A karaván a megszokott időben
érkezett a városba, az aratás második napján. Az emberek
izgatottan nyüzsögték körül a szekerekből felállított tábort,
mindenki az árusok portékáját nézegette vagy épp a sajátját
próbálta eladni. Estére előkerültek a mutatványosok is, a nézők
szájtátva bámulták a tűzhányókat és a színes ruhákba
öltözött színészeket.
Egy lapos szekéren végül megjelent a kedves kis
ikerpár, egy fiú és egy leány. Egyforma ruhát viseltek, szőke
hajuk is egyformán volt összefogva, csak annyi különböztette meg
őket, hogy a fiún nadrág volt a leányon pedig fodros kis szoknya.
– Ide, ide emberek! Gyűljetek ide! Halljátok ezt
a históriát! Ó a szörnyű végzet! Halljátok e mesét! –
kiabálták mindketten, csengő hangjuk élesen hatolt a tömegbe.
Az emberek a szekér köré gyűltek, kíváncsian
várták az ikrek történetét.
– Gyűljetek körénk emberek, hallgassátok a
sors eme könnyfakasztó cselfogását! Ó, a szomorúság! Hölgyek,
hozzák a zsebkendőjüket, szükségük lesz még rá! – mondta a
fiú.
– Egyszer régen,
réges-régen, egy messzi földön történt. Azt beszélték, egy
boszorkány élt a környéken. Egyszer régen, azt beszélték, egy
boszorkány beleszeretett egy hercegbe – mondta a leány, és
megfogta a testvére kezét.
Boldogság és öröm
volt minden óra, szerelembe fúltak a napok. A boszorkány még
varázsolni is elfelejtett, de hiszen nem is volt rá szükség –
miféle bűbájjal lehetne elérni, amit érzett?
Egy csipkés keszkenő suhant a szélben, mint egy
fáról hullatott színes levél. Hosszú, vörös fürtök követték
szorosan a nyomát, mezítelen lábak csattogtak szaporán a kövön.
A leány sietve követte a pajkos szél játékát, szemét az
elnyűtt keszkenőn tartva.
Gyors lépteinek hamar megálljt parancsolt, ahogy a
számára olya kedves kendő, anyja öröksége, egy ismeretlen férfi
kezébe érkezett.
Ó a sors játéka! Váratlan fordulat! Ahogy a két
szempár egymásra talált, a két szív egybe fonódott.
A herceg, és az ismeretlen, ágrólszakadt leány,
aki egy kunyhóban élt, az erdő szélén.
Kedves nevetését hallván mindenkinek repesett a
szíve, úri ruhákba öltöztetve pedig senki sem tudta volna
megkülönböztetni valamely nemesi ház sarjától.
A boldogság napjai azonban hamar elszálltak, mint
ahogy az ősz szele elfújja a fák leveleit.
Gonosz mendemonda terjedt: a városban boszorkány
jár.
A következő nap egy nagy tömegre virradt,
félelemtől és hittől buzgón követelték a leányt, azt mondván:
boszorkány. Senki emberfia nem állíthatta meg őket, berontottak,
mint a futótűz, lemetszették a leány hosszú fürtjeit, és
elhurcolták őt a főtérre, ahol már nagy kupacba hordták a tűzre
való fát.
Nem hallgattak
senkire, csak az istenük ítéletét követelték.
Lám, a kedves leány a máglyára kötözve! Az
égre emelt tekintetében csak a könnyek csillannak a halódó nap
fényében. Kihez fohászkodhat néma imádsággal?
– Bánd meg a bűneid, istentelen teremtmény! –
kiabálták az emberek. – Bánd meg a bűneid!
Ám a buzgóságuk hamar elhalt, hiszen a halál
súlya nyomta a lelküket.
– Hát a szerelmünk csak átok volt? A szívem
megszakad! – sírta a leány, a hercegére emelve a tekintetét.
Hiszen ő is ott állt a tömeg első sorában, kezében fáklya. –
Úgy hiszed, minden, amit éreztél csak fekete mágia volt? Ha így
van, te légy az első, aki meggyújtja a gyűlölet tüzét!
Hangja gyenge, mint a
gyertya lángja, ami kis híján tövig égett már; amint az
imátkozó emberek mind hangosabbak lettek, csak remélhette, hogy
elérte a másikat.
A herceg nem mozdult,
a tömeg zaja megtört körülötte, mint a tengerből kiálló
sziklán a víz. A vérvörös fényben, a fáklyás és a lemenő
nap fényében, mint a láncukat vesztett igazgyöngyök gördültek
le az arcán a könnyek.
– Jól figyeljetek,
emberek, látjátok az égi lángokat? Azok az igazság lángjai, és
a parazsuk a végső bíra.
A szőke leány a lemenő nap utolsó sugarait
visszatükröző felhőkre mutatott. A testvére vette át a szót,
és emelt hangon folytatta.
– Egyszer régen,
egy messzi földön, élt egy boszorkány, úgy mondják. Régen, a
messzi földön, egy boszorkány elbűvölt egy herceget, úgy
mondják.
A szerelem lángja a
végső óráig égett, az új nap egy máglya hamvaiba fúlt. A
boszorkány eltitkolta a varázsát, hát miként másképp érte
volna el, amit a herceg érzett?
Körözvények és kiáltványok a falakon és a
fákon, bűnözők és gonosztevők. Ám egy kitűnik a sok közül,
rajta egy fiatal nő rajza. A fogadókban, keresztutakon – a
templom falán: hasonló papírok, és lám, a papnő azonnal
felismerte a leány képét; bűne boszorkányság, büntetése
halál.
Az ismeretlen leány, akivel a herceg váratlanul
szerelembe esett, egy boszorkány volt.
Ó a sors szeszélye! Kegyetlen fordulat! A
papnőben, ki oly régóta áhítozott a herceg figyelmére,
keserűség lángjai gyúltak.
Mindenek ura, te magasságos! Világítsd meg
előttem az utam! Nem nézhetem tétlenül, ahogy ez a boszorkány a
praktikáit szövi, hisz a fekete mágia ellened való! A te kezedben
az igazság, hát ítélkezz felettünk, és bocsásd meg a
bűneinket, bocsásd meg, amit tenni fogok. A boszorkánynak halnia
kell!
S ezzel elterjed a hír: a városban boszorkány
jár!
Keljetek fel emberek, és ragadjatok fáklyát, a
városban boszorkány jár!
Kössetek farkasfüvet és galócát a nyakatokba és
kövessetek!
Az öröm és boldogság ideje elmúlt, átok ül
rajtunk.
Ha a szavaimnak nem hiszel, herceg, hát lásd,
papírra van vetve az igazság! A boszorkány átvert téged,
varázslatok rabja lettél! Hát vesd ki otthonodból a gonosz
teremtményt, máglyára vele!
Hosszú, vörös haj, mint a legtisztább tűz
fénye, a földön szétszóródva; a tömeg elhurcolta a zokogó
nőt.
A hosszú pillanat,
mikor ketten maradtak utoljára, a döbbent herceg és az eltökélt
papnő, végtelennek tűnt.
Lám, a boszorkány máglyára kötözve! Az
ördöghöz fohászkodik, gonosz átkait szövi az utolsó
leheletével! Imádkozzatok buzgón, emberek, mielőtt az életünket
veszi!
– Bánd meg a bűneid, istentelen teremtmény! –
kántálták az emberek. – Bánd meg a bűneid!
Ám a buzgóságuk hamar elhalt, erényeik bűnbe
fordultak.
– Hát átokká vált a
szerelmük! A szívem megszakad! – szólt a papnő. – Gyújtsátok
meg a máglyát, küldjétek vissza a gyűlöletes démont oda
ahonnan jött! Csak így a helyes, ezt kell hát tennünk!
A tömeg egy emberként
helyeselt. Fát dobtak még a rakásra.
– Port a porhoz,
megtesszük, amit kell! Ne hagyjátok, hogy a némber megtévesszen
benneteket!
Szárnyak erdeje takarta
el az eget, sötét madarak jelentek meg, mint a végzet előfutárai.
Milyen végzetet hoztak? Gyűlöletes, szomorú végzetet, vagy
sötét, de reményteli jövőt?
Hisz nincs szükség mágiára, varázslat nem érheti el azt, amit
érzünk. A napok szerelembe estek, örömbe fúlt minden óra.
Lám, máglyára kötöztek
a tébolyodott népek! Bárhová nézek, csak gyűlöletet látok.
Bánd meg bűneid!
Kihez fohászkodnék?
Hisz elnyomnak az üdvrivalgásukkal!
Mind bűnné váltak az
erények!
Hát a szerelmünk csak
átok volt? Megszakad a szívem!
Nincs isten, aki jó útra
térítené!
Madarak, ég vándorai!
Hozzátok szólok!
Gyújtsátok meg a
máglyát!
Vegyétek ezt az
összetört szívet és repítsétek messzire!
Hisz csak azt tesszük,
ami helyes!
Mint egy vérrel vörös
láng, úgy bukik le a nap.
Bánd meg bűneid!
Hát vegyétek ezeket a
könnyeket, mondjátok el a mesét, és kérlek, ne felejtsetek el
zokogni!
A halál súlya már
fölöttünk lóg!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése