Tira
egy igazi boszorkány volt. Hiszem, hogy ez fejezi ki legtömörebben
Tira lényegét. A génjeiben és a kisujjában volt a szerelmi
bűbáj. A természet kísérlete lett volna? Nem gondolom.
Akkoriban
fővadász voltam a Királynőnél, és aznap kimenőm volt, így hát
beugrottam a Hol nem volt romkocsmába. Éppen az Iron Muzzle
játszott és egy korsó, hideg sör mellett hallgattam őket.
Kiszúrtam az egyik vokálos lányt, vagyis inkább ő szúrt ki
engem. Hosszan és csábítóan szemezett velem. Mi tagadás, jócskán
ki voltam éhezve a nőkre és a sörre, mert egy kiadós
vadászturnén voltam túl. A Királynő szigorúan vette a
vadászatokat. Piának és asszonynépnek nem volt helye a hajtáson.
Így egy hónapig csak álmodozhattam a lányokról. Az igazat
megvallva, jól esett ennek a nősténynek a nézése, a sör meg
meghozta a bátorságot, hogy leszólítsam. Nem titok, hogy a kis
énekes Tira volt. Ő, pedig, nem sokat teketóriázott, rögvest
kihasználta az alkalmat, és lecsapott a könnyű zsákmányra.
Harminc
éves volt, mikor megismertem. Addigra már több száz férfi hevert
előtte, bársonyszőnyeget terítve tipegő lábai elé az élet
rögös útján. Meglátásom szerint ez a szőnyeg tényleg puha
felületet biztosított az előrehaladáshoz. Nem szégyellem, hogy
én is csak egy voltam a trófeái között. Én is befeküdtem a
szőnyeg szálait adó férfiak sorába. Végül is, az az igazság,
hogy ez a nő csak nemes vadra ment. Tehát, büszkén gondolva rá,
én is nemes préda voltam ebben a vadászatban. Csak kapkodtam a
fejem, mikor elregélte, hogy mennyi herceg, báró és ezernyi, más
rétegből odatévedt, férfi olvadozott már egyetlen szaváért.
Tira
jött, látott, és a fejemet a végletekig elcsavarta. Utólag
visszagondolva, az egész, szirupos tündérmesének tűnik. Az
Udvarban ment a pletyka egy szépséges cselédről, kit a Királyfi
kikapott magának. Na, ő érezhette magát így a történetben.
Természetesen azt, hogy egy szappanopera részese vagy, csak akkor
veszed észre, ha kívül kerülsz a körön. Amíg a kör foglya
vagy, addig a szerelem lehúzza előtted a rózsaszín redőnyt, és
szerelmed tárgya eme függöny előtt lejti csábos táncát. Ez a
nőstény hódításra született. Még most is a vágy forrósága
futkos a gerincemen, ha arra a pillanatra gondolok, mikor kecsesen
elfoglalta helyét az életemben. Ő volt a legszebb nő a kocsmában,
s látszott rajta, hogy ezzel lelke legmélyebb szintjéig tisztában
is van. Arra figyeltem fel, hogy a többi cselédlány irigy és
egyben gyilkos pillantásokat lövell a pódium felé. Aztán
összeakadt a tekintetünk.
Hogy
mi fenét látott bennem, azt nem sikerült kiderítenem. Teljesen
átlagos, középkorú, főjágernak tartottam magam. Na jó,
rendeztem pár pompás vadászatot a Királynőnek, így a nevem
közbeszéd tárgya volt. De, ezen kívül, semmi különös nem volt
bennem. Gazdag sem voltam, birtokokkal sem rendelkeztem. Azt hiszem,
lényén való ámulatom kelthette fel benne a gyilkolni vágyó
sárkányt. Csak álltam ott a söntés egyik sarkában, lábam mély
gyökeret eresztett a kocsmapadlóba, és őt figyeltem. Majdnem
tátott szájjal. Hogyan is figyelhet az ember egy gazella termetű
szépséget, kinek égővörös hajkölteménye koronaként keretezte
földöntúli szépségű arcát?! És a szeme! Azúrkék tekintete
belém fúródott, mely egyszerre ébresztett gerjedelmet, és
ijedelmet férfiúi lelkemben. Elvesztem. Ott akkor, abban a
pillanatban, sorsom az ő kezében került. Ismét kitörni készült
a híres trójai háború. Páris ismét elmerült Heléna ölelésének
lehetőségében. De ez a Heléna egy boszorkány volt. Tira bűbája
hosszú ideig mákonnyal vonta be elmémet. Megbántam-e? Meg lehet-e
bánni egy szerelmi bűbájt? Meg lehet-e bánni a háború utáni
romok üszkös füstjének égnek szánt áldozatát?
Az
első pillantás pillanata. A tekintetek egymásba fonódása. Ahogy
izzó tangót járnak, egy képzeletbeli parketten. Egyszerre
simogatnak, ölelnek, és tépnek bele a húsodba. Megragadnak,
odaláncolnak az áldozati oltárhoz. A bárány csakis szerelemből
adja önként az életét. Csakis a szerelmi igézet képes arra,
hogy évezredekig regélt történet kerekedjen belőle. Ilyenbe csak
egyszer kerül egy ember az élete során. Ha egyáltalán
belekeveredik… Ha egyáltalán megtalálja az ilyen varázslat…
Hát lehet-e engem hibáztatni, hogy nem voltam erős, és nem álltam
ennek a csábításnak? Lehet-e hibáztatni, hogy abban a pillanatban
sablonná váltam? A végzet asszonya és a megtört férfi
mintapéldányává. Az eszét vesztett szerető modelljévé. A
középkorú fővadász és a fiatal cselédlány mindenhol
visszaköszönő történetének csöpögős szirupjává. Ó, igen!
Vállaltam ezt a szerepet. Rám szabták, és én gondolkodás nélkül
bújtam bele ebbe a zakóba.
Ha
mostanában a szerelemről gondolkodok és talán, itt beleértem
Tira és köztem dúlt lángolást, az jut eszembe, hogy
mindannyiunkat egy ősi, a múlt homályába vesző, ölelés formált
azzá, akik vagyunk. Voltak, kiknek ez az ölelés fojtogatóra
sikeredett. S voltak olyanok is, kiket nem ölelt senki. Ők főleg
magukat ölelve próbálták túlélni a körülöttük tekergő
jéghideg űrt. Ők azok, akik az ön-ölelésből kitörteket tárt
karokkal várják. Ha a találka sikeres, a megmentőt és
megmentettet egyaránt összeroppantja a köztük tomboló érzelmek
vákuuma. A világban, ez a szerelem a legveszélyesebb. Szinte
lehetetlen megélni, és kész csoda, hogy ha az ember túléli.
Nekem sikerült. Tényleg sikerült? És közöttünk ki volt a
megmentő, és ki a megmentett? Ki kit vadászott le?
A
szerelmi történetekben az a jó, hogy szinte önmaguktól
szövődnek. Az ember csak hagyja, hogy sodorja a sztori áradata. Az
áradat, mely a legördögibb cunamival ér fel. Tira mindent elsöprő
hullámot szabadított el. Letarolta az utolsó érzelmi védvonalamat
is. Csak vitt és vitt, addig, míg fel nem ocsúdtam, hogy vagy
minden erőmmel belekapaszkodom egy arra lengő ágba, és
megpróbálom kihúzni magam szerelmi örvényéből, vagy végleg
elmerülök gyilkos tengerében. Emberfeletti teljesítmény volt.
Természetesen nem sikerül, ha nem találom meg azt az ágat.
Vaskos, stabil ág volt, és lassan, de biztosan kimásztam a partra.
Tira több szempontból is különös teremtmény volt. Nem
tévesztettem el, nem különleges volt, hanem a különös. Úgy
gondolom, hogy kevés férfi fedezte fel különösségét. Lehet,
hogy egyeseknél nem üzemeltette ezeket a jeleket. Lehet, hogy csak
én voltam ez a szerencsés. Merthogy, szerencsém volt, ezt nem
lehet tagadni. Különössége volt az életmentő ág.
Tira
egyik furcsasága úgy csattant rajtam, mint az ostor. Nem kétséges,
hogy a hölgyemény megszédítette a fejem. Ő is tisztában volt
ezzel. Néhány, röpke, közös randi után szédítő gyorsasággal
a lakásán találtam magam. A kéró jó helyen volt, egy
tejben-mézben fürdő luxus apartmanban foglalt helyet. Az ágy
szabad prédánk volt, simogatások, csókok és sóhajok tették
magukévá. A hevült izgalom perzselése, az utolsó gátlások
elpattanása, a bestia testén kalandozó kezem. Elolvadtam, mint az
acél a kohóban. Vetkőztetni kezdtem. Ekkor vágott bele
lecsupaszított elmém húsába a hárpia korbácsának vége.
Kígyógyorsasággal kibomlott az ölelésemből, felállt és
hatalmasat fújva közölte, hogy lassítsunk. Szemében nyoma sem
volt a vágy tüzének, jéghidegen meredt rám. Keménység
sugárzott belőle. Nyomban legyilkolta a pillanat varázsát. Én
meg ott maradtan bénán, némán, elveszve vágyam fortyogásában.
Mintha mi sem történt volna, higgadtan előadta, hogy ő bennem
csak a lelki szerelmet szereti. A férfiak oly sokszor bántották
már, hogy megfogadta, többet testi kapcsolat nem lesz közte és az
általa szeretett férfi között. Vagy elfogadom ilyennek vagy
szedhetem a sátorfámat és mehetek. Ha a kezdet Páris és Heléna
történetét ígérte, akkor ez a folytatás a pokoli Medúza
kínkeservét vetítette előre. Okulni kellett volna, már akkor!
Azon nyomban menekülni kellett volna! Nem tettem. Hogy is tehettem
volna? A szerelem ambivalenciája tartott fogva. A szex és halál
lehetőségének méregkelyhe üresen ásított.
Hiába
lázadozott testem-lelkem nőm ostorcsapásai miatt, szabadulni nem
tudtam tőle. Beengedett titkos, legbensőbb szentélyébe,
felkínálva a tárt kapuk lehetőségét. Természetesen eszem
tudta, hogy ebből nem lesz semmi, de odabenn, mélyen, egy sötét
bugyorban valami azt suttogta, hogy talán mégis lehetséges a
biztos lehetetlen. Ez a nem szűnő suttogás forrásként csordogált
agyam hátsó zugában. Menekvés nem volt előle, a kétséget Tira
korbácsa tartotta életben. Volt, viszont, más is, ami miatt
mellette maradtam. Ez volt a másik furcsasága. Egy babházat
tartott egyik szobájának közepén.
Különösnek
tartottam, hogy egy harmincéves, felnőtt nő igazi, hatalmas,
kacsalábon forgó babaházzal büszkélkedjen a lakása közepén.
Mert láthatólag büszke volt erre a játékszerre. Nem beszélt
sokat róla. Néhányszor kérdeztem felőle, de minduntalan kitérő
válaszokat kaptam. Így aztán lógva hagytam a babaház kérdését.
Azt viszont rögvest levettem, hogy Tirát meghitt kapcsolat fűzi
ehhez a babaházhoz. Párszor még azt is észrevettem, hogy ujjaival
finoman megérintette, és ekkor halvány, röpke mosoly suhant át
az arcán. Mintha ezzel a gyerekjátékkal bensőségesebb viszonyban
lett volna, mint velem. Vagy, mint, akármilyen férfival. Erre a
gondolatra elkapott a sárga irigység, és megdöbbenve vettem
észre, hogy féltékeny vagyok egy egyszerű babaházra. Egy
boszorkány mézeskalácsházára. Dühös lettem erre a játékszerre.
Úgy éreztem, hogy elrabolja tőlem szerelmemet. A legszívesebben
felaprítottam volna és apránként tüzeltem volna el. Mindezt csak
fantáziámban élhettem ki. Aztán, az egyik ostorozás után, vérző
lelkem nyalogatása közben kíváncsi lettem és alaposan
megszemléltem magamnak a házat.
Háromszintes,
fából készített modell volt. Középen elvágva, hogy bárki
belülről is megcsodálhassa finoman kidolgozott részleteit. Volt
benne konyha, fürdőszoba, kamra, pince, padlás és rengeteg szoba.
Az egyik hálót felismertem, mert kiköpött mása volt Tira
hálószobájának. Az igazit formázó apró ágy, rajta ugyanolyan
párnákkal és takaróval, mint amik az eredetit díszítették. A
szépítkezőtükör előtt egy aranyszőke hajú hercegnő
fésülködött. Ezen elcsodálkoztam. A hercegnő Tira alteregója
lehetett? Miért nem saját magának apró mását tette a szobába?
Egy újabb rejtéllyel találtam magam szemben. A kis hercegnő
láthatólag teljesen belemerült tükörképének szemlélésébe. A
baba arcát nagy gonddal készíthették, mert félelmetesen
részletes volt. Fejét kissé oldalra fordította, miközben hosszú,
aranyszínű haját fésülte. Arcán élethű, szinte szerelmes
mosoly terült szét. Azon gondolkodtam, hogy akár angyalszárnyat
is ragaszthattak volna a hercegnő hátára, teljesen beleillett
volna az összképbe. Szárny nem volt, a mosoly elég volt a hatás
eléréséhez. Fogtam magam, elszakadtam a hercegnőtől, és
szemlélni kezdtem a többi szobát is. Valami nagyon furcsa volt az
egészben. Eleinte nem is jöttem rá, hogy mi zavarja a szememet.
Aztán rátaláltam. A többi szoba között nem volt fal, csak egy
apró papírhártya választotta el őket egymástól. Mintha a ház
ezen részét egy japán pagodáról mintázták volna. Az elválasztó
papírhártya teljesen átlátszó volt. Azt sejtette, hogy mindenki,
mindenkor, mindent láthat és hallhat. Némely szobán még ablak
sem volt. Ijesztő félhomály uralkodott ezekben a helyiségekben. A
kis világok átjárhatósága durván szakadt meg az ott uralkodó
sötétségtől. Újra meghökkentem. Ahogy a szemem hozzászokott a
félhomályhoz, észrevettem, hogy a szobák tele voltak árnyékokkal,
sejtelmes lények üldögéltek, álltak és várakoztak bennük.
Hunyorogva néztem őket, erőlködve próbáltam néhány tiszta
részletet kivenni. Mintha a szemem férfialakokat vett volna ki a
homályos szobákban. Körbenéztem, és egy kapcsolótáblát
kerestem, mert fel akartam kattintani az apró villanyokat ezekben a
szobákban. Pár másodpercen belül meg is találtam a kapcsolót. A
világosság messze űzte a homályt. Jól láttam, férfibabák
várakoztak, vágyakoztak bennük. A hercegnőre vártak. Semmi más
nem érdekelte őket, mint az a szoba, ahol az angyalszárnyak
suhogását vélték kivenni. A magány lefojtott rettegése volt az
arcukon, az elkendőzetlen kín sütött róluk. Visszakaptam a
szemem a hercegnőre, mosolya most ördöginek tűnt. Tovatűnt róla
a szerelmes kisugárzás, szemében az infernó tüze lobogott. Mi ez
a ház? Játékba bujtatott börtön? Ekkor észrevettem a legfelső
helyiséget, közvetlenül a padlás alatt. Látszott rajta, hogy
újonnan készítették. Az a szoba minden más szobától
különbözött. Ennek fából voltak a falai, de azokon sem láttam
ablakot. Ajtaján belül nem volt kilincs, kívülről lehetett
nyitni. Egy ágy terpeszkedett középen, vasrácsain négy apró
bilincs ékeskedett. Baba még nem volt benne. Megrettentettem. Nem
kellett ide magyarázat. Világos volt minden. Ez a legújabb
kínzókamra nekem készült, és nem volt kétségem arról, hogy
vajon mi léphet be rajta. Angyal vagy démon, egyre megy, hogy ki
használja ezt a helyiséget. Tiszta volt előttem, hogy ki fog kit
tortúra alá vetni benne. Kiborultam, szívem a torkomban dübörgött.
Szaporán vettem a levegőt. Körbenéztem. Hallottam, hogy Tira a
konyhában serénykedik és dúdol magában. Énekelt, mint egy
szírén a zsákmányának.
Ekkor
csendben összeszedtem a holmimat és szó nélkül leléptem a spiné
lakásáról. Nem néztem vissza. Rohantam előre az éjszakában.
Belevetettem magam a Kerekerdő sötétségének mélyébe. Nem
üldözött senki, nem kiabált utánam egy lélek sem. Egyedül
futottam. Minél messzebb akartam kerülni a saját najádomtól. Az
életemért menekültem. Szégyen nélkül, kétségek nélkül.
Eltelt
két év és én nem kerestem Tirát és ő sem keresett engem.
Viszont gyakran kaptam magam azon, hogy rá gondoltam. Róla
álmodtam, róla fantáziáltam. Vajon egy angyal volt, vagy egy
boszorkány? Netalántán démon? Hiszek egyáltalán a démonokban?
Kérdések
sora… Valaki tudja a válaszokat?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése