Google+ Followers

2017. december 6., szerda

Fedina Lídia: A hetedik élet

A telihold ezüstre festette Mora karcsú, izmos testét miközben kisétált a kertbe. Odabent a házban Mia és a férje, Tom, vacsorát készítettek. Mora ezzel két emberrel élt együtt. Két faj képviselői egy idegen világban, a Hurtán.
Az együttélés fontos szabálya, hogy ne helyezzünk nagyobb hangsúlyt a másik faj furcsaságaira, mint feltétlenül szükséges. A legjobb, ha egyáltalán nem törődünk azokkal. Mora ezt az elvet vallotta. De Mora angyali jellem volt. Csupa kellem és bűbáj. Még Tomot is illedelmesen elviselte, bár ez nem volt könnyű.
Elérkezett az este, a kötelesség, az esti őrjárat ideje. Mora, szokás szerint, besurrant a bozótba.

Az éjszaka tovaszállt, a hold lenyugodott, és felkelt a hajnal égi lámpása, a HR1-nek nevezett nap. Pislákoló vörös fénye valamivel halványabb volt a holdénál. A nappali világosság még várat magára néhány órát, mire feljön a ragyogó kék óriás, a HR2.
Mora utálta ezt a vörös fényt, ezért eddigre mindig végzett a járőrözéssel. Mivel ma sem történt semmi, ismét felmerült benne, hogy mi a csudát keres ő ezen a helyen? A Hurta őshonos fajaiban semmi agresszió nincs azon kívül, ami a túléléshez szükséges. Túlélni, pedig, egyáltalán nem nehéz itt, hiszen helyváltoztatásra képes faj, elképesztő módon, egy sem él a bolygón.
Mora unatkozott, de angyali természete miatt nem berzenkedett. Talán Mia majd felvidítja, de az is lehet, hogy nem, mert neki sincs túl jó kedve amióta reggelenként hány, mert gyereke lesz.
Mora a kertkapu felé sétált, és éppen csak el tudott ugrani Tom légpárnás dzsipje elől. Tom úgy hajtott volna át rajta, hogy talán észre sem veszi. De Mora nem törődött ezzel a bunkóval. Besietett a házba, hogy aludjon egyet még a második napfelkelte előtt.
Arra ébredt, hogy Mia boldogan visong. Tom nevetve brummogott valamit, hogy Mia kedvéért szerezte az állatot, és Morát elöntötte a kíváncsiság.
Átrohant a konyhába, ahol Mia egy Mora előtt ismeretlen állatot ölelgetve hálálkodott a férjének.
– Hogy ez milyen édes!
– Lordnak neveztem el – mondta Tom olyan büszkén, mintha maga alkotta volna e névvel együtt az állatot is. – Olyan kietlen ez a bolygó állatok nélkül! Ezt meg kimondottan várandós asszonyoknak ajánlják és kisbabák mellé. Semmi gond nincs vele, születetten jól nevelt.
Mora érezte, ahogy a kíváncsiság elárasztja minden porcikáját. Miféle állat az ott Mia karjában?!
– A HRK41-ről rendeltem neked, drágám!
– Nagyon édes! Puha és bársonyos! Olyan a bundája, mint a macska szőre – lelkendezett Mia, de Tom hevesen megrázta a fejét.
– A macska szőre kimondottan durva ehhez képest! Még a csincsilláé sem ilyen finom! Kimondottan a HRK41 specialitása.
Morában felvillant, hogy nem szereti ő ezt a Tomot, de a kíváncsisága mindennél erősebbnek bizonyult. Odalépett Miához, és meredt izgalommal bámult a kis állatra.
– Nézd, Mora is kíváncsi rád! – dünnyögte Mia a karjában dajkált jószágnak, aki meglehetősen furcsán nézett ki. Szőrös volt, a leginkább aranybarnának mondható. Csigaforma kerek fejjel és rövid kocsányon ülő, kék szempárral.
– Figyel téged! – lelkendezett tovább Tom. – És milyen okos a tekintete!
Mora megnézte a lény szemét, de inkább bárgyúnak látta. Talán a fajtajelleg miatt…
– Micsoda ez tulajdonképpen? – kérdezte Mia, megelőzve Mora kérdését, és Mora ezt szerette a nőben. Sokszor gondoltak ugyanarra, ami nagyon kényelmes volt a kommunikációjukban.
– Ez egy borhosi pudingszaharaha.
– ???!
– Ez a neve.
– Ez valami vicc – szögezte le Mia, és Mora rábólintott. Ilyen nevet épeszű ember nem ad egy fajnak vagy fajtának.
– Miért, a pekingi palotapincsi talán informatívabb?
– Az – nézett rá a felesége és Mora egyszerre.
Mora elképzelni sem tudta, hogy Tom melyik részét nem érti a pekingi palotapincsi elnevezésnek. Gyanította, hogy egyiket sem.
– Így áll a katalógusban – bizonygatta az igazát Tom az állat faját illetően.
Mia elindult, hogy megnézze a katalógust, de Mora megelőzte. Pontosan tudta, hol tartja Tom. A matraca alatt az ágyban. Morában csak akkor tudatosult, hogy mit tesz, amikor már a házaspár hálószobájában járt. „Nagyszerű”, mostantól ő a kíváncsi, bár vitathatatlanul itt volt már az ideje, hogy ne csak illedelmes és angyali legyen. De ez a rohamszerű és azonnali kielégülést kívánó kíváncsiság azért nem a legszerencsésebb dolog.
Mia és Tom is beértek a hálószobába.
– Két hónapja rendeltem! Azt szerettem volna, ha megérkezik a születésnapodra, de késett a szállítmány – magyarázta Tom.
– Add csak ide, Mora! – Mia elvette az újságot, miközben az egyik karján tovább dajkálta a lényt. Felolvasta: – „Borhosi puhaszőrű gala”.
– Azt mondtam én is! – nevetett fel Tom, és összecsókolóztak az asszonnyal.
Mora csak nézte őket, és szerette volna megkérdezni, hogy a gala természetes vagy mesterséges faj-e, de a házaspár elmerült egymásban. Ő meg kiment a szobából. A gala bent maradt.

Morát ettől kezdve égető kíváncsiság gyötörte a galát illetően. Nyugodt, kiegyensúlyozott énje úgy porlott le róla, mintha fajának hét életéből (ahogy tartják), belépett volna a másodikba. Előkerült egy izgága, kutató-firtató, új Mora, akinek szinte rögeszméjévé vált, hogy többet tudjon meg a galáról. Az állatka azonban mindig Miával volt, vagy a kezében vagy egy kosárban a nő mellett. A gala csak hevert, hiszen arra tenyésztették ki, vagy tervezték, hogy hagyja magát babusgatni, és tündérien nézett kocsányon lógó kék szemeivel. Olykor pislogott hosszú szempilláival. Ettől Morának felállt a hátán a szőr, olyan negédesnek találta a dolgot, mégis kíváncsian leste, hány lába lehet, van-e farka, fiú-e vagy lány, ilyesmi, de a lény, Lord, nem mozdult. Mindig úgy maradt, ahogy Mia letette. A bilire is Mia helyezte rá, és az ételt odatette elé a kosárba.
Mora rendre ott ült az asztalnál az állatot figyelve. Régebben is szoktak így ülni a konyhában Miával, aki tevékenykedett, Mora pedig nézte. Olykor beszélgettek is. De Mora nem volt túl bőbeszédű, és Mia nem is mindig értette, amit mond. Sajnos a fajok közti kommunikációs problémák!
Telt múlt az idő, aztán egy délelőtt Mia kiment a kertbe, és a galát elfelejtette magával vinni. Mora nem akart hinni a szemének. Végre kettesben maradt az állatkával!
Ahogy Mia mögött becsukódott az ajtó, Mora közelebb húzódott a galához. Vajon mekkora a teste? Ez a kispárna méret nagyon csalós lehet a szőr miatt. Lehet, hogy az egész állat csak akkora, mint egy teás doboz! És a szeme visszahúzható-e? Ad-e ki hangot? Mikor és milyet?
Kérdések özöne! Gyötrő kíváncsiság!
De a gala nem mozdult. Egyetlen titkát sem fedte fel, és Mora minden erejével felidézte magában korábbi angyali természetét, és nem nyúlt hozzá. Az állat nem az övé! Magába fojtott morgással kivonult a konyhából, és bevette magát az erdőbe.

Három napig bírta. Három ördögi napig, amelyben töviről hegyire átkutatta az erdő házközeli részét. Pótcselekvés volt ez, de valamit tennie kellett, nehogy megőrüljön. Mora egyáltalán nem volt boldog új életében. De az idő kerekét nem lehet visszaforgatni! Ő most már nem a korábbi angyalian kedves lény, hanem egy kíváncsi kutató, akit agyongyötör a tudatlanság!
A harmadik napon Mora kitámolygott az erdőből. Odabent semmi ehető nem akadt, legalábbis az ő számára. Éhes volt, fáradt és változatlanul rettenetesen kíváncsi.
Állt az erdő szélén, és nézte a házat. Mia talán kereste, Tom biztosan nem. A teraszon ott állt a gala kosara, benne a mozdulatlan állattal. Mia a konyhában dolgozott.
Mora úgy suhant oda a galához, mint egy árnyék, mint egy kísértet, és tudta, hogy semmi, de semmi meg nem állíthatja most abban, hogy alaposan megvizsgálja ezt az állatot!
A kosár meglepően könnyen mozdult arrébb az asztalon. A gala nem nyomhatott többet húsz dkg-nál. Mora óvatosan megemelte az állatkát. Azaz belenyúlt a szőrbe, de nem érte el a hosszú szőrszálak között a testet, és nem talált rajta fogást. A kosár eközben az asztal szélére csúszott, és mire Mora ráébredt, hogy mi történik, lefordult a földre. A gala egyetlen nyikkanás nélkül kirepült belőle. Tehát vészhelyzetben sem ad hangot! Ez nem természetes. Viszont van négy lába, mert feláll, és egy csutaknyi farka is!
Lord négy macskaforma mancsán karmoknak nyoma sem látszott. Ezt a lényt valaki úgy tervezte meg, hogy ne karmolhasson. Olyan volt, mint egy plüss állat, egy gyerekjáték. Nyilvánvalóan annak is szánták. Ezért nem sivalkodott, amikor leesett. Könnyen lehet, hogy nem is érez fájdalmat.
A gala nyugodtan, moccanás és nyikkanás nélkül tűrte, hogy Mora végigtapogassa.
Ennek nincsenek önfenntartó reflexei, ami nem természetes. De milyen finom az illata! Milyen puha, kellemes a tapintása! Milyen bájosak a szemei, és a pillantása milyen kedves! Mora csak később, sokkal később jött rá, hogy az állat, a simogatás, tapogatás hatására, feromonfelhőt bocsátott ki magából. Feromonokat, amelyeket eredetileg arra szántak, hogy az emberekben vonzalmat keltsenek a gala iránt, de amelyek Mora fajára sokkal erősebben hatottak, mint az emberekre.

Morában ekkor kihúnyt a második élete, hogy egy harmadikra virradjon. A gala feromonjainak hatása alatt olyan lénnyé vált, akit végtelen imádat tölt el az állatka iránt. A gala tervezői sem számítottak ekkora sikerre! Ők csak azt akarták, hogy ezt a lényt mindenki szeresse, hiszen ez volt az egyetlen védekező eszköze.
Az új Mora szívét és agyát elöntötte valami lázas, vak ragaszkodás. Gyengéden babusgatni kezdte a kis jószágot. Visszahelyezte kosárkájába, és ölelgette, hogy együtt lehessen az ő állatkájával. Egészen magával ragadta a rajongás, és nehezményezte, amikor Mia visszavette tőle Lordját.
Mora később nem igazán emlékezett vissza azokra a napokra, amikor Miával a galán osztozva éltek. Jellemének alap, angyali vonásai engedték, hogy Mia akkor legyen az állatkájával, amikor akar, hiszen ő kapta. De Mora is jogot formált rá. Bár megítélése szerint túlságosan kevés időt kapott. Leszokott az éjszaki őrjáratokról, mert Mia éjjel pihent, és ilyenkor kilophatta a galát a házaspár hálószobájából, és vele aludt. Vagyis nem aludt, hanem gyönyörködött az aranybarna szőrben, a kék szempárban, és boldogan lélegezte be az állatka elbűvölő illatát – mérgezte magát feromonjaival.
De ez csak addig mehetett így, amíg Tom rá nem jött arra, hogy Mora elhanyagolja a feladatát a gala miatt, és nem jár éjszaka járőrözni, bármennyire felesleges is ez.
– Ez nem megy így tovább, Mora! – jelentette ki egyik este Tom, amikor kettesben maradtak. – Ha egész nap henyélsz, nem bánom, de hogy éjszaka is itt heveréssz a feleségem háziállatával, azt nem tűröm tovább!
Mora ekkor szótlanul kisomfordált a teraszról, és mire Mia kijött a fürdőszobából, ő már az erdőben járt.

Mora napokig bolyongott az erdőben. Megint nem evett, mert nem volt mit, de most inni sem ivott a tiszta vizű patakokból. Emésztette a bánat. Olyan levertség vett rajta erőt, hogyha fajtájától nem teljesen idegen az öngyilkosság gondolata, talán arra vetemedik. Amióta a gala feltűnt az életükben, már a negyedik életét élte. Nem egészen három hónap alatt! Ördögi kis teremtmény!
Mora nem akart tovább élni a gala nélkül. Elvonási tünetektől szenvedett, mint egy kábítószeres, akitől megvonták a napi adagjait.
Nem tudta mennyi idő telt el, mire eljutott addig, hogy felfigyeljen Mia reggelenként felhangzó hívásaira. Mia tudta, hogy sem Mora faja, sem senki emberfia nem lelhet táplálékra az erdőben. Ha tehát Mora nem kerül elő időben, akkor éhen vész a lombos fák alatt.
Mora most fizikálisan is majdnem elpusztult, de az élni akarás végül győzedelmeskedett, és egy napon, az éhezéstől és a kiszáradástól szinte végzetesen legyengülve előtámolygott az erdőből, amikor Mia kereste, és elfogadta az enni-, innivalót. Ezután két napig csak evett, aludt és titokban sírt, mert nem akart megint függővé válni, de a gala ott élt vele egy fedél alatt.
Mia kedvesen korholta. Sokszor kérdezte tőle, hogyan tehetett ilyet. Mora ilyenkor csak elfordította a fejét, mert van, amire nincs magyarázat. Tom, persze, tudni vélte az igazat.
– Biztosan megsérült!
Ugyan, már! Ha megsérült volna, annak nyoma lenne a testén! Az ő esete ennél sokkal súlyosabb. Négy életet használt már el, és ez a mostani elég nyomorúságos.

Mora két nap alatt felerősödött, és ekkor megpróbálta visszaállítani a megszokott rendet. Tudatosan kiűzte magából a gala iránti vágyat, és gondosan kerülte a kis állatnak még a látványát is. Mia, bár nem beszéltek erről, megérezhette, hogy mi bántja Morát, mert napközben is a hálószobában tartotta a galát. Vagy talán csak nem akart ő is függővé válni, bár a gala nem hatott olyan erősen az emberekre, mint Mora fajára.
Mora ebben az életében keményen küzdött, hogy ne váljék megint függővé. A legelsőt, az angyalit kivéve úgy értékelte korábbi életeit, a gyötrően kíváncsit, a függőt és a leszokás alatti nyomorultat, mint tévedést, és igyekezett elfelejteni azokat.
Próbált megvetést érezni a gala iránt, akinek mesterséges eredetében már nem kételkedett. Napközben pihent, éjjel járőrözött, ahogyan kezdetben is. De nem sok öröme telt a ragyogó holdfényben, a sötét hajnalokban, a második nap csodás fényzuhatagában, vagy Mia társaságában. Ott lapult a lelke mélyén a félelem koromfekete árnya, hogy ismét a gala rabjává válhat… Ez az énje szerencsétlen, fóbiás beteg lény volt, aki retteg az újabb sötétség eljövetelétől, az újabb függőség kialakulásától.
Mora életereje nem bírta sokáig ezt a gyötrődést. Hatodik életébe úgy lépett át, olyan észrevétlenül, ahogy a tolvaj lopva jön a sötétben. Senki sem látja, senki sem hallja, amíg egyszer csak előbukkan, és elveszi, ami kell neki. Átveszi az irányítást Mora fölött…
Akkor este történt, amikor Mia összepakolt a kórházba. Tom odaállította a bőröndöt a konyhaajtóba, aztán elvonult fürödni.
– Holnap bemegyünk a kórházba, Mora – mondta Mia. – Egyedül maradsz a házban, de Tom holnapután visszajön, mert nem hagyhatja magára a gazdaságot. Én lehet, hogy hetekig elmaradok, attól függ, mikor jön a baba. Nagyon messze van a kórház…
Mora rémülten eszmélt rá, hogy egy egész napig egyedül lesz a galával. Mi lesz, ha a galának valami baja történik?! Akkor oda kell mennie hozzá… meg kell érintenie, megint belélegzi bódító illatát, a feromonjait!
A pánik csak rövid ideig tartott. Mora nem az erdőbe suhant ki, hanem be a házaspár hálószobájába, oda a gala kosarához. Az állat ránézett kék szemével, és Mora úgy látta, mosolyog!
Na, ezt már nem! A gala felé csapott, és az nem húzta vissza a szemét, nem védekezett…
Gyilkos harag áradt szét Morában. Lesújtott. Újra meg újra! Fröccsent a vér, szóródott a szőr. A gala meg se próbált védekezni, nem erre tervezték. Meg se nyikkant. Ő rendelkezésre állt akkor is, ha a gazdája el akarta pusztítani. Bizonyára fájdalmat sem érzett. Lehet, hogy egyáltalán nem érzett semmit.
Mora nem tudatosan, előre eltervezetten akarta megölni a galát, egyszerűen gyilkossá vált, aki olyan elemi erővel menti magát, ahogyan csak végső kétségbeesésében küzd egy érző lény! Önvédelemből harcolt, amikor el akarta pusztítani a kábítószert!
Megszabadulást keresett, ám az ajtó nyílott, és a fénycsíkot egy óriás árnya takarta el. Mora nem fejezhette be a művét, bár talán már nem is akarta. A hetedik életében üldözött lett.
– Mit művelsz?!
Tom kérdése költői volt. Bosszúra szomjazva Mora felé rúgott, de ő kikerülte a lábat, és a nyitott ablakon át kirepült a kertbe. Puhán hullott a fűre, és nem állt meg egy pillanatra sem. Az erdő felé vetődött. Száguldott az életéért, mert tudta, hogy Tom soha nem bocsátja meg neki, amit tett. Soha meg nem érti, és nem is akarja megérteni azt, hogy Mora miért támadt rá az állatkára, akit ő vásárolt drága pénzen!

Mora nem menekült messzire. Behúzódott az első hatalmas fa árnyékába, onnan nézett vissza. Tudta, hogy a történtek után nem mehet haza. Ide legalábbis soha többé. Megtámadott, és súlyosan megsebesített egy ártatlan állatot – bár nem ölte meg, ebben biztos volt. Az emberek nem tudják, mit élt át, és azt sem értik meg, hogy ilyen lényeket, mint a gala, nem lenne szabad létrehozniuk a természet megcsúfolására. Mora összes életéből csak a gyilkost látják, de Mora ezt nem bánta. Tette megszabadította a kínzó félelemtől, amit a gala létezése okozott benne. A galáé, aki – ha úgy vesszük – egyáltalán nem volt ártatlan, mert hat életet vett el tőle.
Mora szabad volt ismét, szabad és független lény, bár nem tudhatta, hogy létezésének e hetedik szakasza, a hetedik élete, nem lesz e rövidebb, mint a vízbe hulló parázsé.
Mia nyugodt, hívó hangja szállt felé a ház felől. Ezek szerint még nem találta meg a sebesült galát.
– Mora! Cic, cic! Tom, drágám, nem láttad a macskát?!
– Mindjárt megkeresem, szívem!

Tom elővette a legalsó fiókból a puskát, betárazott hét töltényt, aztán átlépett az alacsony ablakpárkányon, és elindult Mora után.

3 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  2. Visszajött... :)

    VálaszTörlés
  3. Nos, nem ez a kedvenc Fedina Lídia novellám, de jól szórakoztam az olvasásakor. A Fülesben most képregénybe is olvasható Natura-túra igazi ínyenc falat, és abban is vannak macskák - igaz kicsit nagyobbacskák. Szeretem Lídia humorát!

    VálaszTörlés