikük megbánta. – Még mindig vigyor ül a fél-baziliszkusz arcán.

Ha nekik nem volt jó, akkor te miért javaslod? – Lana felállt, és közelebb lépett. Már nem félt a méretes keverék lénytől.

Miért ne? Csak az életemet veszíthetem el. Illetve.Unatkozom. Kicsit fárasztó, hogy minden hírnévre és pénzre vágyó amatőr és profi szörnygyilkos megtalál. Ebben fogsz nekem segíteni. Azt fogod mondani, hogy végeztél velem. Hogy hiteles legyen a beszámolód, adok valamit. – Azzal ráharapott egy közeli sziklára, majd megragadta, és hirtelen mozdulattal kifeszítette az egyik szemfogát. Lana összerezzent, ahogyan csont és hús engedett, recsegve, ropogva kiszakadt a helyéről. A földre pottyant fogat odaadta a lánynak.

Ezt nehéz megszokni. Ne félj! Vissza fog nőni. Eltart egy ideig, de visszanő. – Noha a mosoly már nem volt teljesen örömteli Lash’ad arcán.

Re-rendben. - Lana óvatosan az egyik rongyba csomagolta a méregfogat, de előtte az egyik, üres kulacsába engedte belőle a mérget. Meglepő módon nem volt büdös, sokkal inkább émelyítő, és szédítő illatú, így igyekezett a kulacs lezárásával.

Mi lesz, miután ezt elhitettem velük? - Őszinte, bár foghíjas, elégedett mosoly jelent meg a fél-baziliszkusz arcán. Lana akaratlanul is összerezzent, mert ezúttal Lash’ad anyjának jelleme felvillant tekintetében. Az éjfekete sárkány, aki nem érez lelkiismeretfurdalást, ha meg kell másokat gyötörni.

Utána, bájos kicsi Lana, kitanítalak arra, amit sajnálnak tőled a tanítóid. Együtt pedig, jól fogunk szórakozni mindazokon, akik neked és nekem valaha is ártottak, vagy ártani fognak. – Azzal lehunyta szemét, majd lassan, mély, döngő hangon mormogni kezdett.

Mélyfekete füst kezdett pikkelyei alól szivárogni, majd teljesen elfedte testét. Aztán a gomolyag egyre kisebb lett, de mégsem tűnt elő belőle a keverék lény. Amikor azonban szétoszlott, Lana álla leesett. A pubertás korban lévő boszorkány egy ideig szóhoz sem jutott, csak elpirult és bámult, szívverése szaporább lett, noha tudta, hogy még ugyanaz a lény áll előtte, csak éppen férfiemberré átváltozott. Végül nyelt egyet, és megerőltette magát, igaz ettől még nem változott a kép, de legalább már nem pirult annyira.

Lash’ad néha-néha botlott egyet, egyértelművé téve, hogy ritkán jár két lábon. Éjfekete haja térdig ért, ám máshol alig volt szőr a testén, és ha kevésbé lett volna izmos az alkata, akkor már-már elfnek nézhette volna bárki. Különösen, mivel Lanánál majdnem kétszer magasabb volt.

– Elnézést. Ritkán vagyok ember. – Még mindig kicsit billegett, haja ide-oda lengett közben, amit ámulva figyelt Lana.

– Esetleg. Valami. Szóval. Ruha. Vagyis – kezdte szégyellni magát, nagy levegőt vett. – Van valami ruhád is? Mert, ha így megyünk, akkor a többi boszorkány vagy megöl, vagy rabláncra ver – mondta ki végül.

Az igazság azonban az volt, hogy igen vegyes érzések kavarodtak benne, ahogyan férfit nézte. Tudta jól, hogy, amit most lát az csak álca, de ugyanakkor tetszetős. Viszont jelleme is kedvére való volt, a mostani megjelenése pedig nem könnyítette meg a helyzetét. Közben Lash’ad visszament az üregébe, és néhány perc múltán ruhákat hozott ki. Többségük véres vagy szakadt volt, eltartott egy ideig mire talált néhány magára valót. Lana próbált elfordulni, mert tudta nem illendő férfiakat bámulni. De amikor arra gondolt, hogy a férfi talán semmit sem tud az emberek életéről és az ő segítségére szorul, önkéntelen is örömmel telt meg a szíve. Már-már azon is járt a feje, hogy miként fogja a folytonos pirulást az arcáról eltüntetni, amikor meglátta az elkészült Lash’adot. Az eddigi zavarodottság minden feszültsége egy kirobbanó nevetés formájában szabadult ki belőle. A hasát fogta, és kénytelen volt az egyik sziklára leülni, úgy hahotázott.

A férfi rászolgált, mert teljesen úgy nézett ki, mint egy bolond, ruházata Lanáéhoz illett, csak ő még varrni sem tudott, így még kaotikusabban álltak rajta a ruhák darabjai. A lány segített ezen, igaz, egyelőre csak megkötözte az egyes darabokat, hogy azok valamiképpen megálljanak a férfi testén. Utána, kérdés nélkül elkezdte befonni Lash’ad haját. A férfi kelletlenül grimaszolt, amikor egy-egy gubancot oldott ki a lány, de tűrt. Ezzel végül valamelyest rövidebb és kezelhetőbb lett a haja, ráadásul, Lana úgy ítélte meg, az ötös fonás még jól is áll a férfinek.

Lana az üregbe is bekéredzkedett, ahol át kutatta a keveréklény által az évek alatt felhalmozott holmikat. Többsége már rozsdálló fegyver vagy páncél darab volt, de azért akadt néhány egyéb használható tárgy is. Lana gyakorlott mozdulatokkal szabott különféle darabokat a rongyolódott ruhákból magának, és hamar rálelt egy-egy szépen megmunkált acél tőrre is. Szerencsére Lash’adnak jó ideje nem volt ellenfele, és a férfi rendszeresen takarított maga után, így nem kellett bomló tetemek között keresgélnie. Végül úgy néztek ki, mint két, ágrólszakadt vándor, akik már láttak jobb időket is, de azért még meg van az önbecsülésük. Lash’ad ennyivel meg is elégedett.

Amíg el nem értek a boszorkányok rejtekéhez, beszélgettek. Lana ugyan óvatos volt a férfival, de egyszerűen nem látta okát, hogy féljen tőle. A bizalmába fogadta, ösztönei azt súgták vele jobban járt, mint bárki mással. Mindent elmondott magáról, sok olyan dolgot is, amit növendéktársai elől féltve őrzött. A férfi türelmesen hallgatott, aztán feltett a lényegi kérdést.

– Szüleid? – Az ifjú boszorkány elszomorodva fordította el fejét. Aztán vett egy nagy levegőt és nekikezdett.

– Négy éves voltam, amikor, az éhínség tombolt Folyam-tölgyes vidékén. Alig volt mit enni, pedig a szüleim mindent megtettek annak érdekében, hogy jusson nekünk valami. De hát, kilenc éhes szájat etetni, még bőség idején is nehéz. – Már-már egy könnycsepp indult el szeméből, de összeszedte magát. – Még mielőtt éhen vesztünk volna, egy boszorkány járta végig a vidéket, bár ezt akkor még nem tudta róla senki. Azt mondta tanítványokat keres, akik ételt, és szállást kapnak, családjuk pedig egy tucat ezüstöt minden évben. Cserébe azonban, míg ki nem tanítja őket, nem térhetnek haza. Már tizenegy év telt el, azóta. – Ekkor mégis elindult egy könnycsepp az arcán és szipogni kezdett.

– Alig emlékszem rájuk. A testvéreimre. A nővéreimre és a bátyáimra. Édesanyámra. – Bár nem zokogott, de folytak könnyei. Lash’ad gyengéden átölelte, a lány pedig a hosszú évek óta visszatartott könnyeit a rongyos ruhába zokogta. A férfi türelmesen kivárta, amíg a kis boszorkány kiadja magából a bánatát.

– Bocsánat – szipogta, és megtörölte szemét.

– Nincs mit szégyellned. Nagyobb erő, ha beismered a fájdalmadat, mintha letagadnád. – Lash’ad óvatosan megtörölte Lana arcát, mire ismét egy ölelést kapott, ezúttal hálából.

Aznap már nem érték el a boszorkányok rejtekét, így inkább kis tüzet raktak az erdőszélén. Az őrködést Lash’ad vállalta, igaz, szokásához híven félálomban, ösztöneire hagyatkozva, ez is elég arra, hogy észrevegye, ha veszély közeleg. Ám néhány bosszantó huhogáson kívül mást nem tapasztalt.

A napkeltével együtt indultak, bár a lányt egy ideig győzködni kellett, nem szívesen ébredt fel. Néhány órával később már látszott a domb, melyről csak a beavatottak tudják, hogy miféle titkokat rejthet. Lash’ad is inkább csak a számos illatból és szagból tudta, hogy boszorkányok élnek itt, hiszen a bejárat jól el van rejtve.

– Újabb küzdelem, ezúttal a többiek irigységével szemben – sóhajtott fáradtan a kis boszorkány. A férfi megborzolta a barnás szőke hajat, és válaszolt.

– Ez az, amit el kell felejtened. Nem vagy náluk gyengébb vagy butább. Csak fiatalabb. – Lana elmosolyodott. Átölelte a férfit, majd nagy levegőt vett és elindult. Magabiztos, de nem kihívó léptekkel halad a titkos bejárat felé. Ezúttal nem magyarázkodott társainak, nem indokolta meg, hogy miért van életben, mi van a rongyok között, hanem egyenesen a rendfőnökasszony elé kért bebocsátást.

Meglepően hamar fogadták, és elégedetten mutatta meg zsákmányát. A többi boszorkány, vezetőjüket kivéve, fortyogott a dühtől, az irigységtől, de nem mutattak inkább semmilyen érzelmet. A rendfőnökasszony a szokásához híven lágy, de közömbös hangon beszélt, érzelmek nélkül, bár elismerően. Lana jutalma nem sok, csupán egy saját kamra, szegényes bútorzattal, és végre valahára egy saját, talárhoz hasonlatos ruha. Ez mindössze csak annyit jelentett, hogy immáron nem kellett erről magának gondoskodnia, és megkezdhette a komolyabb mágiaelmélet tanulását is.

Éjszaka azonban, mikor szinte már aludt, néma füst gomolygott be az ajtó alatti résen, amiből aztán a rendfőnökasszony alakja bontakozott ki. Lana ismerte ezt az üzenetformát, de sosem gondolta volna, hogy ilyesmivel éppen ő lesz megtisztelve. Izgatottan felült az ágyon, ám öröme nem tartott sokáig.

– Röviden elmondom a lényeget. Tudom, hogy nem győzted le a lényt, a méregfogát ő maga adta neked. Ám valahogyan rá tudtad venni, hogy ne öljön meg, és el is hoztad a közelünkbe, anélkül, hogy megtámadott volna minket. A hogyan most lényegtelen. A fontos az, hogy megbízzon benned, tiszteljen téged. Ez legalább olyan fontos, mint a tanulmányaid minél sikeresebb befejezése. – A gomolygó alak elmosolyodott, ám ebben az arckifejezésben némi kétértelműség is látszott. – Éppen ezért, az is teljesen mindegy, hogy miképpen tartod a közelünkben, és veszed rá a későbbiekben az együttműködésre – ez a mosoly viszont gonoszkás volt, amihez Lana meglepetésére némi kéjes pillantás is társult.

Fáradtan huppant vissza hátára, és nagyot sóhajtott. Aztán mégis elmosolyodott, ahogyan a füstalak lassan eloszlott.

– A hogyan tehát lényegtelen. Egy jó boszorkány pedig maga írja a szabályokat. – Lehunyta szemét, hogy minél jobban kipihenhesse magát.

Holnaptól új fejezet kezdődik életében. Nem kevesebb fájdalommal, fáradtsággal, szenvedéssel és nehézséggel fog járni, mint az eddigi évek, de immáron egy határozott cél körvonalazódott elméjében.

A Sors, majd ítél a helyessége felett.