Google+ Followers

2014. szeptember 27., szombat

S. M. Kinda: A bájital elkészült

Fehér csikó patáinak dobogása, gyertya első lobbanása, harmatos levendula illata és egy csepp hajnali madárdal. Három napig állni hagyjuk, hogy összeérjen benne a varázserő. A harmadik éjszakán beledobunk két csillagpöttyöt, négyszer rápislogunk az így keletkezett elixírre (ha eddig jól csináltuk, a főzet hasonlít a kék éjszaka leszálló ködre), majd hozzáöntünk egy gyűszűnyi déli szelet. Nem marad más hátra, mint kilenc darab bodzalevél (ez nagyon fontos, ki ne felejtsük!), majd keverjük meg háromszor balra.
Több dolgunk nincs, a bájital elkészült.

A férfi pontosan két éjjelt, három órát és huszonnyolc percet késett. Mivel a bodzaboszorkánynak a bájital elkészítése után nem akadt dolga – mégiscsak egy fa volt –, ezért az idő számolásával hagyta figyelmen kívül a folyton körülötte ólálkodó unalom-ördögöcskéket.
Késtél! – kiáltotta a férfinak, vadul megrázta a leveleit, és az ördögöcskék messzire szaladtak. – Egyértelműen megmondtam, hogy telihold éjszakáján érj ide, miután a harmadik csillag is felébred az égen!
Sajnálom – nyögte az érkező, és a földre rogyott. A bodzaboszorkány csak ekkor vette észre, hogy a férfi csupa seb és vér, a ruháját pedig számtalan szakadás csúfítja.
Ó, hát így meggyűlt a bajod a tüskés bokrokkal? Legutóbb csak alig egy-két karcolás volt rajtad! Nem mondom, a kökények néha elég agresszívak tudnak lenni, főleg ha bozótvágóval támadsz nekik, de ez azért mégiscsak túlzás… Az istenetek miért ilyen gyenge alakot küldött ide?!
A férfi nem válaszolt, csak nagy nehezen felült. A bodzaboszorkány jobban szemügyre vette őt – ekkor vette csak észre, hogy a sebek nem kökénybokortól származnak.
Megtámadtak a farkasok? – A boszorkány hangjában aggodalom csendült. – Az bizony baj! Siess, vidd el a bájitalt az istenednek! Ha felépül, biztos azonnal meggyógyít téged.
A bájital… nem segít… – nyöszörögte a férfi, és közelebb araszolt a tisztás közepén álló fához.
Mi az, hogy nem segít? – rázta mérgesen a leveleit a boszorkány. – Az én bájitalom tökéletes, és minden bajon segít!
Tudom… De már nem leszek… képes… elvinni…
Akkor nincs más megoldás, neked kell meginnod a bájitalt! Mégsem maradhat itt, nem azért dolgoztam vele! Ha éppen tudni akarod, nem volt könnyű elkészíteni…
Én igyam meg az istenünknek szánt bájitalt? – A férfi egy pillanatra visszanyerte az erejét, és megrökönyödve bámult a fára. – Soha, kedves boszorkány… Soha!
Bolond ember! Nem mindegy, hogy megiszod-e vagy sem? Az istenetek már úgysem kapja meg, meghal, mielőtt valaki más elvihetné neki! Figyelsz te rám? Nagyon udvariatlan vagy…
Ám a férfi nem válaszolt. Vére lassan beivódott a földbe, egészen a bodzafa gyökeréig.

Hajnalra a bodzafa eltűnt, és egy különös nő jelent meg a helyén. Bőre barna volt, mint a fa kérge, szeme levélzöld, haja bodzavirág fehér, körme olyan lila, mint a bodzabogyó. Hosszú, vörös ruhájának szoknyáját óvatosan hüvelyk- és mutatóujja közé fogta.
Miért kell mindig egy halandó vére, hogy emberi alakot ölthessek? – sóhajtotta durcásan. Ritkán fordult elő, hogy egy ember véletlenül mellette vérzett el. Most addig élvezheti ezt az alakot, míg meg nem unja, és el nem rágcsál egy bodzalevelet. Akkor aztán újra fává változik.
A holttestet ott hagyta a fa helyén, a hátára fordította és a kezeit összekulcsolta a mellkasán. A férfi lelkét a fák segítő szellemeihez küldte, míg testét felajánlotta a vadaknak.
Könnyedén maga mögött hagyta az erdőt. A farkasok fejet hajtottak előtte, a tüskés ágak, bokrok félrehúzódtak az útjából, és még a kökények is lesütötték a szemüket. Bőre és ruhája sértetlenül megúszta az utat.
Egynapi séta után maga mögött hagyta a fákat, és egy elszáradt növényekkel teli szántóföldre jutott. A távolban, egy domb tetején állt a város, ahová igyekezett; a felkelő nap fénye megcsillant a csúcsos, arannyal kirakott háztetőkön. Ezek közül kimagaslott a kupolás palota, ahol a számtalan termek egyikében az istenkirály várta az ő tökéletes bájitalát.
Remélem, még él! – sóhajtotta a boszorkány. – Nem akarom kiönteni a bájitalt, annyit vesződtem vele!
Ezekkel a szavakkal indult tovább, és hamarosan belépett a szélesre tárt karokra emlékeztető városkapun.
A város csillogása nem tükröződött a szürke arcú, szomorú szemű, hajlott hátú alakokon, akik mind istenük közelgő halála fölött keseregtek. Csöndesen beszélgettek egymással, ha egyáltalán hajlandóak voltak megszólalni, szájukat fekete zsebkendővel rejtették el, és ügyet sem vetettek a különös, fehér hajú boszorkányra.
A bodzaboszorkány ezzel mit sem törődött, hisz neki az istenkirállyal volt dolga. Attól nem kellett félnie, hogy eltéved, ugyanis a széles, tiszta utak mind a kupolás palotába vezettek. Jó néhány kanyar után meg is pillantotta a hatalmas, fehér falú épületet mind a kilencvenkilenc lépcsőfokával együtt. Izgatottan, sietősen lépkedett fel rajta, és elképzelte a pillanatot, amikor az istenkirály hálás arccal áldja az ő remekül sikerült bájitalát!
Álma beteljesületlenül hullt alá az erre a célra kijelölt szakadékba. Az a törékeny, kopasz öreg, akit az emberek nem csak királynak, de istennek tekintettek, kedvesen fogadta ugyan, de a hála legkisebb jelét sem mutatta.
Kedves tőled, hogy te magad jöttél el a bájitallal – mondta puha párnái között fekve a király. Hangja lágyan és szelíden szólt, de a boszorkány már kihallotta belőle a halál sötét termének kongását. – Sajnos azonban már ez sem segít.
Az én bájitalom mindenkin és minden bajon segít! – fortyant fel a bodzaboszorkány.
Tudom én ezt nagyon jól – mosolygott az öreg. – A betegségemet valóban meggyógyítaná az a csodálatos nedű, amit készítettél. Rajtuk azonban – és reszkető kezével az ablak felé mutatott – már nem tudnék segíteni.
A boszorkány az ablakhoz lépett, és az alant siránkozó és jajgató embereket figyelte.
Mi köze van a bájitalnak az emberekhez?! Ezt neked készítettem.
Mivel nem kapott választ, az öregre nézett, és még épp láthatta, amint az istenkirály daliás ifjúnak látszó lelke egy hófehér felhő-paripán tovaszáll. Csak ősöreg, mosolygó holttestét hagyta hátra.
A bodzaboszorkány toporzékolt, és csak kiváló neveltetése akadályozta meg abban, hogy megátkozza a tovasuhanó lelket.

Hosszú-hosszú vándorlás vette kezdetét. A boszorkány elhagyta a várost, a vidéket és az országot is. Elhatározta, hogy keres magának egy olyan embert, akin segíthet – és aki kellőképpen értékeli tökéletes, minden bajra jó bájitalát!
Minél többet vándorolt városról városra, annál bizonytalanabb lett. Mennyi, de mennyi embert talált, akin segíthetne! Család és ház nélküli koldusokat, gyógyíthatatlan betegeket, örökké siránkozókat, szerencsétleneket, szenvedélybetegeket és más nyomorultakat. Mintha a világ másból sem állna, csak szánni való, segítségért kiáltó emberekből! De kinek adhatná a bájitalát? Hogyan dönthetné el, kinek van rá nagyobb szüksége, ki érdemli meg leginkább, hogy minden gondja megoldódjon?
Sok-sok év telt el, mióta elindult, de a bájital még mindig vörös ruhájának zsebében lapult. Egyszerűen nem tudta eldönteni, kin kellene segítenie. Dühe az istenkirállyal szemben csak nőtt: az öreg igazán megmondhatta volna, kire hagyja örökül a bájitalt, ha már ő maga olyan hálátlanul visszautasította.
A bodzaboszorkány egy nap megunta a vándorlást. Amint a sötétség beálltával megjelent az Esthajnalcsillag, felszökkent rá, és lábát lógázva onnan nézte a nyugovóra térő, vagy még dorbézoló embereket. Megfordult a fejében, hogy mindenkinek készít egy bájitalt, úgy lenne igazságos, és megoldódna az ő gondja is. Sajnos azonban ez még az ő határtalan tehetségével is lehetetlen feladat lett volna.
Kinek oldja meg minden gondját? Ki kapja meg a bájitalt? Ó, bárcsak élne még az istenkirály, hogy válaszoljon neki! Hogyan és kitől kaphatna most választ és segítséget?

A boszorkány hirtelen előkapta zsebéből a gömbölyű, éjkék üvegcsét, és elgondolkodva forgatta a kezei között. Bal lábával szórakozottan arrébb rúgott egy sötét felhőt, kihúzta az üveg dugóját, amit az űrbe hajított, és az messze-messze szállt, a Tejúton túlra. A nedűt finomnak, édesnek és melengetőnek érezte – tényleg tökéletesre sikerült az itala! 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése