Esvy: Virág fekete háttérrel

William Dale, a Meglior-1-en állomásozó exobotanikai kutatócsoport vezetője gondolataiba mélyedve ült a bázisuk eligazító termében. Hallotta, hogy a kollégái szép lassan begyűrűznek és elfoglalják a helyeiket. Egyelőre egyikük sem szólalt meg. Dale behunyta a szemét, és kis ideig a többiek neszezését hallgatta. Tudta, hogy nehezen fogadják majd el, amit mondani szeretne, ezért alaposan megtervezte, hogyan vezesse be a témát. Végül nagy sóhajjal törte meg a csendet:

            – Úgysem fogjuk megtalálni.

            – Szerintem korai még az elkeseredés – vélekedett Chris Manfield. – Csak két hete vagyunk itt.

Dale végigsimított a szakállán, majd odahajolt a csoport legfiatalabb tagjához, és fejcsóválva nézett élénk, világoskék szemébe.

            – Csodálom a lelkesedésedet, Chris, de a helyzet az, hogy huszonöt négyzetkilométert vizsgáltunk át eredménytelenül. Sajnos egyre valószínűbb, hogy ez a növény nem is létezik.

Ahogy ezt kimondta, az izomkolosszus Garrett Higgs toppant be az ajtón terepfelszerelésben.

          – Megvan! – kurjantotta, majd szokásához híven fordítva ült le egy székre, és a háttámlára könyökölt. Az ülőalkalmatosság nagyot nyekkent a súlya alatt.

            – Ne mondd! Komolyan? – csillant fel Manfield szeme.

            – Á, nem maga a Vortilia – vigyorgott Higgs. – Csak a hozzá vezető út.

            – Csakugyan? – kérdezte halkan Dale.

            – Rájöttem, hogy tévesen értelmeztük a legendát.

Főnöke legyintett egyet.

            – Fényes Oannari elindult a legnagyobb magaslatok felé, és útjának szögén rátalált az óriásvirágra. Egyértelmű az utalás a Kirot-hegység lábára: elindult a faluból, és ahol az ösvény hirtelen emelkedni kezdett, ott látta meg a növényt. Hogyan tudnánk ezt másként értelmezni?

Higgs izgatott tekintete végigsöpört a társaságon.

            – A bomarani egy panteista nép. Náluk az éri el a legnagyobb szellemi magaslatokat, aki legteljesebb harmóniába kerül a természettel, és a legaprólékosabban kiismeri a törvényeit.

            – Mire következtetsz ebből? – siettette Dale.

Higgs ásított egyet.

            – Hajnalban nem tudtam aludni, így elmentem a falujukba egy kis adatgyűjtés céljából.  – A tagbaszakadt férfi megsimogatta az öklét. – A helyi varázsló némi meggyőzés után elmondta, hogy Fényes Oannari idejében a törzs férfi tagjai számára a legfőbb kihívás a mocsáron való átkelés volt, amihez ugye nem árt a természettel való összhang. Szóval szerintem a falutól tíz kilométerre, délre lévő ingoványos terület a mi aranybányánk.

            – Na és az út szögét hogyan magyarázod? – szólalt meg a göndör hajú Mollie Rancer, a csapat egyetlen női tagja.

            – Szerintem a mocsár kezdetét jelöli. Ez a kifejezés a hegy esetében is arra a helyre utal, ahol drasztikusan megváltoznak az útviszonyok.

            – Mást nem mondott a varázsló? – kérdezte mohón Manfield.

            – Valami átkokat – felelte Higgs. – De nem értettem pontosan, még nem tudok eléggé bomaraniul.

Dale fejcsóválva felállt, majd kiment a konyhába. Gondolkoznia kellett egy kicsit. Higgs magánakciója könnyen keresztülhúzhatta a számításait. Semmilyen megoldás nem jutott eszébe, így hát visszament az eligazítóba, de előbb még magához vett egy csomag vitaminkockát, hogy értelmet adjon a kivonulásának.

Az ajtóban aztán megtorpant, és elejtette a zacskót.

            – Te jó ég, Garrett! Mik vannak a hátadban? – kiáltotta.

Higgs döbbent arccal fordult felé. Hátranyúlt, kitépett magából valamit, és érdeklődve nézte, hogyan csöpög róla a vér.

            – Mi a franc ez? – szörnyülködött Manfield elsápadva.

Higgs felemelte a hosszúkás, rugószerű fémtárgyat.

            – Ilyeneket lőnek a helybéliek, ha pikkelnek valakire. Biztos akkor kaptam ezeket, amikor nézeteltérésünk támadt az ügyben, hogy belenézhetek-e a szent irományaikba, vagy sem.

            – Tele vagy velük – állapította meg Dale. – Menjetek le Markkal a gyengélkedőre, ki kell szedni őket gyorsan, hátha mérgezettek.

A két férfi távozott, majd kisvártatva Manfield is utánuk sietett. Dale felsóhajtott. Hálát adott az égnek, hogy magával hozta Mark Isaryt. A csapatból egyedül ő értett komolyabban az idegen bolygókon való elsősegélynyújtáshoz, és Higgs híres volt arról, hogy minden expedícióján kisebb-nagyobb balesetek érik. Rancerre nézett, aki elgondolkodva bámult ki az ablakon. A horizonton lassan felbukkant a Meglior csillag, és rózsaszínre festette a fekete talajból állandóan szivárgó párát. A bázist körülvevő erdő szürkéskék törzsű tigrisfái mintha homályba burkolt szörnyek lettek volna, apró, türkizkék leveleik megannyi vízcseppként függtek rajtuk.

Dale odalépett a nőhöz, hátát az ablaknak vetette, és összefonta a karjait.

            – Szerinted kutassuk át a mocsarat is? – kérdezte.

Rancer megcsóválta a fejét.

            – Nincs hozzá felszerelésünk, így elég veszélyes lenne. Higgs elmélete akár igaz is lehet, ahogy a tiéd is az lehetett volna, de nem tudom, meddig finanszírozza még az Exobotanikai Társaság, hogy itt flangálunk eredmény nélkül.

            – Épp erről akartam beszélni veletek – nyögte ki a férfi. – Reggel írtak nekem, hogy holnap küldenek utoljára ellátmányt, aztán szedhetjük a sátorfánkat.

Rancer hirtelen felpattant a székről, és az ablakhoz ugrott. Dale először azt hitte, az ő szavai váltották ki ezt a reakciót, de meglátta a nő szemében a helyzethez cseppet sem illő mérhetetlen ijedtséget.

            – Odanézz, Will! Valami zombi jön felénk!

Dale megpördült, és kinézett a fák közé, ahol egy csupa-fekély testű, habzó szájú bomarani botladozott.

– Úristen! – motyogta. – Mit szabadítottál ránk, Garrett?

Chris Manfield remegő kézzel tartotta a tálcát, amíg Mark Isary kicsavargatta a rugókat Higgs hátából. Még sohasem látta izomkolosszus kollégáját póló nélkül, és nem győzött csodálkozni, hogy a testét a legkülönbözőbb méretű és alakú hegek borítják – úgy nézett ki, mint egy ezer csatát megjárt ókori hős.

            – Olyan a formájuk, hogy forognak a tengelyük körül repülés közben, így viszonylag kis sebességgel kilőve is mélyre hatolnak az ellenfélben. Zseniális! – lelkendezett Isary az utolsó fémrugót a csipeszében tartva. – Amelyiket kitépted, elég csúnya nyomot hagyott. Legjobb, ha összevarrom.

Manfield letette a tálcát a legközelebbi asztalra, aztán döbbenten nézte, ahogy Isary odaken még egy kis fertőtlenítőszert, és rögtön nekiáll áttuszkolni a sebvarrótűt Higgs vaskos bőrén.

            – Hogyhogy nem adtál érzéstelenítőt? – kérdezte szemrehányóan. – Garrett, jól vagy?

Higgs öblös hangon felnevetett, amitől ugrálni kezdett a sebszél Isary tűje alatt. Az orvos-botanikus rosszallóan nézett Manfieldre a szemüvege fölött.

            – Már hogy ne lennék? – fordult feléjük Higgs. – Nekem semmi sem fáj, kölyök. Nem is tudtad?

            – Congenitalis analgesia – közölte Isary szárazon.

            – Csak a növényneveket értem latinul – csóválta a fejét Manfield.

            – Azt jelenti, születésemtől kezdve nem érzek fájdalmat – vigyorgott Higgs. – Úgyhogy, ha esetleg verekedni szeretnél velem, ez jusson eszedbe, Chris!

            – A bomaraniak megtalálták a gyenge pontodat, Garrett – vágott vissza Manfield. – Nem veszed észre, ami mögötted történik.

            – Dehogynem veszem észre! – ellenkezett Higgs. – Csak az a gond, hogy nem tudom megkülönböztetni a hátba veregetést egy sorozat rugótól.

Mielőtt Manfield erre is mondhatott volna valami gúnyosat, Dale hangja harsant a belső adó-vevőn:

            – Gyertek fel, van itt egy kis gond!

Higgs azonnal felpattant, és elindult az eligazító felé.

            – Hadd ragasszam már le! – bosszankodott Isary, és futtában a kollégája hátára nyomott egy nagyméretű ragtapaszt.

            Az eligazító terem ablakán egy habzó szájú bomarani próbált az üvegnek feszülve keresztüljutni, vérben forgó szemét a társaságra meresztve. Mögötte még tucat hasonló entitás bontakozott ki az erdő árnyai közül.

            – Hol a pici puskám? – nézett körül Higgs, majd leakasztotta a falról a hatalmas, forgótáras gépkarabélyát.

            – Vigyázz, nehogy hozzád érjenek – figyelmeztette Isary. – A megliori veszettség nem gyógyítható.

Higgs felhúzott egy gázmaszkot, ami a bolygó klórtartalmú légkörében kötelező felszerelés volt a szabad ég alatt, és kiment a zsilipen az épület előtti tisztásra. Eleresztett a gépfegyverből egy sorozatot, a torz bomaraniak pedig sárga vérükbe öltözve elterültek a gyepen. Higgs a vállára vetette a fegyvert, aztán visszament a társaihoz.

            – Probléma kiiktatva – jelentette széles mosollyal. – Rájöttem, ha lelövök mindenkit, aki nem tetszik, máris sokkal szebb a világ.

            – Undorító vagy – mondta Rancer.

Dale mereven nézte a holttesteket, és próbálta nem kimutatni, mennyire megviseli a látvány.

            – Ásd el őket, ne is lássam, és mindenki vegye tudomásul, hogy ez nem történt meg! – hadarta, mert attól félt, hogy mondat közben elhányja magát.

            – Ma a hegynél folytatjuk, vagy megyünk a mocsárba? – kérdezte Rancer.

Dale irigyelte a nőt, hogy ilyen gyorsan napirendre tudott térni.

            – Nincs tervem – morogta. – Mindenki arra megy, amerre akar. Holnap úgyis haza kell húznunk innen.

Higgs döbbenten pislogott.

            – Mi? Már csak egy napunk van a kutatásra? Akkor nem pazarolhatom ásásra az időmet. Chris, légy szíves.

            – Miért pont én? – nézett Manfield ijedten a hullákra.

            – Mert te biztosan nem mondasz nemet – kacsintott Higgs.

Lekapott a falról egy expanzív puskát, és Manfield kezébe nyomta.

            – Ezek a bomarani varázslók meg tudják bűvölni a veszetteket, hogy azt csinálják, amit ők parancsolnak nekik. Szóval jöhetnek még ilyenek, úgyhogy légy résen! Ne csinálj belőlük lelkiismereti kérdést, ilyen agyatlan rémségekkel nem tudsz békésen dűlőre jutni, ezeket csak lelőni lehet. Na, cuccolok, aztán megyek a mocsárba.

Dale elégedetten nézte az ablakból, amint Higgs – akár egy szagot fogott vadászkutya – elindul a zsákmánya keresésére.

– Szerinted megtalálja? – lépett mellé Rancer.

– Lehetséges – mondta Dale. – Az ő fajtáját az idő szűke és a veszély ösztönzi leginkább. Induljunk mi is, mert van még a hegyek között egy-két zug, amit nem néztünk meg! Nekünk is van esélyünk megtalálni.

Összeszedték a felszerelésüket, Isary még adott egy védőruhát és egy ásót Manfieldnek, aztán útra keltek.

– Rohadj meg, Higgs – szűrte Chris a fogai közt, aztán kiment a gyepre, és belevágta a vasat a földbe.

Garrett Higgs kíméletlenül csapkodta maga előtt a bozótot hosszú pengéjű késével. Megállt, és lenézett. Koromfekete talaj süppedt meg a talpa alatt. Közel kell lennie – gondolta. Nem mondott el mindent Dale-nek, mert dühös volt rá, amiért eleve eldöntötte, hogy nem fogják megtalálni az óriásvirágot. A bomarani varázsló féltve őrzött kincsei között talált egy ovális bőrdarabra festett képet, ami a Vortiliát ábrázolta. A sárga virág egy léggyökeres fák övezte, fekete völgyteknőben terpeszkedett, és bomarani harcosok állták körül. Furcsa módon igen kicsik voltak a növényhez képest; Higgs ezt a Vortilia iránti tiszteletből fakadó művészi túlzásként értelmezte. Egészen addig, amíg meg nem látta a fák takarásában azt az ember nagyságú, ferde háromszöget, ami közelebbről szemlélve egy szirom csúcsának bizonyult.

Higgs örömmámorban állt meg a völgyteknő szélén. A legnagyobb lágyszárú növény tornyosult előtte, amit valaha is felfedeztek. Fajához híven a szirmai szemet gyönyörködtető ívben csavarodtak egymásba.

            – Vortilia gigantica! – kurjantotta a legkézenfekvőbb nevet az újonnan talált életformának. – Végre egy növény, amihez nem kell nagyító!

Az óriásvirág árnyékában több kisebb fajtársa bontogatta szirmait, ám látszott, hogy hatalmas testvérük mellett kevés az esélyük nagyra nőni. Higgs csak annyit foglalkozott velük, hogy rájuk ne lépjen. Minden figyelmét a házméretű Vortilia kötötte le. Elővette a nagyfelbontású fényképezőgépét, és minden oldalról megörökítette a növényt. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy felülnézetből is készítsen néhány képet. Körülnézett alkalmas fa után kutatva. A környező léggyökeres aszkák túl alacsonyak voltak, de szerencsére észrevett egy magányos tigrisfát, amelynek egyik ága épp a virág fölé nyújtózott. Felkapaszkodott rá, aztán lassan előrekúszott a szürkés, csíkokban kékbe hajló ágat meglovagolva, majd elővette a hátizsákjából nagyfelbontású fényképezőgépét, és becélozta a Vortiliát.

            Kicsit kijjebb húzta magát az ágon, hogy előnyösebb legyen a beállítás. Elkattintotta a gépet, aztán éppen gyönyörködni kezdett volna a remekül sikerült képben, amikor nagy nyögéssel lekonyult alatta az ág, és ő bebucskázott a Vortilia szirmai közé. Meglepetésére valamilyen folyadékba esett, de nem maradt sok ideje csodálkozni, mert a sárga háromszögek odafent mozgásba lendültek, és – akár egy antik fényképezőgép szűkülő vaspupillája – összezárultak felette.

Egy pillanattal később a virág közepén emelkedő, porzónak tűnő, sötétlila nyúlványok, amelyekből Higgs összesen tizenhármat számolt, kicsapódtak felé a homályban, és megragadták. Az egyik bal felől az arcára tapadt, és ettől kezdve semmit sem látott. Szabadon maradt jobb kezével a kése után kezdett tapogatózni. A növény tekergőző csápjai a hátizsákra is ráfonódtak, és már húzták róla lefelé, amikor ujjai végre megtalálták a markolatot.

Higgs hadonászni kezdett a késsel maga körül, mire a nyúlványok szorítása enyhült, és lassan elengedték. A látása is visszatért, de csak a jobb oldalon. Nem értette az okát, amíg meg nem pillantotta, hogy az egyik álporzó egy szemgolyót szorongatva húzódik hátra.

– Adod vissza! – kiáltotta, és alulról belevágott a késsel a nyúlványba.

A véres gömb a kezébe pottyant. Döbbenten nézett a saját pupillájába.

            – Most fel lesz adva a lecke Isarynak – csóválta a fejét, majd káromkodások közepette zsebre rakta a szemgolyót.

Megtapogatta az arcát. Bal oldalt tépett szélű gödröt érzett a szeme helyén, körülötte valamiféle kiemelkedések sorjáztak. Végignézett magán, nem vesztett-e el több testrészt. A ruhája rongyokban lógott, és helyenként habzott, mintha marná valami. A kilátszó részeken felhólyagzott a bőre. A legrosszabb mégis az volt, hogy a növény a gázmaszkot is letépte róla, és az eszköznek nyoma veszett. Eltűnt, ahogy a hátizsák és a puska is. Miközben a férfi a köddé vált felszerelés rejtélyén törte a fejét, a növény közepén trónoló bibe, vagy ki tudja, mi néhány titántöltényt köpött csendesen a magasba.

            Higgs megrázta a fejét. Tudta, hogy rögtön vissza kell indulnia, különben megfullad útközben. Lehajolt, és kihalászta a fényképezőgépet a Vortilia emésztőnedvéből.

            – Még jó, hogy sav-, lúg- és ütésálló – morogta.

Észrevette, hogy a hangja máris rekedtes – kevés ideje maradt. Felemelte a kést, és a penge segítségével szétfeszítette a hatalmas szirmokat. Amint kievickélt, rohanni kezdett visszafelé az úton, amit kikaszabolt magának, de csakhamar meg kellett állnia, mert egyre nehezebben kapott levegőt. Egy fának támaszkodott, hogy kicsit kifújja magát, ám ekkor olyan erős köhögési roham fogta el, hogy beleszédült. Amikor felnézett, véres hab csorgott előtte a fakérgen.

Lassan továbbindult, mit sem törődve a körülötte gyülekező furcsa rovarokkal. Lehajtott fejjel vánszorgott, és nézte, ahogy a testét maró anyag dolgozik. Lépésről lépésre párologtak el az izmai, lába lassan gőzölgő, barna pipaszárrá fogyott. Arra gondolt, vajon ehhez mit szól majd Isary, és nevetni próbált, de alig jött hang a torkából, csak erőtlen hörgést tudott produkálni.

Chris Manfield kifejezetten rossz kedvében volt. Már két újabb veszett bomarani várta, hogy gödröt ásson neki, és még a reggeli hullák sírjaival sem végzett. Emiatt különösen nagyot szitkozódott, amikor egy újabb habzó szörnyeteg bukkant fel az erdő szélén. Jóval magasabb volt, mint az eddigiek, ezért Manfield előre sajnálta magát, mekkora mélyedést kell majd neki ásnia. Felemelte az expanzív puskát, és meghúzta a ravaszt. A félig szétfolyt arcú teremtmény füstölgő kráterrel a mellkasában elterült.

Dale és a csapat többi tagja, akik ekkor tértek vissza a kutatásból, odasiettek Manfieldhez.

– Mi történt? – kérdezte aggodalmas hangon Rancer.

– Semmi, csak megint idejött egy veszett zombi – morgott Chris. – Már kezdem unni őket. Na és ti hogy haladtatok? Megvan?

A nő szomorúan ingatta a fejét, aztán a távoli holttest felé nézett, és eltátotta a száját.

            – Mi az ott a kezében? – kérdezte.

Isaryval együtt odafutottak a friss tetemhez. Manfield bárhogy is hunyorgott, nem jött rá, mit vett észre Mollie sasszeme.

            – Gyertek ide! – kiáltotta Isary. – Hiszen ez Higgs!

Chris úgy érezte, megfagy a lelke. Döbbenten követte a társait, akik a szétmart holttest köré gyűltek. Néhai kollégájuk jobb kezében ott hevert a mindnyájuk által jól ismert katonai fényképezőgép. A kijelzőn egy sárga szirmú örvényvirág pompázott egy völgyteknő koromfekete földjének hátterén, türkiz falevelek koszorújában, amelyek eltörpültek mellette.

            – Csak nem? – csapta össze a kezét Mollie Rancer.

            – Bizony úgy tűnik – mondta Dale. – Vortilia gigantica.

Hosszasan szemlélte a kép sarkában a készítés helyének koordinátáit, majd az embereire nézett. Egyszerre érzett szomorúságot és büszkeséget.

           – Ez nem történt meg – közölte. – Chris, úgy néz ki, ma egész nap ásol. Holnap indulunk a mocsárba. Majd azt mondjuk róla, hogy ott tűnt el.

Mielőtt émelygésével küzdve otthagyta volna a társaságot, hálásan pillantott Higgsre, aki kitaposta nekik a dicsőséghez vezető utat.