F. Kiss Dóra: Sitten

– Az a nap is ugyanúgy indult, mint a többi. Reggel csörgött a vekker, Júliával együtt fölkeltünk, felébresztettük a Zsófit, aztán reggeli előtt még sétáltunk egyet. Minden nap szoktunk. Szeretek hajnalban sétálni. Olyankor még szinte senki sincs az utcán. De nem ez a lényeg, hanem, ahogy mondtam, minden olyan volt, mint bármelyik másik reggelen. Visszazavartam egy idegesítő, bunkó mókust a fára, aztán ráérősen megreggeliztem. Visszafeküdtem aludni, a Zsófi meg elhúzott dolgozni. Mondom, mint minden áldott nap.

Aztán mégis valami szokatlan történt. A teraszon megjelent az a francos dög, a Frici! Ott illegette magát előttem, mert tudta, hogy látom, de az üvegajtó miatt nem tudok kimenni! Iszonyatos haragra gerjedtem, elkezdtem kiabálni, és elszidtam az összes felmenőjét, legalább tizenöt generációra visszamenőleg. Remegtem a dühtől. Júlia megvetően nézett rám. Egy darabig. Aztán amikor a föl-alá szaladgálásom annyira felidegesítette, rám mordult, és én bekussoltam. Júlia utálja, ha megzavarják a pihenésben, mert már öreg és diszpláziás, bezzeg én! Bennem buzog a tettvágy! Az az arcátlan Frici meg ott sertepertélt egész álló délelőtt! Minden macskát utálok, de a Frici egyenesen kihoz a sodromból! Az esküdt ellenségem! Kölyökkoromban orron karmolt, és mind tudjuk, hogy ez mit jelent. Vendetta. Csak az alkalomra várok.

Miután Júlia az értésemre adta, hogy bár fáj a csípője, úgy fog végigráncigálni a lakáson, hogy nyüszíteni is elfelejtek, ha nem maradok csöndben, magamban fortyogva kezdtem bosszút forralni Frici ellen. A tervem egyszerű, mégis hatásos volt: ha a Zsófi végre hazajön és kienged, elkapom, és megrázom, mintha csak egy kotorékeb lennék, ő meg egy patkány. Hidegvérrel móresre tanítom, hogy egy életre elmenjen a kedve ártatlan kölyökkutyák vegzálásától.

Én mondom, a macskák rafinált észjárásúak és rendkívül gonoszak. A Frici is visszajött, csak azért, hogy engem bosszantson. Elhozta magával a nyest barátait is, és ott masíroztak föl-alá a szemem láttára a teraszunkon. Egy kicsit azért is, mert félek Júliától, de főleg, hogy Fricit megüsse a guta, úgy csináltam, mint akit nem érdekel az egész. Csak feküdtem, és mikor megláttam, hogy Frici figyel, ásítottam egy nagyot. A szívem azonban közben majd kiugrott a helyéről, a vér a fülemben dobolt. Csoda, hogy nem lettem skizofrén. Én mondom, még a drótszőröm is égnek állt!

Aznap Zsófi korábban ért haza a munkából, erre persze Frici nem számíthatott, úgyhogy a tervem jó úton haladt a megvalósítás felé. Ahogy mindig, mikor hazaért, Zsófi kinyitotta a teraszajtót, hogy kimehessünk. Már előre ott toporzékoltam, aztán amikor végre szabad volt az út, mintha puskából lőttek volna ki! Frici nem számított rám, majdnem elkaptam, de sajnos meglógott. Utánairamodtam, elragadott a vérem, úgy döntöttem, egyszer és mindenkorra pontot teszek a kettőnk ügyére. Júlia csupán egy lenéző pillantásra méltatta ámokfutásomat. Zsófi kétségbeesetten kiabálta, hogy menjek vissza, de nem érdekelt. Ahogy a lábam bírta, rohantam Frici után.

Persze meglógott a rohadék. Én meg nem találtam haza. Napokig kóboroltam azon a környéken, ahol nyomát vesztettem. Júlia kiokosított, hogy idegen emberekhez ne menjek oda, és ne is fogadjak el tőlük semmit. Rettenetes történeteket mesélt harcoltatott, megkínzott, megmérgezett kutyákról, akiket jutalomfalattal csaltak el az emberük házától. Így hát nem fogadtam el semmit, a kukák amúgy is tele vannak kajával. Megfogni sem engedtem magam senkinek, még gyerekeknek sem. Júlia szerint ők a legveszélyesebbek.

Pár nap múlva aztán elkezdtem unni a csövezést, éhes is voltam, és Zsófi sem jött értem. Úgyhogy elhatároztam, hogy hazamegyek. Fogalmam sem volt, merre induljak. Mindenhol csak az autók, az aszfalt, sehol egy fa, legalább az erdőt megtaláltam volna, ahol sétálni szoktunk! Én annyit az életben nem szaglásztam, mint akkor, de nem jutottam semmire. Egyetlen nyomra sem bukkantam, se Friciére, se Zsófiéra, se Júliáéra. Kezdtem kétségbe esni. És aztán… aztán beütött a krach…

Elkaptak a sintérek. Valaki bejelentette, hogy a környéken húztam meg magam, és értem jöttek. Ketten voltak. Sarokba szorítottak, belehúzták a hurkot a fejembe, és bezsuppoltak a kocsijukba. Itt már éreztem, hogy nagy a baj, visznek a sittre. Kölyökkoromban is így kerültem be. Azt is tudtam, mi vár rám: karantén, zaj, dühös kutyák tömkelege, annyi kaja, amennyit az erősebb kenneltársaktól el tudok lopni, kosz, bűz, reménytelenség, kilátástalanság. Ebben élek most már két napja.

– Haver, én csak annyit kérdeztem, mióta vagy benn…

– És már nagyon hiányzik a Zsófi, sőt, még a Júlia is, pedig csak egy zsémbes vénlány, és soha többé nem kezdek macskákkal, megtanultam a leckét…

– Nyugodj már le! Van bennünk chip, majd jön érted az embered, biztos szóltak már neki, hogy itt vagy…

– Ó, fájdalom, egy szörnyű tévedésért így megbüntet a sors! Kegyetlen ez a kutya világ! Mi értelme az életnek így?

– Tesó, ha nem fogod be a szádat, én is végighúzkodhatlak a földön, ahogy az a Juli ígérte! Szedd már össze magad, amíg oda nem kapok! Megmondtam, hogy érted fognak jönni, nem? Istenem, kussolj már!

– Jól van, nyugi, észre sem fogod venni, hogy itt vagyok. Leheveredek ide a kutyaház mellé, és maximum a szuszogásomat fogod hallani. Zsófi hogy szerette a szuszogásomat! Milyen jókat aludtunk együtt a kanapén! Ha álmomban morgok egy kicsit, arról nem tehetek! Zsófi szerint szoktam, csak azért szólok, ha esetleg elszenderednék, akkor nem direkt zajongok, de azt nem tudom befolyásolni, hogy alvás közben milyen hangok jönnek ki belőlem…

– Haver, utoljára szólok, hogy fogd már be végre! Lassan elfogy a türelmem!

– Nyugi, öreg, már abba is hagytam, látod, vagyis hallod, illetve nem hallod, mert meg sem szólalok, jól ki fogunk mi jönni, majd meglátod, ne aggódj egy percet se…

– Neked lenne aggódni valód…

– Mondták már mások is, hogy sokat beszélek, sőt, volt, aki egyenesen úgy fogalmazott, hogy jár a szám, mint a kacsa feneke, ami persze egyenesen nevetséges, engem egy kacsához hasonlítani!

– Kuss legyen!

– Mi van már?

– Pszt! Figyelj inkább! Emberek jönnek.

– …biztos, hogy nem hoztak be egyetlen zsemle színű kutyát sem? Drótszőrű keverék kutyus. Két hete veszett el…

– Hölgyem, hiába jön ide minden nap, megmondtuk, hogy keresni fogjuk. Nemsokára chipet olvasunk az utóbbi pár napban bekerült kutyáknál, ha köztük van az öné, úgyis szólni fogunk. Kérem értse meg, mi ezt önkéntes munkában csináljuk, nagyon sok a dolgunk, igyekszünk mindent megtenni.

– De… csak megnézem őket, hátha köztük van…

– Jól van, menjen csak!

– Zsófi! Zsófi! ZSÓFI! Itt vagyok, Zsófi, ne hagyj itt! Vigyél haza! Nem szököm el soha többé, egyetlen macska után sem! Zsófi! ZSÓFI!

– Látod, haver, megmondtam!