Sok-sok
évvel ezelőtt történt, hogy unokatestvéreimmel a nagymamánál
találkoztunk. Öreg, de szépen rendben tartott parasztházban
lakott a Duna mellett. A négy éve egyedül élő Nusi mamát
gyakran látogatták a gyerekei, és mi, a kamaszkorban lévő
unokák. Engem különösen kedvelt, mert szerinte, de ezt mások is
állították, nagyon hasonlítottam a fiatalkori Sanyi papához. A
falubeliek kedvelték, bár ha valakivel összeveszett, az jobban
tette volna, ha meg sem születik. Mi tagadás, éles nyelvvel, és
penge észjárással ajándékozta meg a teremtő. Idős korában is
sokat dolgozott. Kacsákat, libákat nevelt a baromfiudvarban,
amelyek száma állandóan változott. Egyszer eladott belőlük,
máskor vásárolt néhány darabot. Legjobban feldolgozni szerette
őket, szinte már hobbijává vált, hogy a levágott állatokat
egészben, darabokban, de leginkább megsütve piacra vitte.
Szerintem legjobban az alkudozást szerette. Haszna alig maradt,
hiszen a húst sokszor hitelbe, vagy ajándékba is odaadta a
szegényebbeknek. A piaci napot megelőző este és éjszaka a
sütéssel telt el. Hajnalra friss árunak kellett lennie. A nagyi
nagyon örült, ha ilyenkor segítséget kapott, ugyanis az
éjszakázást egyre nehezebben viselte. A sülő kacsa, vagy liba
őrzését, locsolgatását, szívesen hagyta megbízható
vendégeire, ő addig szundikált kicsit.
Azon
a napon is így történt, amikor Mónival, Lilivel és Lacikával
őriztük a konyhát. A kisfiú nem sokáig bírta, tíz óra után
elment aludni. Bekísértük a konyhából nyíló szobába,
lefektettük, és mind a hárman ott maradtunk az alvó gyermek
mellett. Különböző történetekkel szórakoztattuk egymást.
Eleinte – többnyire kitalált – szerelmi kalandjainkat meséltük,
majd kísértet- és rémtörténetekkel ijesztgettük egymást és
magunkat. Móni hozta szóba, hogy ő egyszer véletlenül
kihallgatta a nagypapát és Pista bácsit, amikor borozgatás közben
egy falubeli asszonyról beszélgettek, akit sokan boszorkánynak
tartottak. Sára nénit a kovácsmester vette feleségül, de senki
nem tudta, hogy hol ismerkedtek meg, és honnan is jött valójában.
Férje házasságuk harmadik évében váratlanul elhunyt, gyermekük
nem született, senki sem folytathatta a mesterséget. Sára nem
engedte elbontani a műhelyt, sokszor látták, amint tüzet éleszt
a kemencében. Különös képességei voltak, vagy csak ezt
gondolták róla az emberek. Tekintetével meggyógyította, vagy
éppen beteggé tette a háziállatokat, megbolondította a
leghűségesebb férjeket is. Többen megesküdtek rá, hogy
éjszakánként bement hozzájuk a bezárt házba. Nem tett semmi
rosszat, nem okozott kárt, csak ott volt, lebegett a föld felett,
felment a padlásra, majd eltűnt. Akadtak olyan falubeliek is, akik
szerint kutatott a padlásukon a régi ruhák között, talán el is
vitt néhány darabot, de ezt nem tudták bizonyítani. Néha napokig
eltűnt, azután váratlanul megjelent, mintha mi sem történt
volna. Egyszer végleg nyoma vesztett, azóta senki sem látta!
Már
éppen jópofáskodni akartam, hogy Sára banya bizonyára ószerest
játszik valahol a világ másik végén, amikor hátborzongató
jelenet fagyasztotta belém a szót. Halk nyikorgással kitárult az
addig csendesen működő konyhaajtó, és olyan surranást
hallottunk, mint amikor a gyertyát fújja el valaki. Belülről
csaknem szétrázott a remegés, de a bátor férfit játszva
kimentem a konyhába. Jobbra az előszoba ajtó – amelyet mindig
csukva tartottunk –, tárva nyitva állt, és balra, a kamraajtón
is kétarasznyi rést vettem észre. A kamrából lehetett felmenni a
padlásra, ami az iménti történet hatása alatt ijesztően
izgalmasnak tűnt. Ráadásul olyan szagot éreztem, ami a
jelmezkölcsönzőre emlékeztetett. Folyt a víz a hátamon, a
szívem hevesen kalapált. Nem tudtam megszólalni. Mi tagadás,
nagyon megrémültem, bár pontosan nem tudtam mitől. Próbáltam
logikus magyarázatot találni, és egy váratlan légmozgás okait
keresni, amely kinyithatta az esetleg rosszul becsukott ajtókat.
Visszafordultam a lányok felé, akik viaszsárga arcomat látva
rémültek meg igazán. Közösen vizsgáltuk meg a bejáratot, amely
zárva volt, a kulcs belülről ráfordítva, de mintha karikája
mozgott volna egy kicsit. A kamrába is együtt mentünk be, egymást
bátorítva, bíztatva. A padlásfeljárónál megtorpantunk, mert
felülről ugyanaz a surrogó hang hallatszott, mint amikor kinyílt
a konyhaajtó. Vacogó félelmem ellenére sem tudtam mást tenni,
mint a hős szerepét felvállalva remegő térdekkel elindultam
felfelé. Máig nem tudom, hogy ezután mi történt pontosan. A
sötétben bevertem a fejem egy gerendába, majd fényességet, és
egy álomszép, bronzvörös hajú fiatalasszonyt láttam, aki
Sándornak szólított. Úgy rémlik kitárta karját, és én
akaratom ellenére lebegve közeledtem felé. Ma is megborzongok, ha
arra az édes ölelésre emlékezem. Mintha selyemsállal tekertek
volna körbe, mintha ezernyi méhecske zümmögött volna körülöttem,
és közben évszázadok repültek el mellettem. Egyre halkuló
suttogást véltem hallani: „… senkinek nem mondhatod el!
Találkozunk még, nem kell újabb ötven év! …senkinek nem
mondhatod el! Találkozunk még, nem kell újabb ötven év!”
Liliék rémült kiabálására már határozottan emlékszem.
Lebotorkáltam a létrán, de kérdésükre csak azt a választ
adtam, hogy semmit sem láttam a sötétben, de fejemet alaposan
megütöttem. Bizonyára megszédültem egy kicsit. Nem nagyon hittek
nekem, mert szerintük majdnem félórát voltam fent, és magamban
sutyorogtam valamit. Meg is haragudtak, amiért ijesztgetem őket, és
ostoba viccel próbálkozom elütni gyávaságom.
Reggel
nem szóltunk semmit nagymamámnak, azonban ebéd közben Móni szóba
hozta Sára nénit. A mama mérges lett, és nem a legszebb szavakkal
emlékezett rá, bár azt ő sem tagadta, hogy a bronzvörös Sára
nagyon szép volt.
–
A férfiak bolondultak utána. Nagyapátokkal is ki
akart kezdeni – mesélte –, de akkor csődöt mondott
boszorkányos tudománya. Mert boszorkány volt, az bizonyos. Senki
nem tudta honnan jött a faluba, azután ugyanolyan váratlanul el is
tűnt, legalább ötven évvel ezelőtt!
Kiesett
a kanál a kezemből, és a többiek szerint olyan vörös lettem,
mint a főtt rák. Köhögni kezdtem, így az egész jelenetet
félrenyeléssel magyaráztam, amit szerencsémre elhittek. Másnap
reggel arra hivatkozva, hogy megfeledkeztem egy fontos feladatomról,
sietve haza utaztam. Minél távolabb akartam lenni a háztól, ahol
történt valami, amit nem értek, és nem is tudok pontosan, de hogy
szép volt, azt biztosan hittem. Abban a korban voltam, amikor a
szerelem már megérinti az embert, a lányok már sokkal többet
jelentenek egy játszótársnál, amikor – valljuk be férfiasan –
korábban soha nem gondolt „áldozatokra” is képessé válunk
egy mosolyért, egy érintésért, egy csókért. Sokáig ábrándoztam
a padláson átélt élményekről, azután lassan, lassan háttérbe
szorultak, hogy helyet adjanak a valóságnak.
Évek
teltek el, friss diplomásként állást kerestem az internetes
hirdetések között. Az egyik napon a szokásos módon léptem fel a
világhálóra, azonban az álláshirdetések helyett egy társkereső
lapra keveredtem. Újra próbáltam, de megint csak ugyanaz a lap
jött be. Szórakozásból beleolvastam az üzenetekbe, és az
egyiken – ami másnak bizonyára viccesnek tűnt – döbbenten
állt meg a szemem:
„Húsz
éves bűbájos boszorka keresi elveszett párját! A választ
„padlás” jeligével küldd!”
Egyszerűen
nem tudtam, és nem is akartam ellenállni annak a belső
kényszernek, amely cselekvésre ösztönzött. Kapcsolatba léptem a
hirdetés feladójával. Hamarosan személyesen is találkoztunk.
Soha nem éreztem olyan izgalmat és szorongást, mint amikor egy
szál fehér rózsa társaságában várakoztam a rendkívül elegáns
Boszorkánytanya étterem kistermében, amelyet nem én választottam.
Az a képtelen gondolat zakatolt a fejemben, hogyha most a padláson
látott nő lép be, akkor – történjen bármi – én azonnal
elrohanok. A megbeszélt időpont után néhány perccel láttam egy
hölgy érkezését, aki a ruhatár felé indult. A feszültség
teljes erejével kitört rajtam. Remegtem, és óriási hőséget
éreztem, arcom szinte sütött. Hallottam a pincér hangját, amint
az érkezőt felém kíséri. Alig tudtam felállni az asztaltól,
máris megpillantottam egy lányt, aki cseppet sem hasonlított az
emlékeimben élőhöz. Zavaromat érzékelte, bájosan mosolyogva
köszöntött, és mivel nem tudtam megszólalni, helyet foglalt
velem szemben. Hosszú szőke haja, zöld szeme, hibátlan alakja
semmi kétséget nem hagyott aziránt, hogy életemben eddig soha nem
látott szépség ül velem szemben. Az első pillanatban
beleszerettem. Lassan lenyugodtam, és beszélgetni kezdtünk. Nem
sokat árult el magáról, kérdéseimet kedvesen elhárította, vagy
a válaszokat megkerülte, inkább én beszéltem. Érdekelte
gyermekkorom, szüleim, nagyszüleim élete, tanulmányaim, terveim.
Olyan őszintén meséltem mindenről, mintha régi ismerősök
lennénk. Ezt meg is mondtam neki, amire sejtelmesen csak azt
válaszolta: „… lehet, hogy azok vagyunk, ki tudja melyikünk
merre járt előző életében!” Meg akartam kérdezni, hogy ezek
szerint ő elfogadja azt a feltételezést, hogy mindenkinek van
előző élete? Nem tudtam megtenni, mert váratlanul elköszönt, és
eltávozott. Ígérte, majd felhív, és kecsesen, szinte lebegve
elhagyta a termet. Távozása után jutott eszembe, hogy bizonyára
sosem látom többet, hiszen el sem kérte telefonszámomat.
Négy
nap telt el találkozásunk óta, amikor „rejtett szám”
kijelzéssel megszólalt a telefonom. Gyanútlanul vettem fel, majd az
első szónál megismertem a hangját! Ő volt, aki napok óta
ábrándokkal ás álmatlansággal gyötört. Újabb találkozót
javasolt ugyanoda, ahol először láttuk egymást. Egészen más
izgalommal készültem és érkeztem. Meglepetésemre már ott volt,
ugyanolyan gyönyörűen, ahogy megismertem, csak sokkal komolyabban.
Mintha most ő lett volna feszült és zaklatott. Az egész kistermet
lefoglalta azért, hogy senki se zavarjon bennünket. Megesketett,
hogy bármi is történik ma este, azt soha senkinek nem mondom el,
és addig nem távozom, amíg ő nem engedi. Én sem gondolhattam
másra, mint amire ebben a szituációban minden férfiember
gondolhat, ezért őszintén és boldogan igent mondtam. Megfogta a
kezemet úgy, mintha selyemsállal tekernék körbe, és mélyen a
szemembe nézett. Fájdalmasan elmosolyodott, hátrébb dőlt és
csak néztük egymást. Furcsa csendet hallottam, mintha méhek
zümmögnének. Nem tudtam mi történik, miért változnak a
fényviszonyok, mert szőke haja lassan sötétedni kezdett és
bronzvörössé vált. Csaknem felkiáltottam, amiben a meglepetés
és az ijedtség hangja szólalt volna meg, azonban kezét ajkára
téve csendre intett. Úgy láttam lassan arca is változni kezd,
ezért lehunytam szemem a káprázat elől. Mikor újra kinyitottam,
már ott volt velem szemben az, aki kamasz koromban a padláson
elvarázsolt.
Hosszú
percek teltek el szótlanul. Szívem hevesen kalapált, képtelen
voltam elhinni, hogy ez valóság. Velem szemben ül egy félelmetesen
gyönyörű nő, aki az előbb még teljesen másként nézett ki,
aki legalább száz éves, de akkor tényleg egy boszorkány. Miért?
Mit akar tőlem, és mi lesz ebből az egészből? Kavarogtak a
gondolatok a fejemben, miközben beszélni kezdett.
–
Örökkön örökké voltak, vannak és lesznek olyan
emberek – mesélte – akik különleges képességekkel
rendelkeznek. Ha nem szegik meg a mi törvényeinket, akkor háromszor
száz évig élnek, aztán köddé, széllé, felhővé válnak. Ti
boszorkányoknak neveztek minket, pedig mi is emberek vagyunk, csak
különlegesek! Nem azokról a szerencsétlenekről beszélek, akiket
máglyára küldtek, megbélyegeztek, kiközösítettek, mert azok
nem mi vagyunk! Bennünket ember el nem pusztíthat. Tehetünk jót
is, rosszat is, ahogy erre parancsot kapunk. Sokszor évekig,
évtizedekig élhetünk egyszerűen, feltűnés nélkül, és bizony
előfordul ilyenkor, hogy hétköznapi emberi érzések hatalmukba
kerítenek bennünket. Megtanulunk szeretni, szenvedni, együttérezni
másokkal, azonban ez, a mi törvényeink szerint megbocsáthatatlan!
Mindegyikünknek van valami feladata, amit teljesítenie kell. Nekem
a régi évszázadokat kellett gyűjtenem, ezért kerestem a minél
régebbi tárgyakat, ruhákat a padlásokon, és azok illatát
kellett magammal vinnem. Egy napon azonban baj történt!
Beleszerettem alvó nagyapádba, amikor éjszaka a hálószobájukban
jártam. Nem csak akartam őt, hanem szerettem, és vágytam rá! Ez
nálunk megengedhetetlen, ezért el kellett tűnnöm abból a korból.
Ötven évig szenvedtem különös rabságban, de erről nem beszélek
neked, mert úgysem értenéd. Azzal a paranccsal tértem vissza,
hogy bosszút kell állnom, tönkre kell tennem téged, aki nem csak
nagyapád vére vagy, hanem hordozod az ő vonásait, tulajdonságait.
Azt hittem könnyű feladat lesz. Felcsaltalak a padlásra, de amint
megláttalak, képtelen voltam engedelmeskedni a parancsnak, és
engedtem, hogy elhatalmasodjanak rajtam az emberi érzések. Igazi nő
akartam lenni és semmi más. Nem érdekelt mi lesz ezután, felhő
leszek-e, vagy szél, esetleg köd, vagy napsugár! Újabb büntetés
várt rám, és a választás lehetősége. Kettőnk közül
egyikünknek örökre távoznia kell! Ezért találtalak meg, ezért
vagyunk most itt!
Akadozva
kapkodtam levegő után, úgy éreztem fejemben mázsás harangok
zúgnak. Arcom égett, mintha magas lázam lenne. Ha nem a szemem
láttára változik át egy szende szőke lány, valóságos
bronzvörös hajú démonná, egy szavát sem hittem volna el, de
így, semmi okom sem volt kételkedni. Alig hallhatóan suttogtam a
szavakat.
–
Nem érdekel ki vagy, és ki voltál! Szeretlek! Kérlek,
változz vissza azzá, ahogy megismertelek, és menjünk el innen
nagyon messzire, ahol boldogok lehetünk. Ígérem örökké szeretni
foglak!
–
Nem lehet! – mosolyodott el fájdalmasan. – Olyan
gyengék vagyunk hozzá, mint száraz falevél a tomboló szélben.
Mind a ketten elpusztulnánk!
–
Akkor közétek akarok tartozni, bármi áron!
–
Nem lehet! Arra születni kell!
–
Akkor most mi lesz?
–
Amit mondtam! Egyikünknek meg kell szűnnie!
–
Meg kell halnia?
–
Nem! Távoznia kell egy másik világba, ahonnan nincs
visszatérés!
–
Együtt nem lehet?
–
Sajnos nem! Vagy te, vagy én! Mégpedig hamarosan!
–
Akkor legalább változz vissza, hadd csodáljalak még
egy kicsit, amíg választanak kettőnk közül.
–
Már nem kell választaniuk, mert tudják, hogy
szeretlek, és így már nem tartozhatom közéjük. Mennem kell!
A
terem váratlanul elsötétült. Éreztem elengedi a kezemet, majd
alakját ezernyi apró fényes pontocska rajzolta körbe, amelyek
fénysugárrá álltak össze. Hirtelen kinyílt az ablak, enyhe
szellő simította végig arcomat, felkapta a fénysugarat és
elvitte. Hiába kaptam utána, csak a levegőt markoltam meg.
Leborultam az asztalra és zokogtam, ahogyan még sohasem. Sirattam
az én drága boszorkányomat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése