Craz: A Zuzu Petas küldetés

Az irodámban ültem kedvenc gurulós bőrfotelomban a mahagóni íróasztal mögött, és az előttem fekvő klaviatúrát püföltem elmélyült szakértelemmel. Nemrég értem el, hogy kétujjas gépelési stílusomat rövid időn belül négyujjassá fejlesszem, és ettől a sikerélménytől szinte szárnyra keltem.

Legújabb regényem nyolcadik fejezete – utolsó mondatának – begépelése után elégedetten dőltem hátra, és egy gombnyomással feltettem a blogomra. Mit nekem a különböző kiadók szerkesztőcskéinek folytonos kacifántos elutasításai! Engem aztán nem érdekel, nem hagyom, hogy elvegyék a lelkesedésemet! Így a művem egyből eljut az olvasókhoz, mindenki legnagyobb megelégedésére.

Az eltelt hónapok során már igazi rajongótáborom is kialakult, melynek a keménymagját főként az átlagosnál több szabadidővel rendelkező hölgyek koszorúja alkotta. Tegnap is kaptam egy szívhez szóló levelet egyik hűséges olvasómtól, Barby19-től, akit mélyen meghatott az A titokzatos zsaroló esete hetedik fejezete. Még idézte is a kedvenc mondatát – nem, mintha én nem tudnám bármikor fejből elszavalni – belőle: És akkor Leó, a bátor nyomozó férfias határozottsággal lépett rá revolvert fogó gonosztevő elé, akinek ezt látva megremegett az izzadó fegyvert szorongató keze, és már bánta tettét, amelyet Leó párját ritkító átlagon jóval felüli intelligenciájával oly gyorsan kibogozott, átvágva a gordiuszi csomót, így elhárítva a Demokész kardjaként a Brünhildácska feje felett lebegő veszélyt, ahogy senki más nem lett volna képes rá, hiszen ő nem csak egy egyszerű rendfenntartó bohócruhás lótifuti volt, hanem egy vérbeli nyomozó, aki gondolkodás nélkül bátran szembeszáll a bűnelkövetők megátalkodott vad hordáinak végeláthatatlan sötét seregeivel.

Bár akadtak kötekedő elemek is. Egy kommenthuszár az előző regényemnél többek között azt kritizálta, hogyha első szám egyes személyben írom a történetet, akkor nem mondhatom azt, hogy néztem rá fancsali ábrázattal, mert azt én, mint a főszereplő nem tudhatom, hogy milyen ábrázattal nézek. De egyből kivágtam magam, mivel azt válaszoltam, hogy bizony én vagyok annyira intelligens, hogy átlátom az egész jelenetet, és attól függetlenül, hogy gyakran a tükör előtt gyakorolva próbálgatom a különféle helyzetekhez illő arckifejezéseket, van bennem egy csipetnyi irónia is, miáltal látom magam előtt azt a fancsali tekintetet.

Éppen belekezdtem volna a következő fejezetbe, melynek nyitószavait a hátam mögött álló kacér monokinimanöken képében leledző képzeletbeli múzsám sugdosta a bal fülembe, amikor szokatlan dolog történt. Kopogtak az irodám ajtaján.

Első gondolatom az volt, hogy talán az elektromos művek végrehajtója talált rám, és már késő elbújnom, hiszen a bejárat melletti falon lógó plazmatévémen jól hallható párbeszéd zajlott:

– Arthur vagyok, a britek királya. Kié az a vár?

– Kinek a királya?

– A briteké.

– Kik azok a britek?

– Mi vagyunk mindannyian. És én vagyok a királyotok.

Éppen rájöttem a megoldásra, miszerint nem fogok megszólalni, így a behajtó azt hiszi majd, hogy nem vagyok itt, amikor nyílt az ajtó.

– Helló! – lépett be rajta egy öltönyös fazon, aki egyáltalán nem nézett ki az elektromos művek munkatársának. Fellélegeztem, majd beljebb invitáltam.

– Helló! Mi járatban errefelé? – érdeklődtem a negyvenes kinézetű illetőtől.

– Te vagy Tomasz Leó magándetektív?

– Ki kérdezi?

– Én kérdezem. Miért, látsz még valakit itt rajtam kívül? – somolygott a titokzatos alak, majd lehuppant a szemben lévő kényelmes fotelba.

– Én lennék – feleltem a kelleténél kicsit határozatlanabbul. Nem mintha nem lettem volna biztos a saját kilétemben, csak mert még napirendre kellett térnem afelett, hogy valaki engem keresve érkezik a magánnyomozói irodámba.

– Akkor okés a dolog – bólintott felém az öltönyös figura. – Megbízásom lenne a számodra – mondta ki a varázsszavakat. – Keresd meg őt! – dobott egy ánégyes színes képet az asztalra.

– Ez ki, Zuzu Petas? – Kicsit hasonlított rá.

– Nem, a lányom, Nagy Zsuzsanna. Tegnapelőtt lépett le.

Húsz perc múlva távozott. Személyesen kísértem a küszöbig, majd miután elhalkultak léptei, gyorsan kettőre zártam az ajtót. Lendületes tánclépésekkel lejtettem vissza fotelomba.

Az íróasztal titkos rekeszéből elővettem egy üveg ötputtonyos Tokaji Aszút, és mielőtt kibontottam volna, még egyszer megszámoltam az asztalon heverő borítékban található négyszázezer forintot. Laza csuklómozdulattal ráejtettem a sárga dossziéra – amit a megbízóm adott –, majd a fiókból kivettem bejáratott dugóhúzómat.

Az utánozhatatlan cuppanó hang után teletöltöttem poharamat, majd a telefon és a mappa felé nyúltam. Megállítottam a filmet a tévében ott, ahol Sir Galahadet éppen kimenekítik Rossznyavalya várból, így adva a hős lovagnak némi reményt, hogy újraindításkor nem cipelik el a tetthelyről, és talán mégis hagyják, hogy – mint amint lovagi hitvallása mondja – minél több és nagyobb veszélybe keveredjen, majd bepötyögtem a telefonszámot.

– Tessék, proszektúra, kettes műtő – hallatszott a kagylóból lökött haverom jellegzetes orgánuma.

– Ennyire unatkozol?

– Cső Leó! Mi kéne? Mert gondolom nem bájcsevegni vágysz régi cimboráddal.

– Egy telefont kellene bemérni.

– Kikapcsoltat?

– Szerinted, nagyokos?

– Hát, megoldható.

– A tévéért még úgyis jössz eggyel.

– Na jó, várj pár percet.

Várakozás közben farkasszemet néztem a képkockába fagyott Sir Galahaddel, és elmosolyodtam. Ez a tévés biznisz egész jól bejött a múltkor.

Az irodaház bejáratánál van egy kuckó, ahol az éjjeliőr szokott aludni. Pár hete felfigyeltem rá, hogy az egyik falra a folytonossági hiányossággal küszködő tapétára egy bazi nagy, vadi új tévét akasztott.

– Mibe kerül egy ilyen tévé? – kérdeztem az alacsony, tömzsi éjjeliőrt.

– Fingom sincs – felelte a kopaszodó figura, akin tényleg látszott, hogy fingja sincs. – Egyik haveromtól szereztem, aki biztonsági őr, szemben a plázában. De hogy ő honnan szerezhette, azt nem tudom – kacsintott rám pajkosan, majd hosszan nevetett saját viccén, miközben az ölében gubbasztó girhes macskát simogatta.

Én inkább szomorúnak találtam, hogy többek között a híradástechnikai üzletek is kénytelenek biztonsági embereket alkalmazni, akiknek tulajdonképpen az a feladatuk, hogy megvédjék az áruházat az olyanoktól, mint saját maguk.

Pár nap múlva eltűnt az őr macskája, és rákérdezett, hogy nem keresném-e meg neki, ha már magándetektív vagyok. Beleegyeztem, egy hasonló tévéért cserébe. Két napra rá meg is találtam a dögöt.

Három napra rá megint.

Öt napra ugyancsak.

És nyolcra is.

Többször sajnos nem szökött meg a macskája, ugyanis a szomszédom többet már nem vállalta a macskafelügyeletet, mert a rusnya dög megtámadta a lépcsőházban a földszinti lakó palotapincsijét, és nagyon összeszabdalta, így a szomszéd több pénzt akart a túsztartásért.

Több tévém hát nem lett.

Bár, ha azt a pincsit…

– Mondd a számot! – szakította meg gondolatmenetemet a vonal túlsó végéről érkező hang.

– 555 – motyogtam bele a kagylóba vigyorogva.

– De Leó! Ötötvenöttel nem kezdődnek telefonszámok, csak hülye novellákban.

– Na jó, mondom az igazit. – Felolvastam a sárga mappából.

– Már meg is van, de jobb, ha felírod.

– Kabbe’, magánhekus lennék, vagy mi a szösz.

– Olyan boholy.

– Inkább ne bomolj.

– Oké, csak visszakaptad. Tehát a készülék most éppen – itt mondott egy olyan falut, amiről még sosem hallottam – található.

– Kösz. Örök hálám üldözzön! – csaptam le a telefont. – Hát akkor reszkess Salakszentmotoros, mert Leó bácsi közeleg! – csatakiáltottam, majd ezen felbuzdulva ürítettem poharam a közelgő kalandra.

Egy nappal később – percre pontosan – egy út menti árokban ültem, és szomorúan néztem bal kezemen a harapásnyomot.

De még ne szaladjunk ennyire előre…

illusztráció: Hertelendy Anna

Salakszentmotorostól úgy harminc kilométerre megálltam egy gyorsétteremnél, és krumplirágcsálás közben újra átfutottam a sárga dossziét.

Zuzu – ez a név jobban tetszett, és tényleg hasonlított rá – tegnapelőtt este hét körül szívódott fel a budai alkonyatban és füstködben, a mindennapi karateedzése után. Mivel alapos detektív vagyok, kora reggel – tíz óra után – ott kezdtem a nyomozást, a több hektáron fekvő sportkomplexumban.

Futó félreértést követően – miután új szakszót tanultam, valamint azt, hogyan is néz ki egy tatami – szóba elegyedtem Zuzu edzőjével. Mivel magam is fess sportember volnék, nem okozott gondot a kötetlen csevej a fehér fürdőköpenyét fekete szövetszíjjal összefogó szikár lánnyal, aki öltözetéből következtetve csakis a zuhany alól érkezhetett.

Mivel kiszúrta a bőrdzsekim belső zsebéből kikandikáló Magnumomat, eltereltem a figyelmét legutóbbi vadászkalandom történetével, amikor egy kisebb baráti társasággal mentem bakot lőni a Magas Tátrába. Gyorsan közös nevezőre jutottunk, hiszen mindkét sportághoz szükséges a fürgeség, ugyanis a kőszáli kecskebakok a szlovák részen védett állatnak minősülnek, ezért gyakoriak a vadőrök, és olyankor egérutat kell nyerni a nehéz, sziklás talajon.

Miután egyeztettük a jövő hét keddi vacsora időpontját, a lány közölte, hogy Zuzu csak papíron karatézott nála. Először azt hittem, hogy ez a kifejezés valami elméleti felkészülési fázis e rejtélyes sportágban, de kisvártatva megtudtam, hogy mindez csak alibi volt – végre egy ismerős szó –, hogy Zuzu kedvére lóghasson az épp aktuális barátjával. Ezt elkönyvelve mosolyogva csóváltam a fejem a korrupt karateedző csillogó zöld szemébe merülve, ami határozottan emlékeztetett egy tavaszi napon – de az egy másik történet…

A kissé sós hasábburgonya is elfogyott, hát a tettek mezejére és a gázpedálra léptem.

Salakszentmotoros – hirdette a csálén álló, kopottas útjelzőtábla, melynek zé betűje felett egy frissnek látszó horpadás domborított. Képzeletbeli pipát tettem a bakancslistámra, majd lelassítottam ötvenre.

Azon kezdtem gondolkodni, hogyan fogom megtalálni a célszemélyt ebben a kihaltnak tűnő faluban, amikor messzi tompa morajt hallottam – mintha csak bányában robbantottak volna –, majd egy gomba alakú füstfelhőt láttam bal oldalt az égre emelkedni. Amint visszapillantottam az útra, egy lányt figyelhettem meg egyre közelebbről, ahogy egy galambszaros Suzuki mögül nemes egyszerűséggel a kocsim elé szalad, és miközben elütöm, lefejeli a szélvédőt.

Kiugrottam az autóból, és megfordítottam az aszfalton hasaló lányt. Eszméletlen volt, és maga Zuzu Petas.

Először megijedtem, hogy – saját kézzel és vassal – kinyírtam az ügyfelem lányát, mert úgy láttam, hogy nem lélegzik. Azonnal elkezdtem kigombolni az ingét, hogy szívmasszást alkalmazva megmentsem, de amikor véletlenül hozzáértem a homlokán a friss zúzódásokhoz, Zuzu felnyöszörgött.

Ezt megúsztam – nyugodtam meg, hiszen a halottak a legjobb tudomásom szerint nem nyöszörögnek.

Miután az ügyet ilyen gyorsan – talán a szokottnál is gyorsabban – megoldottam, ölembe vettem a lányt. Miközben a hátsó ajtóval vacakoltam, motorzúgást hallottam.

Egy citromsárga Simson pöfögött ki az útra az egyik domboldal felől. Maszatos arcú falusi ült rajta, és menet közben egy igazi kaszát egyensúlyozott. Amíg elhaladt mellettem, visszavigyorogtam a nem mindennapi figurára, majd vigyázva betuszkoltam Zuzut a hátsó ülésre.

Beültem volna a volán mögé, de egy macskát pillantottam meg a motorháztetőn. Úgy hasalt a kocsimon, mint egy apró szfinx, csak nem emberfeje volt, hanem a szokásos bugyuta cicapofa. Nem láttam, honnan került elő, bár nem is érdekelt igazán. Közeledésemet figyelve ásított egyet, és mintha csak görcsbe merevedett volna az állkapcsa, kivillantotta apró hegyes denevérfogait, valamint fura sziszegő pürrögést hallatott.

Tuti, hogy egy szőrgombócot akar kihányni – gondoltam –, amit a motorháztetőről felhörpintett út porával fűszerezett. Akkor az végül is egy madárlátta extrabundás porcica lesz – vigyorodtam el, miközben grabancon ragadtam. Ekkor azonban csöppnyi figyelmetlenségemet kihasználva rám támadt.

Mérgesen megráztam a bolhafészket, majd az út szélén meglendítettem, hogy kecses ívben a szemközti ékszerbolt homlokzatának vágjam. A művelet előkészülete folyamán sajnos megcsúsztam egy gyanús kinézetű folton, és kelletlen lendületet véve belezúgtam a vízelvezetőbe.

Szomorúan néztem bal kezemen a harapásnyomot, és beletörődve kikecmeregtem az árokból.

Az ugyancsak megviselt Salakszentmotoros-vége táblát elhagyva a visszapillantóból leellenőriztem a nyugodtan fekvő Zuzut, majd a jól végzett munka elégedettségével elmosolyodtam, és beletapostam a gázba.