Stanislav: Az utolsó varázsló

Az aprótermetű lány zihálva igyekezett áttörni az alacsony fűzfákkal benőtt csalitoson. Mintha a természet is a vesztét akarná, a sűrűn növő fák és bokrok ágai szüntelenül ruhájába téptek, vörösen izzó barázdákat hasítva bőrébe, az alattomosan megbúvó indák minden lépést kínszenvedéssé tettek számára.

Nem tudta, mióta menekült lélekszakadva a szitáló esőben. A talaj egyre csúszósabbá vált, minden irányváltásnál úgy érezte, nem képes talpon maradni. Néhány méterrel később bekövetkezett, amitől leginkább tartott. Jobb lába megcsúszott, a lány pedig egy elfojtott sikoltás kíséretében hasra vágódott. Köpködve igyekezett megszabadulni a szájába került sártól, a bokájába hasító éles fájdalom azonban még inkább megrémítette.

Közel lehetnek, nagyon közel.

Elkeseredetten talpra állt, de sajgó bokája figyelmeztette, pihenésre van szüksége. Levegő után kapkodva lerogyott egy terebélyes fűzfa tövébe, lehunyt szemmel mélyeket lélegzett. E pillanatban azt sem bánta, ha a boszorkánykeresők rátalálnak, és véget ér ez a rémálom.

Nem tudta, mennyi időt tölthetett a fa tövébe roskadva, üldözői hangja csak foszlányokban jutott el tudatáig. Talpra kecmergett, és elindult abba az irányba, amerre a patakot sejtette.

A következő pillanatban hátának csapódó test eloszlatta minden reményét, kipréselve a levegőt tüdejéből. Néhány pillanatig kábán feküdt a mocsokban, kétségbeesetten próbálta megtalálni támadója helyzetét. Üldözője, egy szikár, csontos fickó, szitkozódva talpra kászálódott, övéből pedig villámgyorsan előpattant egy hajlított pengéjű tőr.

– Kicsontozlak, bosszorgány! – sziszegte, miközben kése pengéjét alkarjára fektetve lassan közeledett áldozata felé.

Az aprótermetű lány ijedten hátrálni kezdett, csizmáját minden lépésnél magába szippantotta a mindent elborító sár.

Végem van – gondolta közönyösen.

A komisz, vöröses talaj azonban ezúttal segítségére sietett. Támadója túl nagy lendületet vett, lába kicsúszott alóla, feje egy kidőlt, korhadó fa gyökeréhez csapódott. A boszorkánykereső még lélegzett, a fejéből vékony patakban csordogáló, élénkpiros vér alig különbözött a vöröses agyag színétől.

Mögöttem vannak, közelítenek.

Fájdalmasan nyilalló bokával tovább bicegett, átpréselte magát egy kidőlt mocsári fenyő törzse alatt.

A lustán csordogáló, sekély vizű patak partján találta magát. Gondolkodás nélkül belegázolt a zavaros vízbe, remélve, talán egy időre lerázhatja üldözőit, vagy legalább kettéosztja a csapatot, ha a patakmederben halad tovább.

Jó kétszáz méterrel feljebb a patak kétfelé ágazott. A lány elmosolyodott. Talán itt lerázhatja őket.

Öröme hamar elpárolgott, imbolygó fáklyák fényét látta közeledni. Három alak botorkált felé a patakban, élükön egy sodronyinget viselő, hatalmas férfival, akit oldalról két csatlósa igyekezett a lábán tartani a csúszós mederben.

A lány megfordult, és az ellenkező irányba indult. A patak mindkét partján egyre több fáklya fénye világított, mint megannyi szentjánosbogár.

Bekerítettek – gondolta. Futni próbált a mederben, hasra vágódott. Négykézláb igyekezett távolodni tőlük. Ujjait felhasították a meder alján alattomosan megbúvó kövek. Átázott köpenye ólomsúlyként nehezedett törékeny testére.

A táj képe fokozatosan megváltozott. A fűzfák helyét átvették a gigantikus méretű ciprusok, melyek gyökérzetét alámosta a lustán kanyargó patak. Némelyik fa gyökere hatalmasra nőtt, könnyen elrejthetett akár egy gyermeket, vagy apró felnőttet is.

Jönnek, közelednek lankadatlanul.

Egy kósza gondolattól vezérelve egy hatalmas ciprus gyökerénél alábukott a combközépig érő vízbe, és a gyökér ágai között átcsúszva menedéket talált az óriási fa kimosott gyökérzete alatt.

Remegett.

Mozdulatlanul, nyakig a hideg vízbe merült, fogai hevesen vacogni kezdtek, a hideg dermesztő kígyóként tekeredett fel gerince mentén. Végtagjai zsibbadni kezdtek, valami nyálkás siklott el mellette, vízbe merülő lábai között tekergőzve.

Csendben kell maradnia. Közelednek.

A szemben futó parton fáklyák fényét látta, maga fölött meg pedig csusszanások és válogatott szitkok jelezték az üldözők közeledtét.

A patakban a sodronyinges férfi gázolt csapatával, amely közel tíz főre hízott.

– Nyavalyás boszorkány! – lihegte egy hang a közelben.

A lány mozdulatlanná dermedt, alig hallható lélegzetét is üvöltő szélrohamként érzékelte.

– Nyavalyás boszorkány – morogta újra a hang.

Az üldözők hangja egyszer csak elcsendesedett. Kimászott rejtekhelyéről, majd a hidegtől és fáradtságtól remegő végtagokkal kapaszkodni kezdett felfelé a síkos partfalon.

Zihálva nyúlt el a kövér saspáfrányok erdejében. Remegő, görcsös izmai hálásak voltak a pillanatnyi pihenőért, a páfrányok között nyíló éjliliom bódító illata békével töltötte el. A közelben az erdő egyszerre életre kelt. Apró erdei egerek siettek menedéket nyújtó vackuk felé, tenyérnyi éjszakai lepkék libegtek az éjliliomok irányába, még az évszázados ciprusok örökzöld ágai közt gubbasztó baglyok huhogása sem tűnt rémisztőnek számára.

Aztán hirtelen minden elcsendesedett.

Kinyitotta kék szemét, ideje indulnia. Valami mázsás súllyal nehezedett törékeny mellkasára. Egy tagbaszakadt férfi vasalt csizmás lába a földhöz szögezte.

– Itt a vége, boszorkány – mondta a boszorkánykereső halk, kifejezéstelen hangon. – Tim, kösd be a száját, és béklyózzátok meg!

Néma megadással tűrte vasra veretését, majd egy deres ló után kötözve a városba vonszolták.

A boszorkányper három napon át zajlott, a lány azonban semmi jelét sem mutatta a mágikus hatalomnak. A nép haragját azonban csak a máglya tüze olthatta.

A lányt az arcába szálló, csípős füst térítette magához. Karját és lábát szorosan egy oszlophoz kötözték, a mohó lángok már-már a bőrét nyaldosták. Majd sötét lett.

– Mrs Lambert, hall engem? – kérdezte egy női hang.

– Hol vagyok? – válaszolt a lány erőtlenül, teljesen elvakítva a szemébe tűző lámpa fényétől.

– Mrs Lambert, Wigan doktornő vagyok – felelte halkan a hang. – Ön balesetet szenvedett. Az autója robonavigátora meghibásodott, életveszélyes sérülésekkel került intézetünkbe három héttel ezelőtt. Fejsérülése miatt eddig sztázisban tartottuk.

– Nagyon furcsa… álmom volt, doktornő – felelte elcsukló hangon a lány.

– Ez gyakori fejsérülések esetén. Néhány hét múlva rendbe jön, és hazatérhet a férjéhez – mondta a doktornő.

– A férjemhez? Olyan ködös minden – mondta alig hallhatóan.

– Nyugodjon meg, átmeneti amnézia. Idővel minden emléke vissza fog térni. Most pihenjen! – mondta finoman, de határozottan Wigan.

A megfigyelőben Wigan doktornőt egy férfi várta a Szolgálattól.

– A beavatkozás sikerült – mondta dr. Wigan szenvtelen hangon. – A mágikus aktivitásért felelős géneket azonosítottuk és blokkoltuk.

– Egészen biztos ebben, doktornő? – kérdezte a férfi, akinek bal arcát egy égési seb hege borította. – Egyikünk sem szeretne egy újabb máguslázadást! – mondta, miközben keze automatikusan az arcát borító hegre tévedt.

– Biztosíthatom róla, teljes sikert értünk el. Mrs Lambert három napot töltött a holoszobában, a mágikus aktivitás legcsekélyebb jele nélkül – felelte szárazon Wigan.

– Nem kockáztathatunk, doktornő – felelte a férfi. – Egyik ügynökünk Mrs Lambert férjének fogja kiadni magát, így nem veszítjük szem elől. Túl értékes ő nekünk, hogy…

– A beazonosított gének rendelkezésre állnak – szakította félbe dr. Wigan..

– Kiváló! Megkezdheti a gének bejuttatását a kísérletre jelentkezett ügynökök génállományába – közölte a férfi, magában arra a stratégiai előnyre gondolva, melyet az utolsó, élő varázsló jelentett országa számára.

– Ez már az önök hatásköre – mondta Wigan doktornő, majd sarkon fordult és kiment a szobából, gondolatai azonban nem hagyták nyugodni.

A mágia feltehetően évezredek óta öröklődött generációról generációra, a mágusok, boszorkányok, bárhogyan is nevezzük őket, azonban soha sem vágytak hatalomra vagy elismerésre.

A modern társadalmat hatalmas megrázkódtatás érte, amikor egy évtizeddel ezelőtt a mágusok lelepleződtek.

Röviddel ezután a varázshasználók nyilvántartásba kerültek, majd egy évvel később mindegyikükbe, csecsemőtől az aggastyánokig, apró, bőr alá ültetett chipek kerültek, melyek alapján a rendfenntartó erők számára beazonosíthatóak lettek.

Hónapokkal ezután, a mobil kommunikátorok egyik vezető gyártója egy meglepő újítással állt elő, amikor piacra dobta első, ezen chipek azonosítására is képes telefonját, melyet szokatlanul alacsony áron értékesített a következő szlogennel: „Varázsló a szomszédja? A mobilja majd megmondja!” A cég terméke bámulatos sikert aratott.

Az élet minden területén egyre gyakoribbá váltak a varázshasználókat ért atrocitások, megaláztatások, nyilvános megszégyenítések, melyek egyre gyakrabban erőszakba torkolltak. Ám a varázslók, legyenek akár gyermekek vagy idősek, csendes beletörődéssel viselték sorsukat, holott bármikor elsöpörhettek volna akár egész városokat is.

De ők nem tettek semmit, békét akartak.

Egészen addig, míg egy Lambert nevű varázslónő férje és gyermekei egy mágiaellenes tüntetésen részt vevő tömeg áldozatául esett, mellyel kezdetét vette minden idők legpusztítóbb háborúja.

A háborút egyetlen varázshasználó, Mrs. Lambert, élte túl.

Egy röpke pillanat erejéig a doktornő együttérzett az emlékeitől, múltjától és jövőjétől is megfosztott varázslónővel, egészen addig, amíg a kávéautomatába dobott pénzérmékért megkapta aznapi harmadik kávéját, mely száműzte a szánalom érzését elméje legtávolabbi zugába.

Néhány hét múlva Mrs Lambert hazatért az ügynökhöz, akit férjének hitt.

– Drágám, csodás vacsorát készítettem neked hazatérésed örömére! Kacsasült, a kedvenced! – mondta a férfi, amint beléptek a tágas nappaliba.

– A kedvencem? – kérdezte. Olyan idegen minden számára ebben a lakásban, mintha életében először járna itt.

– Igen, drágám, a kedvenced! – mondta vidáman a férfi. – Kinyitom a bort a konyhában, gyújtsd meg, kérlek, a gyertyákat, mire visszaérek!

A lány az asztalhoz lépett, hogy meggyújtsa a karcsú, piros gyertyákat.

Felvette az asztalon heverő öngyújtót, az azonban csődöt mondott, hasztalan próbálta újra és újra meggyújtani a gyertyákat.

Dühöt érzett. Valami mély, megmagyarázhatatlan haragot.

Ujjaiból kékes derengés sugárzott, majd a piros gyertyák lángra lobbantak.