Budapesti lakásukban még jóval napfelkelte előtt erős
fejfájással ébredt Anikó. Felült az ágyban, majd a mellette fekvő Péterre
nézett. Ő még javában aludt. Az ablakon beszűrődő városi neonfény jobban
bántotta a szemét, mint máskor. Korán
volt, a lányt is csak a gyötrő fájdalom riasztotta fel, az ébresztőóra csendben
mutatta az időt, 4:33. Egyszerre fájt a
feje és a mellkasa, lüktetettek a végtagjai. Határozottan emlékezett rá, hogy
valami rosszat álmodott, de nem tudta mit. Ivott egy pohár vizet, majd
visszafeküdt, és megpróbált újra elaludni. Meglepően hamar álomba merült.
Idegszálainak zsibbadt, hajnali reflexiójaként ismét egy másik világba
csöppent. Vér- és klórszagot érzett, világítótestek tompa búgása zümmögött a
fülében. A szemét csak résnyire tudta ugyan kinyitni, de a körülötte levő
zöldruhások sürgölődéséből pontosan tudta, hogy egy kórházban van, méghozzá egy
műtőasztalon. Az operáció éppen véget ért, az orvos jegyzőkönyvbe diktálta az
eseményeket.
Először nem értette, mintha latin és angol keveréke lenne a
hallott beszéd – tűnődött magában.
Biztos hivatalos orvosi nyelv − gondolta. Halovány angol és latin tudása
révén nem minden kifejezést ismert, és néha csak szófoszlányokat tudott elkapni
az őrjítő hasogatástól, amit testszerte érzett. A lényeget viszont így is
felfogta.
– Huszonkilenc éves nőbeteg. Közúti autóbalesetből
kifolyólag érkezett osztályunkra – kezdte az orvos, majd hosszasan sorolta a
sérüléseket és az ellátásuk módját. – Agyi tevékenység minimális, a műtét vége
tizenkettő óra harminchárom perc – hangzott a beavatkozást lezáró dokumentáció
befejezése.
Anikó meglepődött, mintha rémlett volna az emlékeiben nagyon
messze kavarogva valami. Az álombéli jelenben pedig nem tudta felidézni, hogy
mi történt vele, csak ugyanazt az éles fájdalmat érezte, ami hajnal óta
kínozta.
Kitolták az osztályra, ahol beöltözött, vadidegen emberek
vették körül. Viselkedésükből ítélve rokonoknak, barátoknak tűntek, de csak a
szemüket látta. Senkit sem ismert fel közülük. Ekkor szőke kislány lépett az
ágyához. Ahogy ránézett, egy kedves, aggódó szempár pillantott vissza rá.
Nagyon sokszor látta ezt a tekintetet egy régi fényképen, ami gyerekkorából
maradt meg. Az édesanyját juttatta eszébe. A szeme alatt végig húzódó barázda
egyértelműen őrá emlékeztette. Nem tudta mire vélni a dolgot. Próbált volna
megszólalni, de rá kellett jönnie, hogy a szájában levő csövek miatt ez
képtelenség. Emelni akarta a karját, de a kisujja sem mozdult. Lebénultam − állapította meg magában.
Ekkor megszólalt a vekker, és ő a legelső nyikkanására végre ott tudta hagyni
ezt a rémálmot. Ahogy eltávolodott az
ismeretlenből, a magasból visszatekintett az ágyon fekvőre. Minden kétséget
kizáróan megállapította, hogy csakugyan ő fekszik ott, csak picit máshogy
nézett ki. A haja feketén göndörödött, az alkata pedig kerekebbnek látszott, de
ő volt, és ez nagyon megrémisztette. Az óra sokadik ricsajára Péter is
feltápászkodott, és meglepetten pislogott Anikóra, hogy miért ül már az ágyban
meredten maga elé bámulva.
− Mi a baj szívem?
− Semmi, csak rosszul aludtam, és úgy érzem magam, mintha
éjjel bokszmeccsem lett volna − mondta. Az álomról annak abszurdsága miatt
erősen hallgatott.
− Biztos front van – nyugtázta Péter, miközben kisimított
egy szőke, egyenes tincset felesége homlokából.
Az éjjeli borzalom egész nap végigkísérte Anikót. Sehogy sem
akart kimenni a fejéből az átélt szituáció. Sohasem hitt a babonaságokban, de
annyira valóságosnak érezte az álmában történteket, hogy nem tudta túltenni
magát rajta. Amire véget ért a nap, már teljesen kimerült tőle. Otthon gyors
vacsora, és fürdés után tíz órakor már ágyba bújt, amit egyelőre Péter is
megértően fogadott, hiszen tudta, hogy milyen rosszul aludt előző éjjel.
Ahogy bezáródott Anikó szeme, már húzta is valami messzire,
egészen addig, amíg fel nem ismerte a kórház émelyítően fülledt szagát. Még
mindig az ágyon feküdt. Torkát már nem feszítette tubus, a lélegzetvétel mégis
nagyon nehézére esett, de ment egyedül is. Ez örömmel töltötte el. Hátha beszélni is tudok − gondolta, de
az ajka egyelőre nem mozdult. Nem tudta eldönteni, hogy a feje vagy a mellkasa
fáj-e jobban, vagy az, hogy a tegnapi kislány nincs a szobában. A falon levő óra
6:11-et mutatott. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy nővérke lépett be
rajta. Elkezdődött a napi rutin. Testének adatait számítógép rögzítette, így
nem kellett külön vérnyomást vagy lázat mérni nála, de tisztálkodni igen. A
hölgy kiskocsin magával hozta az előkészített mosakodó eszközöket, majd egy
mozdulattal lekapta róla a lepedőszerű takarót, és elkezdte egy szivaccsal
sikálni. Mintha valamit karattyolt volna közben, de nem értette. Először azt
hitte, a kábasága miatt. Majd kezdett rájönni, hogy nem magyarul beszél. Talán angol − tűnődött, de a
tisztálkodás fájdalma visszazökkentette az álombéli valóságba. A langyos víz
jól esett neki, bőre viszont még így is égett, és a szivacs, mint ezernyi tüske
bökte a testét. Ezzel egyidőben tudatosult benne, hogy a lepel alatt valóban
meztelen. Szólt volna, hogy − Hé, egy
kicsit finomabban!, de hiába erőlködött, hogy valamelyik izma megmozduljon,
nem ment. Egy pillanatig úgy tűnt,
valamit mégiscsak érez a karjában, ám hamar rá kellett jönnie, az érintés máshonnan
jön. Valaki finoman simogatja azt, majd a derekát és a haját, pedig a szobában
az ápolónőn és rajta kívül senki sem tartózkodott. A fájdalmat valami más,
bizsergető érzés váltotta fel. A következő pillanatban már valós otthona édes
illatát és hús-vér férje enyhén borostás arcát érezte magán. Távolodtában még
megakadt a szeme egy kórtermi feliraton. Nem értette ugyan mit jelent, de az
ismerős kötőszavakból és segédigékből biztosra vette, hogy angol. Egy pillanat
alatt visszatért a hálószobába, messze hagyva a kórházi gondokat, átadva magát
egy sokkal kellemesebb puhán követelőző vágynak. Aznap éjjel már nem álmodott többet
titokzatos idegen énjével.
Következő nap Péter üzleti útra ment és nem aludt otthon.
Anikó nem is tudta, hogy várja-e az estét, vagy inkább féljen tőle. Filmnézés
közben szenderedett el. Egy darabig még hallotta a tévében zajló párbeszédet,
de egyre inkább úgy tűnt, hogy közvetlenül mellette beszélgetnek, majd
megérkezett az a fránya kórházillat is. Többen álltak körülötte. Hallotta, hogy
a kislány ott követelőzik a felnőttek között. Ez legalább gondolatban örömmel
töltötte el.
– Az anyukámat akarom! Engedjetek oda az anyukámhoz! –
kiabálta, majd egy határozott mozdulattal kitépte magát a karjukból, és
letelepedett az ágy mellé. Megfogta Anikó kezét, és gyengén megrázta.
– Anya, anya, kelj már fel, és gyere haza, légyszi, légyszi!
– szinte már könyörgött. Odalépett mellé egy Anikó számára teljesen ismeretlen
férfi. Megfogta a kislány, majd Anikó kezét. Szomorúan a gyerekre nézett.
– Kincsem, lehet, hogy anyu soha sem jön velünk többet haza.
− Ahogy ezeket a szavakat kimondta, egy könnycsepp jelent meg napbarnított
markáns arcvonásain. Anikó pedig határozottan érezte, hogy mennyire izzad a
tenyere.
− De apa! Anyának haza kell jönnie! Holnap lesz a
szülinapom! – Olyan magától értetődően mondta a kislány, hogy Anikó szíve majd
beleszakadt. Ekkor gondolt bele először, hogy ez a pöttöm gyerek valóban az övé
lenne? Nem értette a dolgot. Neki még
nincs is gyereke. Eleinte azt gondolta az álomról, hogy talán a jövőt jelzi
előre, de ezt a pasast még életében nem látta, ez nem lehet az ő férje. Nem
volt rosszképű, de Pétert sohasem hagyná el. Valami itt nagyon nem stimmel − gondolta. Ahogy feküdt az ágyon, és
nézte a kislányt meg a férfit, olyan erős együttérzés lett úrrá rajta, hogy
össze kellett minden energiáját szednie, mert meg AKART szólalni. Mintha valami belülről noszogatta volna: meg kell
vigasztalni a kislányt. Ahogy erőlködött, először az ujjai rándultak meg. Fájt,
rettenetesen fájt neki minden mozdulat, de kibírta, mert ez a kislány olyan
volt neki, mintha az édesanyját kapta volna vissza. Következőre azt érezte,
hogy bőséges levegő árasztja el a tüdejét friss, hűvös oxigénnel. Így már tud
szavakat formálni. Küzdött. Minden egyes centiért maratont futott. A kezének
rezdüléseit apa és lánya egyaránt észrevette, csodálattal nézték csücsörödő
száját. Anikó pedig bajban volt, nem tudta a kislány nevét. Az apja kincsemnek szólította, talán az is
megteszi − gondolta. Nekiveselkedett és a szó, majd a szavak lassan, nagyon
lassan elkezdtek formát ölteni.
− Kincsem…, sajnálom, hogy… nem lehetek holnap ott veled…
Apa mindent előkészít majd. Az ajándékod a cukrászdában fog várni téged –
mondta, pedig ő sem tudta miért kell ezt mondania.
− Nagyon szeretlek titeket. Nőj nagyra életem!
− Ránézett a férfira félig nyitott szemmel, és csak annyit suttogott, hogy –
Rob, vigyázz nagyon Katie-re!
Hirtelen vágott az
agyába a mellette állók neve, hogy honnan jött a felismerés nem tudta, de
valahonnan belülről tört elő. Ahogy kinyögte a szavakat, újra mozdulatlanná
erőtlenedett a teste. A fájdalmat is egyre kevésbé érezte, és azonnal azon járt
az esze, hogy honnan tudja mégis a nevüket.
Mi a csuda köze van neki hozzájuk? Rob és Katie angolok, de mégis magyarul
beszélnek?
Ahogy ezen töprengett,
egyszer csak nagy felfordulás kerekedett a kórteremben. Először mindenkit
kiküldtek, majd orvosok és nővérek lepték el a szobát. Ekkor vette észre, hogy
már percek óta felülről szemléli az eseményeket. Látta, ahogy ellaposodik, majd
kiegyenesedik a monitoron a szívritmust jelző vonal. Injekciókat kapott, majd
megpróbálták újraéleszteni, de ő már semmit nem érzett az egészből.
− A halál beállta tizenegy óra huszonnégy perc − hangzott a
tárgyilagos, de megtört ténymegállapítás.
Észrevette az üvegfalon át leskelődő, ijedt Rob-ot, majd
látta, amint egy hölgy elviszi Katie-t. Pár perc múlva a szoba elcsendesedett,
a gépeket lekapcsolták, majd jött egy másik ápoló, és lepedővel letakarta
elernyedt testét. Annyira elszörnyedt az álombéli eseményeken, hogy felriadt.
Teste úszott a vízben, karján még érezte Rob izzadt tenyerét, és Katie ijedt
szorítását.
− Teljesen meg fogok bolondulni – futott át az agyán a
gondolat.
Másnap naphosszat törte a fejét, de nem talált rá
magyarázatot. A munkahelyén is megjegyezték a kollegái, hogy mintha máshol
járna lélekben. Az este eseménytelenül zajlott. Péter karjai között aludt el,
többet nem álmodott sem Robról, sem Katie-ről. Már az utolsó, kórházban töltött
álomnap után is erősen érezte, hogy valahol legbelül elvesztett valamit,
valamivel kevesebb lett. Végezetül egyik éjjel édesanyja jelent meg, csak egy
pillanatra illúzióként, és megköszönte, amit tett. Anikó nem tudta mi lehet az,
ami köszönetre méltó, és egy pár nap múlva már kezdte is elfelejteni a dolgot,
mint ahogy a rossz álmokat szívesen hagyja el az ember. Péterrel végül nem is
beszélt róla.
Közel két héttel később kapott egy levelet Sydney-ből. Nagy
boríték volt, benne egy kézzel írt és egy hivatalos levél.
Tisztelt Molnár
Anikó!
Fájdalommal
értesítjük, hogy
MOLNÁR JÚLIA
szeretett feleség és
szerető édesanya
2013. szeptember
08-án
huszonkilenc
éves korában súlyos baleseti sérülések következtében elhunyt. A mellékelt
hivatalos okirat bizonyítja, hogy önök testvérek voltak, amely tényre számunkra
is csak halálát követően derült fény. A temetés már megtörtént. Ha le szeretné
róni kegyeletét,
a
mellékletben talál két retúr repülőjegyet Sydney-be.
Tisztelettel: Robert
& Katie Tóth.
Anikónak le kellett ülnie, hogy össze ne essen döbbenetében.
Feltépte a hivatalos iratot is, miszerint valóban volt egy testvére. Azt tudta,
hogy a szülei fiatalon meghaltak, és őt korán örökbe adták, hiszen eleinte
otthonban nevelkedett. Édesanyjáról egyetlen mosolygós fényképe maradt csak.
Azt viszont senki sem mondta, hogy van egy testvére, aki az adatai alapján
hajszálra egyidős vele. Tehát a férje
Rob… a lánya Katie − egyszerűen megrémült a felismeréstől. Tudta, hogy
Péterrel beszélnie kell a történtekről. Este vacsora után belevágott
mondandójába. Mindent elmesélt az átélt álmokról. Péter miután meghallgatta,
csak annyit mondott − Holnap csomagolunk, és megyünk Sydney-be. A végére járunk
ennek az ügynek. − Anikó titkon pont erre számított. Péter döntései mindig
hajszálra az ő elvárásait tükrözték, talán ezért is szerette annyira.
Másnap mind a ketten, családi okokra hivatkozva szabadságot
vettek ki, majd utánanéztek az utazási lehetőségeknek, és villámgyorsan
bepakoltak. Indulás előtt küldtek még egy e-mailt a Robert által levélben
meghagyott címre az érkezésükről, de igazából nem remélte, hogy várni fogja
őket valaki. A gép 18:50-kor indult, és két átszállással, több mint egy napos
út végén az esti órákban landoltak a Kingsford Smith repülőtéren Sydney-ben.
Amint végeztek a kiszállással, a taxiállomás felé vették az irányt. Mielőtt
odaérhettek volna, a bejárattal szemben Péter megpillantott egy férfit nem túl
nagy, rögtönzött táblával a kezében, rajta Anikó Molnár felirattal. Ahogy
felesége is odanézett, napsütötte markáns arcáról azonnal felismerte Robot.
Kislány ugrált a közelében rakoncátlanul göndörödő szőke fürtökkel és Anikó
édesanyjának vonásaival. Irányt váltottak, és odaérve legnagyobb
megkönnyebbülésükre kiderült, hogy mind a ketten nem csak kicsit, hanem
tökéletesen tudnak magyarul.
Már a Robertékhez vezető úton is sokat beszéltek Júliáról,
Anikó pedig roppant kellemetlenül érezte magát, mert Katie is és az apja is
szinte le sem vette róla a tekintetét. Újdonsült sógora észrevette magát, majd
igyekezett bocsánatot kérni.
− Nem akarunk zavarba hozni, félre ne értsd, de annyira
hasonlítasz Julcsira, hogy megdöbbentő!
A kislány csak hallgatott mellette a hátsó ülésen. Nagy
sokára ránézett Anikóra és halkan, de határozottan megkérdezte.
− Anya, most meddig fogsz másik nénit játszani? Gyere inkább
haza! – mondta, és Anikónak elszorult a szíve, mert el sem tudta képzelni, hogy
fogja ez a kicsi lány megérteni, hogy ő nem az anyukája.
A házban szembetűnő gyász honolt. Mindenhol friss virágok,
félig leégett gyertyák, és fényképek emlékeztettek a szomorúságra. Júlia képei,
aki pont úgy nézett ki, mint Anikó egy kicsit gömbölyűbben, feketére festett,
vasalatlanul hullámos hajjal. Ő már ismerte álmából. Talán jobban, mint bárki
más. Érezte utolsó fájdalmait, tudta, hogy mennyire el akart búcsúzni a
szeretteitől. Ekkor véletlenül a faliórára nézett, majd a karján levőre, amin
még nem állította át az otthoni időt. Pont nyolc órával járt előrébb a falon
levő. Ugyanúgy, mint ahogy az álmában
hallott és látott idő is nyolc órával járt előrébb a budapestinél. Egyre
határozottabban tudta, hogy ő tette meg helyette, ő segített elbúcsúzni
Julcsinak. Szívesen megkérdezte volna Robertet a szülinapi buliról, hogy teljes
bizonyosságot nyerjen, de nem volt szükséges feszegetni a nyilvánvalót. Nem
szólt hát egy szót sem az előzményekről, és Pétert is arra kérte, hallgasson,
éppen elég a férfinak, hogy elveszítette a feleségét. Számára viszont
tisztázódott a helyzet, és végre ő is el tudta engedni az álmai által keltett
félelmeket. Régi élete szertefoszlott, a
helyébe lépő újról pedig csak azt tudta biztosan, hogy lelke egy darabja ott fog maradni Sydneyben, hiszen unokahúgának anyára lesz
szüksége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése