Régen
történt,
Már
csak mese,
Ki
tudja, tán
Meg
sem esett.
A
köd észrevétlenül ereszkedett le az aprócska falura, a
gyerekeknek fel sem tűnt a változás. A művelődési házban
gyűltek össze, mint minden szombat délután. Akkoriban még alig
néhány embernek volt videólejátszója a településen, de Tóth
bácsi szívesen kölcsönadta nekik. A fiatalok a néhány
összegyűjtött kazettából válogathattak, akkor éppen egy
mesefilmet néztek. Ők szerették mozizásnak titulálni a
programot, sokkal jobban hangzott. A videó jó szórakozást
nyújtott a hűvös hétvégi napokon, amikor a lurkóknak nem volt
kedvük a szabadban lófrálni.
A
mesefilm véget ért, a gyerekek szedelőzködni kezdtek. Ahogy
kiléptek a művelődési ház ajtaján, megborzongtak a hidegtől és
a köd látványától, amit még ijesztőbbé tett a gyéren
világító lámpák fénye.
– Ott
van Buzdorné! – kiáltott fel egyikük, mire mindannyian
visszarontottak a biztonságos épületbe, és bezárták maguk
mögött az ajtót.
Dani
azonnal felkapcsolta a pillanatokkal korábban leoltott villanyt.
– Most
mi legyen? – kérdezte Julcsi rémülten, tekintetét a fiúk
között kapkodta. – Hogy fogunk hazamenni?
– Ugyan,
ne féljetek már! Az csak egy vénasszony – legyintett Péter.
Megint
ő viselkedett a legbátrabban. Tizennégy évével ő számított
rangidősnek, fiatalabb társai hallgattak rá. Ekkor azonban esélye
sem volt, hogy meggyőzze őket.
– Nem
tudod, mit beszélsz! – támadt neki Attila. – Az egy boszorkány.
A
kisfiú fogai összekoccantak, amikor kiejtette a vészjósló szót.
– Boszorkányok
nincsenek – ragaszkodott Péter az igazához, és karba font kézzel
nézett a többiekre.
– De
igenis vannak! A múltkor is láttam, amint macska képében ült a
kerítés tetején – hadarta Julcsi.
– Az
csak egy macska volt! – győzködte Péter.
– De
olyan szemeket meresztett rám, mint Buzdorné szokott!
Julcsi
toppantott egyet, így remélve meggyőzőbb hatást.
– Édesanya
azt mesélte, amikor ő gyerek volt, Buzdorné ugyanígy nézett ki,
ugyanennyire öreg és púpos volt – csatlakozott Dani a
kislányhoz.
– Hiszékenyek
vagytok – vigyorgott rájuk Péter.
– De
még egy fényképet is mutatott! – győzködte Dani. – Igaz,
hogy nagyon régi a kép, meg homályos is, de akkor is Buzdorné van
rajta.
Attila
tátott szájjal hallgatta az újabb fejleményeket.
– Haza
akarok menni!
Julcsi
szeme könnyel telt meg, ahogy a kinti sötétséget fürkészte a
függöny mögül. Péter vette kezébe az irányítást.
– Rendben,
együtt megyünk. Először hazakísérjük Julcsit, aztán Attiláék
felé megyünk tovább, Dani meg úgyis ott lakik mellettünk. Így
jó lesz?
A
többiek némán bólogattak. Szorosan egymásba karolva léptek ki
az ajtón, teljesen összesimulva haladtak a gomolygó ködben.
Észrevétlenül váltottak egyre gyorsabb ütemre. A faluban semmi
nesz nem hallatszott, még egy kutya sem vonyított. Teljes és
szokatlan csönd uralkodott mindenfelé. Egyszer csak, mintha valami
megsuhintotta volna a gyerekek hátát. Mindannyian megrezzentek, de
csak Julcsi sikoltott egy aprót. Ettől még szorosabban bújtak
össze. Péter vigyorogva ingatta a fejét. Nem hitt sem a
boszorkányokban, sem a láthatatlan érintésekben. A korábbi
suhintást pusztán szélnek vélte.
A
következő pillanatban fülhasogató nevetés hallatszott, ami
inkább tűnt károgásnak, mint jókedvű kacagásnak. A gyerekek
eddig bírták türtőztetni magukat, sikítva futásnak eredtek,
ahogy csak a lábuk bírta, nem is figyelték merre mennek.
– Gyertek
már vissza! – kiáltott utánuk Péter. – Nem történt semmi! –
győzködte őket hangosan.
A
fiatalok azonban nem fordultak meg, szaladtak minél távolabb attól
a helytől, ahol az a valami hozzáért a hátukhoz, és ahol a
hátborzongató nevetés a fülükbe vájt.
Ekkor
egy halálra vált ordítást hallottak, amitől megtorpantak, és
földbe gyökerezett lábbal meredtek egymásra. Az ordítás
megismétlődött, és határozottan Pétertől származott.
Néhány
pillanatnyi néma tépelődés után döntöttek: nem törődve
rettegésükkel, elindultak visszafelé a barátjukhoz. Mire odaértek
a falfehér arccal ácsorgó Péterhez, a köd nyom nélkül
felszállt, és visszatértek a falu neszei is. Valahonnan egy macska
nyávogása hallatszott, messziről pedig egy kutya ugatása.
Péter
üveges szemmel meredt előre, nem vette észre visszatérő
barátait. Szája alig láthatóan remegett.
– Mi
történt? – kérdezte Julcsi rémülten, de válasz nem érkezett.
A
gyerekek tanácstalanul tekintgettek egymásra.
– Mi
történt? – ismételte meg a kérdést Attila hangosabban, aztán
megrázta Péter vállát.
Hosszú
percekig nem szólalt meg egyikük sem, csak nézték a kővé
dermedt fiút. Mikor Péter végül megszólalt, csak ennyit mondott:
– Buzdorné tényleg boszorkány.
Hangja
alig hallatszott, és ennél többet nem is mondott.
Azóta,
akárhányszor kérdezték tőle, hogy mi történt azon a ködös
alkonyon, mindig csak annyit felelt: – Buzdorné tényleg
boszorkány.
- - - -
A novella a Bosszorgányos pályázat harmadik helyezett írása, megjelent a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház első, Kalandok és kalandozók című kötetében a SpiritArt Kiadó gondozásában, 2015 áprilisában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése