Becsuktam a szemem és kirúgtam a széket. A kötél
megfeszült, és már vége is volt. Legalábbis majdnem. Még
lepergett előttem az életem.
Bérgyilkos voltam, egyike a legjobbaknak. Királyok és
hadurak vére tapadt a kezemhez, szakadár szekták vesztették el
hirtelen vezetőjüket általam. Az egyház mindig is ki tudta
használni a magamfajták tehetségét, és bőkezűségben se nagyon
akadt párjuk. Soha nem kaptak el, és nem tartoztam senkinek
elszámolással, azt tettem, amihez kedvem volt, és annak ajánlottam
fegyveremet, akinek jónak láttam. Elég vagyonom volt, hogy ne a
pénz döntsön, mit vállalok el. A saját elveim szerint öltem,
könyörtelenül, de nem kegyetlenül, nem szenvedtek az áldozataim.
Nem csináltam presztízskérdést abból, hogy tisztességes
párharcban győzzek vagy még utoljára a szerencsétlen szemébe
nézzek, mielőtt kileheli a lelkét, nem kéjelegtem a halálban,
csak elvégeztem a feladatomat.
Elégedett voltam ezzel az élettel, megvolt mindenem,
amire csak vágytam, ami valljuk be nem túl sok. Soha nem hódoltam
sem az alkohol, sem egyéb divatos szerek élvezetének, nem
forgolódtam eszemet vesztve a szoknyák tarka forgatagában, minden
pénzemet drága, de felesleges kacatokra költve, a szerencsejáték
sem csigázott fel, én aki mindig biztosra mentem, nem élveztem a
kocka kaotikus pörgését vagy az osztó fürge ujjainak táncát.
De a dolgok megváltoztak, egy idő után komor álmok
kezdtek gyötörni, rég halott áldozataim gyermekei kísértettek –
„Miért vettem el tőlük a szerettüket, miért tettem őket
árvává?” – kérdezték. Én pedig verejtékben úszva
ébredtem, viseltes markolatú tőrömet szorongatva. Minden
éjszakámat megkeserítették, ahányszor lehunytam a szemem, őket
láttam, a megvető, vádló tekintetüket.
Az engedetlen szolgákra se voltam már képes kezet
emelni, újabb küldetés pedig szóba se jöhetett. Így nem. Milyen
ironikus, egy gyilkos, aki nem képes ölni!
A legjobb papokat, orvosdoktorokat, kuruzslókat
hívattam, de egyik sem tudott segíteni, az állandó fáradtság
pedig már beette magát a mindennapjaimba. Ragadós kétségbeesés
súlya görbítette meg hátamat. Végső kétségbeesésemben
visszavonultam az egyik vidéki házikómba, hátha az árnyas
ligetek ölén, messzenyúló dombok hátán békére lelek, de semmi
sem változott.
A falu határában lakott egy öregasszony, aki nem
sokkal utánam költözött oda, de hamar híre ment, hogy mi
mindenre képes, és a falusiak gyorsan rászoktak, hogy hozzá
forduljanak apró-cseprő gondjaikkal, panaszaikkal, és rendszerint
elégedetten távoztak. Én is erőt vettem magamon, és ellátogattam
hozzá. Kunyhója mélyén, miután megbizonyosodtam róla, nincsenek
kíváncsi fülek a közelben, elmeséltem neki, mi keseríti meg az
életemet, mesterségemet természetesen eltitkolva.
Arra számítottam, ugyanazt mondja majd, mint a
többiek, esetleg megpróbál eladni nekem valami semmire se jó
csodaszert, de nem így történt. Komoly arccal hallgatta végig a
történetemet, majd a beálló csendben elgondolkodva bólogatott,
közben érthetetlenül motyogott. Végül reszelős hangon
megszólalt, de csak annyit mondott:
– Átok alatt állsz, amelytől halálodig nem
szabadulsz. – Majd meglepett arcomat látva hozzátette: – Miért,
mire számítottál, mikor gyilkosnak álltál?
Kétségek közt gyötrődve hagytam el az öregasszony
házát, órákig bolyongtam céltalanul, majd döntésre jutottam,
és az utam egyenesen a konyhámba vezetett. Úgy határoztam, ha már
egyszer gyilkos vagyok, akkor haljak is meg úgy, ahogy egy bűnözőnek
kijár, kötél által.
A szemem kipattant, és felnyúlva elkaptam a kötelet.
Falmászáshoz szokott izmaimnak nem jelentett gondot, hogy
megtartsam magam, amíg a fejemet kihúzom a hurokból.
Az öregasszony nem tudta kivárni, hogy az átok
megtegye a dolgát! Már tudtam, honnan volt olyan ismerős.
Nagyjából egy éve, az utolsó munkáim egyikének, egy, magát
messiásnak nevező, őrültnek volt ugyanilyen szeme. Mikor a
szobájába léptem, felébredt és a kivont pengét látva, mint egy
gyerek, összekuporodva sírt, jajgatott, az anyját hívta, hogy
védje meg – hiába.
Ha meg nem is védte, de megpróbált érte bosszút
állni. Felkutatott és észrevétlen nagyerejű átkot bocsátott
rám. De a büszkesége nem engedte, hogy csupán távoli szemlélője
legyen az eseményeknek, a szemembe akarta vágni a bűnömet. Szinte
már csodáltam ezt az asszonyt, amire oly sok hatalom és ellenség
képtelen volt, neki majdnem sikerült megtennie. Majdnem.
Másnap hajnalban kipihenten távoztam a faluból, nem
hagyva magam után mást, csak egy átvágott torkú boszorkányt.
- - - -
A novella a Bosszorgányos pályázat harmadik helyezett írása, megjelent a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház első, Kalandok és kalandozók című kötetében a SpiritArt Kiadó gondozásában, 2015 áprilisában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése