–
Mit tudhatunk rólad?
–
Talán nem meglepő, de a civil szakmámnak semmi köze nincs az
íráshoz. Negyedszázada különböző munkakörökben és
területeken, de vasúti szállítással kapcsolatos feladatokat
végzek. Az írói mivoltom tekintetében nehéz röviden válaszolni
erre a kérdésre. Ami a lényeg, elég régen foglalkozom már
írással, az első országos megjelenésem már 1990-ben megtörtént
egy színes magazinban leközölt novellámmal. Azóta két könyvem
és nagyon sok novellám jelent meg, és bizony jellemzően olyan
témákról, amikre bátran aggathatjuk a misztikus vagy a
paranormális jelzőt. Az utóbbi években már tudatosan törekszem
arra, hogy a magyar olvasók igényeit kiszolgálva már-már
hiánypótló jelleggel transzcendens thrillereket írjak. A
könyvesboltok polcain fájdalmasan kevés ilyen témájú könyv
sorakozik, magyar szerzőktől meg pláne. Remélem most, hogy
kikötöttem egy nagyratörő terveket szövögető kiadónál,
lehetőségem lesz a tervem megvalósítására, méghozzá hosszú
távon.
–
Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá,
hogy író leszel?
–
Szerintem elég korán. Már általános iskolás koromban teleírtam
több spirálfüzetet, de akkor még egyik „nagyregényemet” sem
sikerült befejeznem. A kudarcok természetesen nem szegték
kedvemet, mert mesélni akartam és kerestem, kutattam a módját,
hogy ehhez közönségem is legyen. Szerencsére az évek során
mindig megtaláltam az utat, így vagy úgy, kisebb-nagyobb
olvasótáborom mindig volt. Az írói létezés elég speciális,
néha valóban a szakadék alján van, máskor meg fenn a
hegycsúcson. Volt időm megszokni és meg is szeretni ezt. Ráadásul
a korai évek magányos farkas életmódja, munkamódszere után az
utóbbi időben hála istennek egyre több írókollégával hozott
össze az élet és nagyszerű barátokra tettem szert. Lehet, hogy
az írók mind flúgosak, de a legtöbbjük nagyon is szeretnivaló
figura.
–
Kik a kedvenc alkotóid, mennyire hatottak
rád az írói stílusod kialakulásában?
–
A teljesség igénye nélkül néhány kedvencet felsorolva
feltétlenül meg kell említeni Robert Merle, Leslie L. Lawrence, a
korai Vavyan Fable, John Sanford, és mindenekelőtt Dean R. Koontz
nevét. Utóbbi a misztikus thriller emblematikus figurája, talán ő
volt a legnagyobb hatással rám. Több jó szemű olvasóm jelezte,
hogy regényeimen egyértelműen érződik az ő hatása. Én ezt
bóknak és nem negatív kritikának veszem, bár az idő
előrehaladtával egyre inkább eltávolodok minden „mestertől”,
és egyre inkább törekszem egy egyedi Mason Murray stílus
kialakítására.
–
Elátkozottak városa. Első regényed, milyen rá visszagondolni
az eltelt néhány év távlatából?
–
Nosztalgikus hangulatba kerülök, ha rágondolok, és mostanában
sokszor eszembe juttatják. Nagy örömömre új olvasóim
felfedezték a korai munkáimat, így nem győzöm boldogan
konstatálni a facebookon, hogy újabb és újabb új olvasóm
szerezte be valamelyik antikváriumból. A blog fiatalabb olvasói
talán már nem is tudják, mekkora különbség van egy számítógép
szövegszerkesztője és egy régi mechanikus írógép között.
Nos, én ez utóbbi elszánt püfölésével hoztam létre a
kéziratot még 1992-ben, amely két év múlva jelent meg könyv
formájában. A szöveg még kissé nyers, ami nem csoda, hiszen még
igen fiatal voltam, de a sztori elgondolkodtató és mindent elsodró
lendületű, egyenesen filmre kívánkozik. Nagyon szeretem, hiszen
„ő” az első „gyermekem”.
–
Írtál számos novellát is – három számjegyűt –, mind a
Mason Murray meghökkentő meséi között szerepel?
–
Kevés kivételtől eltekintve lényegében igen. Még 1996-ban, az
akkor még nagyon is létező, népszerű borsodi bulvárhetilap, az
Új Hírnök kért fel rövid, csattanós novellák
megírására. Sem a főszerkesztő, sem én nem gondoltuk, hogy ez
egy nagyjából hat éves együttműködés lesz, amelynek keretében
minden héten egy új novellát kellett szállítanom. Az egykori
szocialista gazdasági szlogen itt is érvényesült, legalábbis
remélem, és a mennyiség átcsapott minőségbe. Ha a sorozat
minden darabja nem is, sok közülük nagyon a szívemhez nőtt.
Azóta többet már feldolgoztam, modernizáltam és a terveim között
szerepel, hogy két-három éven belül egy amolyan „best of”
válogatást könyvben is megjelentessek.
Nagyon
hasonló felkérés talált meg a méltán népszerű Hihetetlen!
Magazintól a kétezres évek elején. Első könyvem kiadója a
mai napig sikeresen működteti a paranormális jelenségekkel is
foglalkozó nagypéldányszámú országos magazint. Néhány évig
nekem is lehetőségem volt nekik dolgozni, és hasonló történeteket
írtam, mint az előbb említett sorozat darabjai.
–
Lélekcsapda. Második könyved 2011-ben jelent meg. Mennyiben
lett más, mint az első?
–
Sokkal letisztultabb. A hosszú évek intenzív novellázása
megtette a hatását. A tempó talán valamivel lassabb, viszont a
filozófiai mélység, ha lehet rá ilyen kifejezést használni,
sokkal mélyebb. Nem én nyúltam először az elcserélt lelkek
témájához, nagyon sok film és könyv foglalkozott vele korábban,
ám én a kalandok, az akciók és a szórakoztatás mellett
igyekeztem együttgondolkodásra hívni olvasóimat. A test, szellem
és lélek egysége adja a keretet az izgalmas történetnek. Arra
kerestem a választ, vajon mire mondhatjuk, hogy „én”. Mivel
lehet azonosítani bennünket, testünk vagy a lelkünk (tudatunk)
tesz-e bennünket azzá, amik vagyunk?
–
Visszatérő végzet. Már előrendelhető a legújabb regényed,
ami a Mogul Kiadónál jelenik meg. Mesélj róla!
–
A legújabb gyermek, tehát a legnagyobb kedvenc. A legjobb regényem.
Nem csak, azért mert a legújabb és a legtöbb tapasztalat
birtokában írtam. Olvasói és szerkesztői vélemények alapján
ezt tulajdonképpen éveken át csiszoltam a végleges formájára.
Ezúttal is olyan témát jártam körül, amely az emberek többségét
érinti. Transzcendens thriller ez is, tehát úgymond az
alkonyzónába kell lépnünk, hogy megértsük, mi miért történik
körülöttünk a világban. Nem véletlenül bukkant fel mindenütt
„a könyv, amelytől másként gondolsz majd életre, halálra”
szlogen a könyv facebookos felvezető kampányában. A többszörösen
is hátrányos helyzetű pozitív főhős például szinte állandó
jelleggel megéli a deja vu-érzést, amelyet az emberek 75-80
százaléka az élete során legalább egyszer átél. Erre a
jelenségre a tudomány még nem tudott egyértelmű magyarázatot
adni. Nem mondom, hogy én tudom a tuti megoldást, de nagyon is
valószínű elméletet fabrikáltam, amely köré sikerült egy
olyan feszültséggel teli, nagyon gyors tempójú sztorit építeni,
ahol más paranormális jelenségek, és azoknak a lehetséges
magyarázatai is megjelennek. Nem szeretnék spoilerezni, ezért
inkább azt ajánlom, hogy aki többet szeretne megtudni a könyvről
vagy esetleg nagy kedvezménnyel rendelne is belőle, az keresse fel
a http://masonmurray.mogulkiado.hu/
oldalt, ahol beleolvashat a regénybe és megtekinthet egy nagyon
hatásos videós ajánlót is.
–
Milyen volt, amikor először megjelent egy
írásod? Hosszú volt az út odáig?
–
Az fantasztikus érzés volt! Ráadásul még csak főiskolás voltam
és szinte ölembe hullott a lehetőség. Mondhatni jókor voltam jó
helyen, vagyis jókor küldtem be jó anyagot az egykori Vénusz
Magazinba. Erről az 1990-es történetről meséltem az interjú
elején. Így aztán ehhez rövid út vezetett, mint ahogy az első
könyvig is, amelynek könyves-standokon történő megpillantása
annak idején euforikus boldogságot váltott ki belőlem. A sors
úgy akarta, hogy a gyors sikerek után egy hosszabb utat járjak be
az új könyvekig. Sokat tanultam és sokat fejlődtem az évek
alatt, és most is, mint régen, rettentő izgatottsággal várom az
október végi megjelenést. Nagyon szurkolok, hogy az olvasók
szeressék ezt a könyvet. Egyelőre úgy fest, kíváncsiak rá,
mert elég nagy érdeklődés mutatkozik iránta már most is.
–
Az írásaid közül melyekre vagy a legbüszkébb?
–
Általában mindig a legújabbakra… Egyébként nehéz dolgom van,
ha ki kell emelnem valamelyiküket. Vannak kedvencek a novelláim
között, egyikük éppen A leselkedő, ami nagy örömömre a
Kalandok és kalandozók második könyvében is ott lehetett,
azonban mindig is regényírónak tartottam magam, így mindhárom
megjelent vagy éppen megjelenésre váró regényem különös
helyet foglal el a szívemben. Büszke vagyok arra, hogy sikerült a
bennem születő ötletekből olyan komplex történeteket
felépíteni, amelyek szórakoztatják az olvasókat, örömet
okoznak nekik.
–
Két évvel ezelőtt mit gondoltál, hol
tartasz két év múlva az íróskodásban, bejöttek a számításaid?
–
Kis késésben vagyok… A viccet félretéve azt mondhatom, hogy jól
alakulnak a dolgaim, nagyjából úgy, ahogy mondjuk két évvel
ezelőtt vártam. A megfelelő kiadó megtalálása ugyan lassabban
ment a tervezettnél, de aki benne van ebben a világban, az tudja,
hogy megírni egy regényt sokkal könnyebb, mint kiadót találni
hozzá. Itt most kicsit hosszabb távra tervezhetek, és pontosan ez
az, amit szerettem volna elérni.
–
Mit írsz most, mik a közeljövőbeli terveid?
–
Mihelyt befejeződnek a Visszatérő végzet megjelenésének
előkészítő munkálatai, azt hiszem, előveszem egy régebbi
kéziratomat, ami eddig még nem jelent meg nyomtatásban. Vannak
elképzeléseim, hogyan kellene átdolgozni, hogy az önmagammal
szemben támasztott mostani elvárásoknak megfeleljen. Szóval
2017-ben szeretném megjelentetni a Rossz hold című
regényemet és természetesen a világ minden kincséért sem
hagynám ki, hogy a Kalandok és kalandozók harmadik
könyvében ott legyek egy novellámmal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése