Smilezolika: A szegény borz és a csámpás Csalafintakirály

Ezúttal régi restanciámnak teszek eleget. Többször és több irányból is kaptam megkeresést, hogy írjak már egy nyamvadt mesét, mégis hosszú ideig képtelen voltam összehozni. Most viszont váratlanul írtam egyet. Mondjuk le is szívta az agyamat.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény borz. Ez a borz nem anyagi értelemben volt szegény, hanem azért, mert nagyon nem volt jó illata. Nem mintha egy borznál a jó illat amúgy követelmény lenne, de ennek a példánynak még annál is sokkal rosszabb volt, mint amit a fajtája amúgy indokolt. Szerencsétlen állatot azon túl, hogy a többi borz cinikusan csak Feromonnak hívta, még kerülte is.

Szegény Feromon sokat szomorkodott a helyzete miatt.

Rosszabb pillanataiban lekucorodott a patakpartra és bánatosan bámulta a tükörképét a vízben. A vízszint ilyenkor igyekezett csökkenni, hogy minél távolabb kerülhessen tőle, a környező fák felfüggesztették a fotoszintézist, némelyek pedig eldobták leveleiket. Egyszerre az összeset. Előfordult, hogy pár idősebb fa hosszában elrepedt, sőt az Öreg Tölgy egy ízben mérhetetlen elkeseredésében megpróbált kidőlni.

Szegény kis borznak nem volt könnyű élete, pedig egyébként semmi gond nem volt a hozzáállásával. Kedves volt, és a higiéniára is sokat adott. Rendszeresen tisztálkodott a kis patak kárára, mégsem segített semmi a testéből áradó iszonyaton.

Nem volt ez mindig így. Pubertáskora előtt ugyanolyan átlagos borzgyerek volt, mint a többi. Boldogan játszott kis borz barátaival, és semmi sem utalt rá, hogy élete rövidesen egy csapásra megváltozik.

A baj akkor kezdődött, amikor lelkes bűzmirigyei egy reggel aktiválódtak és soha többé nem tértek vissza nyugalmi állapotukba.

Az átlagos borznak csupán egyetlen bűzmirigye van, és főleg védekezésre használja. Feromonnak viszont egy génmutáció következtében százötvenkettő volt, és megállás nélkül működött mind. Így az állat egymagában tudta produkálni egy nagy létszámú, harcoló borzhorda velőtrázó kipárolgásainak összességét.

Attól a naptól kezdve mindegy hol tartózkodott, a többiektől sosem lehetett elég távol. Rövid időn belül mind a helyi fauna, mind a flóra kezdett tőle megőrülni. Az erdő lakóközössége egyre nehezebben viselte a helyzetet. Idővel még a legjobb barátai is arra biztatták, hogy mielőbb hagyja el a rengeteget, aztán biztos távolságban legyen inkább öngyilkos.

Sírt-rítt bánatában szegény kis Feromon, és már épp azon volt, hogy összepakol, amikor is híre kelt, hogy az uralkodó, aki nem volt más, mint a hírhedt Csalafintakirály, sorozást tart az erdőben.

Ez a király nagyon szeretett belemenni mindenféle nemzetközi konfliktusba, és ehhez szüksége volt katonákra. Mivel a sajátjait jórészt már felélte, arra gondolt, az erdő állatai között biztosan talál olyanokat, amelyek elég agresszívek egy rendes háborúskodáshoz.

Igazság szerint Csalafintakirály nem tartozott a kimondottan rokonszenves uralkodók közé. Paranoiás volt, rosszindulatú, szociopata és úgy általában egy barom. Ráadásul a nevével ellentétben a legkevésbé sem volt csalafinta. A titulust saját maga találta ki, mivel ismeretlen okból kellemesen latinosnak ítélte a szó hangzását, amitől magát pedig kifejezetten macsósnak. Ekkora seggfej volt.

Mire sorozóbizottsága élén megérkezett az erdőbe, Feromon már eldöntötte: katonának áll.

Nem mintha kedvelte volna az erőszakot. Kedves kis borz volt. Egy jószándékú, segítőkész arany maszat, akinek csodálatos élete lehetett volna, ha sokkal, de sokkal kevésbé lett volna büdös.

Viszont irgalmatlanul büdös volt, és mivel ettől nagyon magányossá vált, azt gondolta, inkább tartozik egy ilyen gusztustalan király seregébe, mint sehová.

Megjelent hát a tisztáson, ahol a toborzás zajlott. Szerencsére épp eléggé fújt a szél ahhoz, hogy a többi élőlény ne kapjon azonnali maradandó agykárosodást.

Egyenesen a király elébe sietett.

A dologhoz hozzátartozik, hogy Csalafintakirálynak teljesen rossz volt a szaglása. Annyira, hogy egyáltalán nem érzett szagokat. Nem úgy, mint a jobbján helyet foglaló hadügyminisztere.

– Hát te? – kérdezte őfelsége a kis borztól.

– Szeretnék a seregedben szolgálni, felség.

– Mint hadifogoly? Ezzel a mérettel más nemigen lehetsz – gyakorolta ismert rosszindulatát a király. – Hadügyminiszter, te mit szólsz ehhez?

A hadügyminiszter azonban nem jutott szóhoz, mereven bámult a semmibe. Alig volt magánál. Az imént hányta össze a köntösét, és nem nagyon kapott levegőt.

A királynak ekkor tűnt fel, hogy a tisztás gyakorlatilag kiürült. Sehol egy állat, sem a sorozóbizottság többi tagja.

Zavartan méregette a borzot.

– Te tudod, mi folyik itt?

– Attól tartok, felség, én vagyok az oka.

– Ezt hogy értsem?

– Megbocsáss királyom, de mielőtt válaszolnék, te nem érzel semmit?

– Csak a szokásos ingerültséget.

Feromon nagyon elcsodálkozott.

– Van egy születési rendellenességem.

– Mi volna az?

A borz összefoglalta a tudnivalókat.

Az uralkodó először meglepődött, azután elgondolkodott, végül megvilágosodott és így szólt:

– Na, gyere csak velem!

Azzal megragadta Feromont, és egy kisebb facsoport felé hurcolta, ami mögül elfojtott nyöszörgést lehetett hallani.

– Tábornok, gyere elő vagy lefejeztetlek hazaárulásért.

Erre egy sor csillaggal és sujtással díszített egyenruha lépett ki a fák mögül.

– Parancsolj velem, felség – nyögte a férfi félig önkívületi állapotban, majd elvesztette az eszméletét.

– Ez is te voltál? – nézett a borzra összevont szemöldökkel a király.

– Félek, igen.

– Ennek örülök. Gyere, beszélgessünk!

Azzal körbesétáltak a tisztáson, az uralkodó pedig felvázolta az elképzeléseit. Ezután besorozta Feromon közlegényt, majd mindjárt elő is léptette főtörzsőrmesterré, elismerendő a harcászati képességeit. Miközben előléptetett, a járása valahogy egyre furcsább lett. Mire befejezte a monológját, kifejezetten csámpásan ment. A szagok érzékelésének hiánya ugyanis nem tudta agyát maradéktalanul megvédeni a borz kipárolgásaitól.

Kiszólás következik.

Ismerünk hasonló jelenséget: egy űrsikló felbocsátásakor komoly probléma, hogy a beinduló hajtómű akkora hangerőt produkál, hogy annak energiája lebontaná maga alatt az indítóállványt, amennyiben nem gondoskodnának megfelelő zajvédelemről. Pedig maga az állvány amúgy tök süket.

Így lett Csalafintakirályból csámpás uralkodó. Vélhetően hülyébb is lett, de ezt cseppet sem bánta. Tudta, hogy Feromon főtörzs egy csodafegyver.

A kíséret többi szerencsétlen tagját hátrahagyva, új „játékszerével” visszavonult a palotába.

Nem húzta az időt, elővezette a főtörzsnek a részleteket, hogyan fogja a segítségével leigázni elsőként a szomszédos Chlamydiát, majd a másik szomszédot, Hipertóniát, aztán a szembe szomszédot, az agresszív Beri berit, és így tovább a többi államot is, egészen az Óperenciás tengerig.

A borz alig merte elhinni, de kezdte magát egészen jól érezni a bőrében. Hirtelen lett belőle valaki. Itt ül teljesen előléptetve, szemben ezzel az üvöltöző, agyalágyult, félig szétcsúszott uralkodóval, akinek viszont végre nem az a fő problémája, hogy hova hányjon a jelenlétében. Igaz, összehord mindenfélét csatákról, meg leigázott népekről, de közben vele, a kegyetlenül büdös borzzal beszélget, és még csak nem is könnyezik vagy csuklik.

Feromon főtörzs elhatározta, segíteni fog a királynak. Miután megegyeztek a haditervben, mindjárt lóra is kaptak, és elindultak, mivel a nagyhatalmi törekvések nem tűrnek halasztást. Azaz csak indultak volna, már amennyiben a ló nem esik össze azonnal, a lovászfiúval együtt. Gyorsan lecserélték az állatot egy másikra, de az is csak a felvonóhídig bírta.

Be kellett látniuk, a leigázást gyalogosan kell végrehajtaniuk.

Meneteltek hát néhány napig, míg el nem érték Chlamydiát.

Átmasíroztak a határon, majd nem sokkal később, egy domb mögött, szembetalálták magukat az ország hadseregével.

– Te jössz, Feromon főtörzs – szólt a király.

A borz nem sokat habozott, teljes sebességgel rohant a mintegy tizenötezres sereg felé.

Mielőtt a katonák felocsúdhattak volna már ott is volt. Cikázott a lábak között, szanaszét terítve irreális bűzmirigyeinek végtermékét.

Kitört a pánik. Akinek nem sorvadt el az agya rögtön, az menekülni próbált. Ennek eredményeként a zavarodott sereg szanaszét taposta saját magát.

Nem volt miről beszélni. A legfényesebb győzelem volt, amit csak egy csámpás uralkodó és egy borz aratni tud.

Délutánra már meg is voltak a főváros palotájának kulcsai, az ország teljes népessége pedig elmenekült. A király habozás nélkül ezredesi rangra emelte a háborús hőst, akit majd szétvetett a büszkeség. Alig várta a következő csatát.

Megaludtak a frissen verbuvált palotában, majd hajnalban továbbindultak folytatni a birodalom határainak bővítését.

Két napon belül elérték Hipertónia hercegség határfolyóját, melynek túloldalán egy jó húszezres sereg már várta őket.

Ez a haderő nem volt olyan felkészületlen, mint az előző. A három nappal korábbi incidensről elég hamar értesültek, így gyorsan feltalálták a gázálarcot. Elég szedett-vedett eszköz volt, de úgy tűnt, a célnak megfelel.

Hát nem felelt meg.

Az elképzelés, hogy jó, pontosan addig tartotta magát, míg Feromon ezredes át nem úszott a folyón és el nem kezdett randalírozni a tömegben.

A gázálarcok a szag ellen még csak értek valamit, ha nem is sokat, viszont azonnal bepárásodtak, így kilátni nem lehetett rajtuk. Ennek eredményeként húszezer katona támolygott vakon. Aki letépte a maszkot, azonnal megbolondult. Egy több ezer fős kontingens sírva vetette magát a gyorssodrású folyóba, és ismeretlen helyre távozott. A maradék kegyelemért hörgött.

Csalafintakirály visszarendelte tökéletes hadigépezetét, majd feltétel nélküli megadást követelt.

Órákon belül újabb palotákra tett szert, Hipertónia teljes lakossága pedig – hasonlóan a chlamydiaiakhoz – elhagyta az országot.

A király egy pillanatra elgondolkozott, vajon kin fog uralkodni, ha csak üres országokkal bővül a gyűjteménye, de azért nagyon nem aggódott. Volt fontosabb dolga.

Először is Feromon ezredest kellett előléptetnie ellentengernaggyá, majd a saját előléptetéséről is gondoskodnia kellett. Végül is egy ekkora birodalom uralkodója nem lehet egyszerűen király. Az ide már nagyon csöves. Érezte, hogy mielőbb császárrá kell koronáznia magát, egyben kikiáltani a császárságot, és mindezt a háborús helyzetre való tekintettel, különösebb felhajtás nélkül.

A ceremóniára, amire az egyetlen meghívott Feromon ellentengernagy volt, azonnal sor került.

Együtt vonultak a frissen meghódított főváros néptelen főterére.

Tudni kell, hogy Csalafintakirály neve eredetileg Csaba volt, amit a trónra lépése óta nem használt. Most viszont indokoltnak érezte újbóli alkalmazását.

Egy pillanatra levette a fejéről a koronát, féltérdre ereszkedett, majd így szólt:

– Elfogadom tőlem a koronát és hivatalba lépek. Legyen nevem eztán I. Csámpás Csaba Csalafinta Császár Éncsászári Felségem. Aztán vissza is húzta az immár császári jelképet a fejébe.

– Éljen a császár! – kiáltotta az ellentengernagy.

Most, hogy ezzel megvoltak, eltöltöttek egy vidám napot a főváros vásárterén.

Az uralkodó – bár egyre csámpásabb lett, és a szellemi képességei is érezhetően továbbhanyatlottak – rettentően hálás volt udvari borzának. Nagyon megkedvelte őt, úgyhogy estig párszor még előléptette. Egy szokványosnak éppen nem tekinthető borz életpálya modell mentén Feromon a légierő főstrázsamesterétől az ötcsillagos hadseregtábornokon át egészen az összhadnemi leghatalmasabb dandáróriásmarsallig vitte. A legnagyobb kegy azonban az volt, amikor este a császár megengedően így szólt hozzá:

– Kedves barátom, kérlek, szólíts mostantól Csabinak!

Feromon teljesen kész volt. Innentől menthetetlen rajongást érzett a császár iránt, és megfogadta, még keményebben fog harcolni a birodalomért.

Pár napon belül szétbűzbombázták Kyklokefáliát, Karanténiát, és Nevadát. Minden ellenállás hasztalannak bizonyult, a borz tarolt. A népek menekültek, az Óperenciás tengerpart pedig, mint afféle népmesei Dunkirk, lassan színültig telt velük.

Már csak egyetlen ország, a Brit Virgin-szigetek meghódítása maradt hátra.

Furcsa mód, a nevével ellentétben ez nem sziget volt, hanem egy kis alpesi állam Nevada és Kyklokefália közé ékelődve. Abban az értelemben azonban mégis szigetet alkotott, hogy lakói felettébb különösek voltak. Magasabb rendűnek gondolták magukat mindenki másnál. Úgy érezték, van bennük elegancia, kulturális fogékonyság és tanulni vágyás, nem úgy, mint a többi szomszéd büdös bunkóban.

I. Csabát mindez nem érdekelte. Az ország meghódítását nem ezért hagyta utoljára.

Arra gondolt, egyrészt a kis köztársaság levezetésnek pont jó lesz, másrészt itt magasodott az a tűzhányó, amelynek csúcsán Minden Birodalmak Valaha Volt, Egyben Jövendő Kolosszális Vezető és Teremtő Főcsászárává szándékozott kinevezni magát.

Ennek szellemében hajnalban rárontottak a Virgin-szigetekre.

Az eddigiekkel ellentétben hatalmas sereg helyett pusztán egy kis elit alakulat fogadta őket.

A borz sarkig kitárt bűzmirigyeivel támadásba lendült. Amint elérte a védelem első vonalát, egy kommandós megragadta a farkánál, és egy körfűrésszel úgy csípő magasságban, keresztben kettévágta a meglepett állatot.

Feromon első fele egy szakadékba zuhant.

A farok, a hátsó lábak és az üleprész, a rengeteg bűzmiriggyel a katona kezében maradt.

A csodafegyvert a férfi azonnal felgyújtotta, és végignézte, amint porrá ég.

A helyzet az, hogy a Virgin-szigeteknek volt a legtöbb ideje felkészülni az ellenség érkezésére. Ezt lakói arra használták, hogy feltalálják a napalmot és a barkácsgépeket, illetve idegsebészeket képezzenek, akik precízen át tudják vágni egy egész elitalakulat tagjainak szaglóidegeit. Ezek a katonák immúnisak lettek még egy nagyobb hatótávolságú borztámadással szemben is.

I. Csámpás Csaba döbbenten nézte a jelenetet. Meglepetésében és csámpásságában annyira máshová lépett, mint ahová tervezte, hogy ő is majdnem szakadékba esett. Elkeseredetten próbálta visszanyerni az egyensúlyát, ami végül sikerült is. Ekkor azonban szétlőtték a fejét, mivel menet közben feltalálták a távcsöves puskát is. Az országot tényleg magasabb rendű népek lakták.

A borz első fele valahogy túlélte a zuhanást. Igaz, elvesztette hátsó lábait, és a végbele egy részét, de amúgy a belső szervei közül létfontosságú nem sérült. Ettől persze még simán elvérzett volna, ha nem talál rá egy anyóka.

A völgyben nagyon kedves emberek éltek. A néni hazavitte Feromont, és ellátta amputált alsó fertályát.

A gondoskodásnak köszönhetően a fiatal állat hipp-hopp rendbejött.

Mindössze két hét lábadozás elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy köszönetet mondhasson megmentőinek és távozzon.

Az ám, de hogyan? Megfelelő mennyiségű láb hiányában leginkább csak gurulhatna, amit hazáig képtelenség produkálni.

Azaz, talán mégis.

Mit tesz Isten, lakott a közelben egy asztalos, aki elhatározta, segít a szerencsétlen állaton. Tervezett hát egy tartószerkezetet, két kerékkel a borz hátsó lábainak pótlására. Nagyon tetszetős kis terv lett. Annyira, hogy a mesterember hamarosan kategóriájában egyedülálló gépészeti műremeket alkotott. Olyan futóművet rittyentett szegény, immár fogyatékkal élő borz alá, hogy a környék kutyái irigységükben megpróbálták lerágni saját hátsó lábaikat. Feromon pillanatok alatt megtanulta használni az új technológiát, majd könnyes szemmel búcsúzott derék, kedves megmentőitől, akiket pár hete még gondolkodás nélkül likvidált volna.

Járgányával szédületes tempóra volt képes, így két nap alatt hazaért az erdőbe, ahol ez az egész cirkusz kezdődött.

Először egy portyázó vércse vette észre a levegőből, amint épp nagy sebességgel dől az egyik kanyarban. A madár ijedtében kis híján lezuhant. Lélekszakadva repült a tisztás fölé, miközben őrjöngve vijjogta:

– Jézus Mária, Feromon visszatért, Feromon visszatért!

Az állatok nem akartak hinni a fülüknek.

Brumi, a hatalmas, meleg, trágár grizzly teljes pánikban, sikoltva tudakolta:

– Biztos vagy benne?

– Az elejében igen. A hátulja elég furcsa – válaszolta a madár.

– Ne légy pöcs! – tiltakozott a maci. – A hátulja eddig is furcsa volt. Azért vagyunk most beszarva.

– Igazság szerint kerekeken gurul.

A medve nagy levegőt vett, majd jelentőségteljesen kifújta.

– Az anyád valagát, te buta madár!

Ebben a pillanatban Feromon porfelhő kíséretében bedriftelt a tisztásra.

A többiek majdnem belehaltak a látványba. Menekülni próbált, ki merre látott.

A nagy felfordulásban Gergő, a görény, egyszer csak felkiáltott.

– Álljatok meg! Feromon már nem is büdös.

Mindenki megdermedt.

A fajtársai voltak az elsők, akik félénken a hadirokkant borz közelébe merészkedtek, ő pedig boldogan hagyta, hogy körbeszaglásszák.

– Hm! Kifejezetten kellemes a testszaga – jelentették.

Így már mások is visszanyerték a bátorságukat. Körülállták a megkerült főhőst, és egymás szavába vágva tudakolták, hová tűnt a komplett alfele, hova tűnt ő maga, valamint mik ezek a kerekek?

Mivel a borz mostanra szégyellte a világpolitikában betöltött egykori szerepét, csak annyit mondott szemlesütve.

– Plasztikai műtétem volt a Virgin-szigeteken.

Ej, megörültek az állatok.

Bár egyikük sem hallott még plasztikai műtétről, azt tudták, hogy a Virgin-szigetek igen messze található, tehát legalább egy világlátott, híres barátjuk biztosan van.

Feromon hamar visszailleszkedett a közösségbe. Ráadásul azon túl, hogy immár híresség lett, fény derült egy szuperképességére is: az erdő állatai kényelmesen tudtak rajta tüzelőnek való rőzsét talicskázni kis kunyhóikba.

Ezen karitatív munkásságáért cserébe annyi szeretetet kapott, hogy minden korábbi sérelmét elfeledte.

Időnként visszatért a Brit Virgin-szigetekre, főleg azért, hogy szervizeltesse a futóművét, és ilyenkor mindig meglátogatta az anyókát is, aki megmentette a fél életét.

Aztán boldogan élt, amíg meg nem halt.

A legfontosabb tanulság az egészből, hogy legyünk bármennyire büdösek is, ha méltósággal viseljük, attól nem lesz jobb. Viszont ha derékban kettévágnak, az már valami.