Jack Daw: A szemfényvesztő

Dolosus, a boszorkány, mocsári ciprusokból épült házikója a Tekergő-folyó árterében helyezkedett el. A házikót nyolc, méretes cölöp tartotta a kénszagú, zavaros víz fölött, melyből időről-időre hangos buggyanásokkal távozott a rothadó növényekből felszabaduló orrfacsaró gáz. Dolosus öreg volt, öregebb a környék legidősebb embereinél is, bár pontos korát már maga sem tudta. Az idő múlása rég elvesztette jelentőségét számára. Sajátos időn túliság volt az övé, magányos, mely megkülönböztette és elszigetelte mindenkitől, aki valaha létezett e világban. Ugyanis Dolosus volt az egyetlen, aki átlépte az idő korlátait, és ezzel minden élő legrettegettebb félelmét, az elmúlást is. Hamuszín szája komor mosolyra húzódott, kivillantva megsárgult fogait, miközben a boszorkány a pattogó tűz mellé húzott puha széken kuporgott a dohos szobában. Szívből gyűlölte ezt a házat, a mocsarat, melyből áradt az elmúlás, kérlelhetetlenül befurakodva a ház illesztéseinek résein. A boszorkány a tűzbe meredt, mentális energiája egyre magasabbra szította a lángokat, melyek fénye imbolygó táncot járt sárga szemeinek bogarában.

Dolosus-t zsenge ifjúkorától kezdve elbűvölte a mágia. A mágia, ami csak kevesek számára mutatkozott meg a maga kristálytiszta, de egyben pusztító formájában. Dolosus-szal ellentétben a boszorkányok java csak a bájitalok főzéséhez értett. Ő azonban más volt, különleges. Az ő zsigereit átitatta a valódi mágia. Mindig is tanulni vágyott, megízlelni, birtokolni azt, ami már csak az évezredes mesékben létezett, a mágiát. Ahogy teltek az évek, elsajátította a boszorkányság csínjátbínját, megtanult mindent, amit csak kora varázshasználói taníthattak neki. Majd eljött az idő, mikor már messze túltett mesterein, akik egyre inkább félni kezdtek tőle. Még ifjú volt, amikor elhagyta az emberek által ismert földeket, hogy távoli vidékeken, düledező romok mélyén kutassa a mágia rég elfeledett formáit, morzsáról morzsára szedegetve össze a rég eltemetett tudást. Az évezredes katakombák és templomok mélyén oly teremtményekkel került szembe, melyek már az ősrégi mesékből is kivesztek. Az évek múlásával olyan mentális hatalomra tett szert, mely maga számára is felfoghatatlan volt. Mindenhatónak tartotta magát, egészen addig a sötét napig, amely véglegesen megváltoztatta az életét, midőn felfedte a valaha létező legbecsesebb titkot, az örökkévalóságot. Az idő felett aratott győzelméért azonban keserű árat kellett fizetnie. Feladva addigi életét, visszavonult ide, gyűlölt-szeretett mocsarába, amely a legvisszataszítóbb hely volt a jelentéktelen királyságban, melyben élt.

A fővárosból időről-időre megkeresték, hol gazdag kereskedők, akik nagyobb vagyonra vágytak valamelyik versenytársuk vagyonának terhére, hol pedig cifra hölgyek és urak a főúri udvarokból mindenféle kívánságokkal. Dolosus ezeket a munkákat mind maga végezte háza rejtekében idősödő szolgája társaságában. Az így megkeresett, tekintélyes mennyiségű aranyat kalandozók pénzelésére költötte, akik az ismert és ismeretlen világ távoli tájairól ódon tekercseket és könyveket hoztak számára. Lelkesedése, mellyel a megoldást kereste a Varázslat nem kívánt következményének megszüntetésére, az évezredek folyamán megszállottsággá, rögeszméjévé vált. Majd’ egy évvel ezelőttig vágya elérhetetlennek tűnt, oly sokszor kellett már csalódnia, hogy maga sem merte elhinni azt, amit kezében tartott: egy kalandozó hozta el neki a Könyvet, amely megoldást kínált számára arra az ifjúkori tévedésére, mely ide, a mocsárba száműzte őt.

Dolosus hónapok óta ki sem mozdult szobájából, ügyeinek jó részét szolgája intézte, az egyszerűbb főzetek elkészítésétől kezdve a hozzávalók begyűjtéséig. A bonyolultabb főzeteket azonban kivétel nélkül maga készítette, bár hosszú ideje nem vállalt el komolyabb megbízást. A mai nap különleges volt, végre megérkezett az utolsó hozzávaló, az uncium is a Varázslathoz, mely elhozza számára a megváltást, a szabadulást elméjének silány börtönéből, mormolta izgatottan. És épp most jön ez a kicsinyes megbízás, gondolta dühösen, szerelmi bájital készítése a király legidősebb, még eladósorban lévő lánya számára, minő szánalmas feladat.

A királylány nem nevezhető szépnek, sőt, inkább rútnak mondanám, kuncogott magában a boszorkány, miközben ladikja felé sietett az útszéli fogadó kertjéből, ahol a titkos találkozó zajlott közte és maga a király között. Ezt a találkozót nem utasíthatta vissza, magától a királytól érkezett a kérés, hogy lányát egy távoli királyság uralkodójának ifjú fiához adja feleségül. A fiú legalább harminc évvel fiatalabb volt a királylánynál, és nem igazán akarta összekötni életét az idősödő arával. Maga a királylány sem akarta a frigyet, mivel nem szeretett kimozdulni távoli kastélya kertjéből, ahol minden idejét virágok nemesítésével töltötte. Adva van tehát két ember, akik nem akarnak frigyre lépni, gondolta Dolosus, de ott van a királyság északi szomszédja, amely szemet vetett királya legelőkben és aranyban gazdag területeire. A szomszéd hadereje számosabb volt, a mithrill segítségével, melyhez e friggyel királya hozzájuthatna, azonban könnyű szerrel megtartaná területeit.

Így hát Dolosus elvállalta a munkát, bár egy porcikája sem kívánt egy hetet eltölteni egy ilyen kicsinyes feladattal. Mit érdekelte őt, hogy melyik király ül a trónon, többé nem lesz ehhez a helyhez, az istenek háta mögötti mocsárhoz, korhadó házához kötve, ha elvégezheti a Varázslatot. A Varázslatot, melyet egyszer már sikerült végre hajtania, s amely ily gyökeresen megváltoztatta életét azon a baljóslatú napon, gondolta szolgája mellett tipegve. A Nap melegen sütött, a mocsárból felszálló, émelyítő szagok pedig most még inkább zavarták érzékeny orrát, melynek ezúttal hangot is adott:

– Meg kell szabadulnom innen! – morogta Dolosus.

– Segíthetek, Uram? – kérdezte alázatosan a szolgája, majd véreres szemét rémülten forgatva körülnézett. – Vigyáznia kell, Uram, még nem vagyunk messze a falutól, halászok járnak erre!

– Törődj a magad dolgával! – sziszegte a boszorkány, és szolgája felé lendült, aki összekuporodva várta apró gazdája haragját, melyet oly gyakran megtapasztalt.

Dolosus azonban magában elismerte, hogy szolgájának igaza van, így dühe lecsillapodott. Jó egy óra elteltével megérkeztek a mocsárban álló házához, ahol a boszorkány azonnal munkához látott. A szerelmi bájital elkészítése nem könnyű feladat, még egy tapasztalt boszorkánynak is összpontosítani kell, hogy a megfelelő állapotú növények és egyéb hozzávalók kerüljenek az edénybe, különben nem várt következményei lehetnek a főzetnek. És épp ez az odafigyelés hiányzott most a boszorkányból. A Varázslat újra és újra elméjébe tolakodott, kiűzve onnan minden más gondolatot, elszakítva összpontosításának finom szövedékét.

– Átkozott vágyvirág! – ordított, mikor szolgája remegő kézzel elé tartotta a kicsiny vászonzsákot, melyben ezt a sokak számára jelentéktelen, fehér virágot tartotta, amely a szerelmi bájital gerincét alkotta. – És legyen átkozott e föld, nyomorult királyával együtt! – sziszegte, miközben karmai barázdákat vájtak a nehéz asztal kemény fájába. A vágyvirág közönséges gyom, az avatatlan szemlélődő számára megtévesztően hasonlított egy másik apró virágra, boszorkányfűre, amely azonban erős méreg volt. Dolosus mindig elkísérte szolgáját a mocsárban tett utakra, melynek során a vágyvirágot szálanként gyűjtötték a mindent ellepő boszorkányfű bokrai közül. Dolosus minden esetben hosszan vizsgálta a begyűjtött növényeket, így egyszer sem történt még baj abból, ha a begyűjtés során a vágyvirág közé boszorkányfű keveredett. A megfelelő mennyiségű vágyvirág begyűjtése és ellenőrzése több napot is igénybe vesz, de a boszorkánynak nem volt más választása, mint elvégezni a begyűjtést, és elkészíteni a főzetet, pedig semmire sem vágyott jobban, mint, elmerülni a Varázslat rejtelmeiben.

A következő néhány nap a vágyvirág begyűjtésével telt, miközben a boszorkány egyre türelmetlenebb és nyugtalanabb lett, elméjét felemésztette a várakozás. Minden egyes napot, amelyet nem a Varázslatra való felkészüléssel töltött, elvesztegetett időnek érzett, de a bájitalnak egy héten belül el kell készülnie, mire a távoli királyság uralkodója és fia kíséretével megérkezik. Szorít az idő, épp készen leszek a főzettel a határidőig, gondolta keserűen. Miután szolgájával elkészítették a bájitalt, majd' egy teljes hetet ébren töltött, kántálva és összpontosítva, hogy mentális ereje segítségével a bájital elnyerje végső formáját.

Az egyhetes megfeszített munka végén végre kezébe foghatta a szerelmi bájitalt. Néhány parányi csepp csupán, mégis birodalmak felemelkedése vagy bukása függ tőle. Igen, ez volt az az érzés, melyet annyira szeretett, a hatalom érzése, gondolta, miközben bajuszának hosszú szálai remegni kezdtek az izgatottságtól. Szája mosolyra húzódott, majd egy telepatikus bökéssel magához hívta a konyhában szorgoskodó szolgáját. Kevesen voltak erre képesek, a telepátia elveszett az évezredek folyamán, Dolosus-ban azonban mindig is létezett a telepatikus erő. Szinte mindig így kommunikált szolgájával, amikor elhagyták mocsárbeli házukat, így az emberek mind azt hitték, a szolga a nagyhatalmú boszorkány, míg róla, a valódi mágusról, senki sem vett tudomást. Oly jelentéktelennek tartották, és az effajta kísérők, mint amilyennek Dolosus tűnt, pedig nem számítottak különlegesnek a boszorkányok mellett. De ő maga akarta így, és addig, míg a Varázslatot el nem végzi, ez így is marad. A szolga rövidesen megjelent, Dolosus pedig közölte vele, hogy ezúttal ő nem mehet a városba, szolgájára vár a feladat, hogy átadja az esszenciát a királynak. A szolga vonakodva távozott, bár ura nélkül csak ritkán mutatkozott, Dolosus pedig végre hozzáláthatott a Varázslat elkészítéséhez.

Napokig dolgozott, észre sem véve a nappalok és éjszakák múlását, sem pedig szolgája szokatlan távolmaradását. A Varázslat azonban szépen haladt, míg nem egy napon déli szunyókálásából szokatlan lárma riasztotta fel. Az ablakhoz ugrott, melyen át négy csónakot pillantott meg, a király katonáival és néhány terebélyes hordóval megrakva. Mi történhetett? Eddig egyszer sem háborgatta senki, és most, amikor ilyen fontos dolga van, megzavarják? Mentális lökést intézett szolgája felé. A lökés azonban nem ért célba. Újra és újra próbálkozott, egyre erősebb lökéseket küldött irányába. Nincs a közelben, villant át rajta a felismerés. Napok óta nem láttam, gondolta zavarodottan, miközben az olajos hordókat kirakodó katonákat figyelte.

– Locsoljatok mindenfelé, égjen porig ez a nyomorult hely! – ordította a katonák parancsnoka. – Ti, ott, ne lépjetek a házba, ki tudja, milyen szörnyűségek rejtőzhetnek odabent! – bődült sisakja mögül két kíváncsi katonájára vezérük félelemtől remegő hangon.

Dolosus megérezte az olaj szúrós szagát, mely egyre nagyobb tócsákba gyűlve szivárgott be az ajtó alatt. Ezek a nyomorultak felégetik a házam, ordította egy hang Dolosus fejében. Összpontosított, majd egy mentális dárdát dobott a parancsnok felé, aki összegörnyedve szorította fejét, miközben az orrából és szeméből vér patakzott. Izgatott kiáltozás támadt, ahogy a katonák sorban a vizenyős földre roskadtak fájdalmukban az újabb és újabb mentális rohamok alatt. A boszorkány azonban érezte, hogy mentális energiája, melyet erején felül igénybe vett a Varázslat, nem lesz elég az összes katona visszaverésére. Fáklyák repültek, majd a boszorkány háza lángra lobbant és fekete füstöt okádva égni kezdett. Dolosus szobája felé iramodott, ahol a Varázslat kellékeit tartotta. Ki kell vinnem innen tekercseket, amelyen a Varázslat leírása található! A hozzávalók pótolhatóak, a tekercsek azonban nem, hasított bele fájdalmasan a felismerés. Dolosus rémülten próbálta szájában venni a tekercseket, apró, párnás mancsai közül azonban sorra kihullottak a lapok, karmai felhasították a régi pergament. Hasztalan próbálkozásából egy, a fekete szőrrel borított hátára hulló, parázsló fadarab riasztotta fel. Menekülnöm kell, ha elpusztulok, mindennek örökre vége, hasított bele a felismerés! Az egyik kitört ablak felé iramodott, melyen át kivetette magát a tisztásra, ahol a háza állt. Sebesen, szemmel alig követhető fürgeséggel cikázott a katonák lábai között, akik közül néhányan megpróbálták elkapni vagy lándzsájukra tűzni. Dolosus bevetette magát a bokrok közé, miközben hallotta a feltápászkodó parancsnok hangját:

– Hagyjátok azt a nyavalyás macskát! Elvégeztük, amiért jöttünk, egy percig sem maradok ebben a bűzlő koszfészekben!

Dolosus a bokrok közül, megpörkölődött bundáját nyalogatva figyelte a katonák távozását, majd zsombékról zsombékra ugrálva távolodni kezdett háza üszkös romjaitól, fintorogva, akárhányszor elvétett egy ugrást a sárban landolva. Mint minden macska, így az is, mellyé Dolosus, a boszorkány, a Varázslat következtében vált ifjúkorában, utálta a vizet. Nem adhatom fel! Meg kell találnom, hol a hiba a Varázslatban, akkor talán visszanyerhetem valódi formám, morogta elszántan.

Mint később, egy fogadó ablaka alatt tejet lefetyelve megtudta, a bájital nem a várt hatást hozta, királya lánya és a remélt szövetséges király fia súlyosan megbetegedett a vacsora után, és a két királyság között véres háború robbant ki. Szolgáját, akit mindenki Dolosusnak, a boszorkánynak hitt, megégették, holott boszorkányságát mindvégig tagadta, és mindenféle zavaros mesékkel próbálta menteni magát, miszerint a macskája a valódi bűnös.

Napokkal később a valódi Dolosus rádöbbent, hogy figyelmetlenségéből és türelmetlenségéből kifolyólag mérgező boszorkányfű került a szerelmi bájitalba tett vágyvirágok közé. Gondolataiból a fogadós szemrevaló lányának csilingelő hangja térítette magához:

– Dolosus, kiscicám! Gyere, itt a finom tejecskéd!

A lány maga sem tudta, miért adta a macskának ezt a nevet, egyszerűen csak eszébe jutott, bár meglehetősen furcsa, hogy egy máglyán elégetett boszorkányról nevezi el macskáját, töprengett, miközben olyan dolog történt vele, ami azelőtt soha sem: a tejes kancsó egyszer csak a kezében termett egyetlen mozdulat nélkül.

Doluson kívül soha senki sem tudta, hogy a fekete macskák összekapcsolása a boszorkánysággal tulajdonképpen az ő átváltozásával vette kezdetét, a regék hatalmas boszorkányairól festett képeken ugyanis mindig látható volt egy sárga szemű, koromfekete kandúr. Az pedig már a legősibb regékből is kiveszett, hogy e híres boszorkánymesterek macskáit egytől egyig Dolosusnak hívták.