Fantázia Enciklopédia Varázslóknak 62. fejezet

62. fejezet

Alsódombi Menyus, aki átjárt a világok között

írta Trux Béla

-

Arról nem szól a történet, hogy ezután mi hangzott el, és mi történt Menyus és a varázsló között. Mindenesetre Menyus megváltozott. A kezdeti szárnypróbálgatásokat követően belevetette magát az új lehetőségekbe. Habzsolta az alternatív világokban reá váró életeket. Ezeket nem sorolnám fel újra, valahol fentebb már ejtettem róla néhány szót. A lényeg a lényeg: Menyus felelőtlenné és nemtörődömmé vált, minek hatására a külső szemlélő számára úgy tűnt, hogy ez a valaha széplelkű fiú bizony gonosszá változott.

Például, amikor egy bankrablást követő harmadik héten lefülelték a városi rendfenntartók, nemes egyszerűséggel átlépett a világok között, és hopp! Máris máshol volt, másik dimenzióban. Más idők, más szabályok, más népek.

Csak a város volt ugyanaz. Na és persze maga Menyus.

Ez volt az egészben a legszebb. Száz és száz életet élt meg napok leforgása alatt, és ha beleunt az egyikbe, hát bármikor odébbállhatott.

– Ez az élet való nekem! – rikkantotta alkalmi életében, ahol éppen a város egyik híres-hírhedt bordélyának tulajdonosaként élvezte a hely nyújtotta szolgáltatásokat.

A következő hajnalon mégis a híd lábánál pecázva találták a felkelő nap első sugarai, mert midőn egyik világból a másikba lépett, előző énjének minden baját is képes volt maga mögött hagyni. Jelesül a gyötrő macskajajt is, ami elől inkább a pihentető pecázásba menekült. Számára csupán két lépéssel arrébb, mégis, világokkal távolabb.

Ilyeténképpen Menyus hamarosan rájött, hogy aludnia sem kell. Valahányszor csak elfáradt egyszeri testében, lépett egyet a világok között, hogy üdén nézzen egy új életben reá váró lehetőségek után.

És ezzel kezdődtek a bajok. Ekkor történt, hogy a világban, ahol korábban csak emberek éltek, feltünedeztek az első goblinok. Az elfek városából – amit abban a világban Tucatnyi nevű városnak neveztek – egy egész utca csúszott át az orkok honába.

Mert Menyus szabadjára eresztett képességei valamiképpen összekuszálták a világokat. Mire a Varázslók Tanácsa észbekapott, már minden a feje tetején állt. A Tucatnyi nevű városból Száznevú lett, és menthetetlenül összekeveredtek a különböző kultúrák. Ha az ember sétálni indult az orkok Groarh nevű utcáján, mire a végére ért, már elf muzsikaszó és dalos pacsirták éneke kísérte a lépteit a Szomorúfűz sétány ligeteiben. A királyi palota az emberek honában állt, máskor meg nem is létezett király, mert a városban köztársaság uralkodott. Lehetne még sorolni, de minek? Száz és száz mesét ismerünk a városról.

A mi történetünk – vagyis Menyusé – pedig éppen ott ér véget, ahol elkezdődött, a Csűrcsavaros farkú bikához címzett talponállóban. De, mint azt hamarosan láthatják, a valódi mese ezzel kezdődik csak igazán!

A talponállóban végrehajtott rajtaütésen négy varázsló-ügynök vett részt. Az akciót egy idős mester koordinálta, fiatal novíciusának társaságában. A mester feladata volt Menyus leszerelése, míg a novícius álcamágiája biztosította, hogy minderre senki ne figyeljen fel. A feladat veszélyes része a bűbájszelídítőre esett, akit azért hoztak magukkal, hogy az esetlegesen elszabadult varázslatokat semlegesítse. Rajtuk kívül pedig jelen volt még egy full-kontakt specialista harci mágus – csak úgy, a biztonság kedvéért –, aki fiatal felszolgálólánynak álcázta magát.

Egy pillanat alatt lezajlott az egész. Maguk az események szót sem érdemelnek, mert a jelenlévő vendégek – Menyust leszámítva – semmit nem érzékeltek az egészből. Miközben Menyus abban a hitben volt, hogy támadói elől sikeresen eliszkolt egy párhuzamos világba, valójában egy rézpénzbe zárva raboskodott, az elméjére ható virtuális-valóság-varázs örök fogságában. Bár, ha az ő szemszögéből vizsgáljuk a dolgok állását, mégiscsak egy párhuzamos világba került.

– Első perctől mondom, hogy ez a Vertigo veszélyes varázsló – mondta az öreg mester, és az érmét megpörgette az asztalon. – Már akkor le kellett volna tartóztatnunk, amikor visszautasítottuk a téridő görbületi szabadalmi kérvényét. Mondtam, hogy bajt fog még keverni, de senki nem hallgatott rám! Nagyon finom volt a söröcske, kedves kisasszony! – közölte a melléjük lépő felszolgálóálcás harci mágussal, aki összeszedte az asztalról az üres korsókat. – Ez a magáé. Vigyázzon rá, süllyessze jó mélyre!

A lány elvette a Menyus-érmét, és a dekoltázsába rejtette. Pukedlizett egyet, majd a következő pillanatban már nem volt sehol, eltűnt a bűbájszelídítővel egyetemben.

– És mihez kezdünk most? – kérdezte a novícius. – Elkaptuk Vertigót és begyűjtöttük ezt a Menyust is. De mi lesz a várossal? Ki fogja kibogozni az összeérő világokat?

Az öreg varázsló felállt, és a fejébe nyomta a kalpagját. Talányos mosollyal vállat vont, és ennyit mondott csupán:

– Senki. A város kívül rekedt téren és időn. Menthetetlen. Játszótere lesz minden eszement szerencsevadásznak, és helyszíne lesz minden őrült kísérletnek és veszett történetnek, amit csak képes rászabadítani az írói képzelet.