Stiga: Szarvasokkal táncoló

Hihetetlen, hogy megint eltelt egy év, megint jócskán benne jártunk a nyárban. Újabb hat nap, öt vészesen rövid éjszaka; immár negyedszerre. Valamiért idén egyáltalán nem töltött el izgalommal az egész, nem vártam, nem reménykedtem semmiben, maximum pár viszonylag nyugodt napban (amennyire ez lehetséges egy olyan helyen, ahol közel harminc gyerek próbálja érvényre juttatni önmagát).

Az első három nap bármiféle különös esemény nélkül telt el; annyira hétköznapi volt, hogy szinte már szürke. Aztán az éjszaka mindent megváltoztatott.

Azt a nagyon kései órát körüllengték a furcsaságok, kezdve azzal, hogy bármilyen dögletesen fáradt is voltam, az a kegyes, álmot hozó csók csak nem akart a pillámra hullani. Éberen, felpezsdült érzékekkel néztem a keskeny tetőablakon túli, izzó fénypontokkal teleszórt külön-világot, míg a hajnal első sugarai végül el nem altattak, és víziókkal teli, egyáltalán nem pihentető pár órát ajándékoztak nekem.

Álmomban a buján zöld erdőben jártam, a mohás törzsű fák között. Mélyen belélegeztem a növények élénk illatát, a csillogó vizű, vígan csobogó forrás hűs páráját. Figyelmesen hallgattam a természet ezernyi zaját: az ébredező madarak még bágyadt, álmos csacsogását, a nyüzsgő rovarok apró neszezését. Az égbe nyúló lombkoronák ezerárnyalatú levelei között felém intett a kora reggeli napfény.

Aztán egy pillanat múlva csend borult az erdőre, mintha az egész világot egyetlen gombnyomással elnémították volna. Hátborzongató, halotti csend volt ez.

Egy másodperc alatt gyorsult fel a pulzusom és ugrott az egekbe az adrenalin-szintem, miközben lopva próbáltam körbenézni, hogy mi okozhatta ezt a különös dermedtséget.

A szemem sarkában fényesen villant valami oda nem illő. Arra kaptam a fejem, és elállt a lélegzetem az alig hihető látványtól: jó pár méterre tőlem egy lány állt, kezében felajzott íj feszült. Barna, fonott hajával, sötétre cserzett bőrével, erdőszín ruhájával olyannyira beleolvadt a környezetébe, mintha legalábbis egy mitikus nimfa lenne.

A nyílvessző végén újfent megcsillant a fény, ahogy a vadász mély levegőt véve célra tartotta. A vastag törzsű fák között egy méltóságteljes szarvasbika lépdelt gyanútlanul, nem sejtve a körülötte örvénylő halál jeges jelenlétét. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy elképzeltem a lövés után összeeső hatalmas, tehetetlen állatot.

Gondolkodás nélkül cselekedtem; csak egy apró mozdulat kellett, hogy a talpam alatt a csendet széttörve megreccsenjen egy gally, és a szarvas, fejét felkapva, elvágtasson.

A lány haragosan felém fordult, szürke szeme szinte lángolt. Íját nem engedte le: az ezüst hegyű nyílvessző egyenesen a mellkasom közepére mutatott.

Ijedten pattantam fel az ágyban, mielőtt a hegyes fém belém fúródott volna. Zavartan próbáltam beazonosítani a hang forrását, mely felébresztett, végül megtaláltam a telefonom, és elnémítottam.

Aztán vízszintesbe visszadőlve – csak még öt perc! – gondolkoztam el rajta, hogy mi a fenét keresett Katniss az erdőben… az én álmomban?!

--*-*--

A nap már magasan felettünk járt, mikor megérkeztünk a kis kilátóhoz, ahol teljes csendben kellett várnunk a „meglepetés vendégeket”.

Pár percnyi tétlenkedés és szemmeresztgetés után érezhetően megváltozott körülöttünk a hangulat: honos idegenvezetőnk halkan pisszegett és rövid-gyors pillantásokkal a messzeséget fürkészte; izgatottsága mindenkire átragadt.

– Látjátok már? – kérdezte suttogva.

Rögtön észrevettem a fák között elő-előtűnő szarvast. Hatalmas, szerteágazó agancsa fenséges-félelmetes látványt kölcsönzött neki; ahogy magasra tartott fejével felénk sétált, az első gondolatom az volt, hogy ő az erdő királya. Akkor még nem tudtam, hogy nem tévedtem sokat.

Kilépett a napfényes tisztásra, rövid, barna szőrén táncoltak a sugarak. Lassan körbejárta az elkerített területet, értelemtől csillogó, gyanakvó tekintettel végigpásztázott minket. Aztán mozdulatlanul várta, hogy a többi szarvas és a foltos fenekű gidák megérkezzenek köré.

A gyerekek izgatottan és egyre hangosabban nyilvánították ki tetszésüket vagy unalmukat, de bennem elhallgatott a világ, ahogy a szarvasbika egyenesen a szemembe tekintett, mintha köszönetet akarna mondani.

Aznap bágyadtan hullott ránk a kellemesen meleg, elzsongító délután. Egyedül szobroztam az erdőben az utolsó csapatot várva, hogy teljesítsék feladatukat az állomásomon. A falevelek zizegve búcsúztak fáiktól, a megszámlálhatatlan bogársereg és a többi kis élőlény gondtalanul duruzsolva végezte dolgát.

Egy kidőlt fából hasított rönkön ücsörögtem, mikor meghallottam az áhított lábdobogást, az avar hangosabb ropogását. Fel sem néztem a sportcipőm tanulmányozásából, amíg fel nem tűnt a gyerekek elmaradhatatlan csacsogásának hiánya.

Az elém táruló látványtól elakadt a lélegzetem, egyszerre hűlt meg és forrósodott fel a vérem: közvetlenül előttem, csupán pár lépésnyire az agancsos bika állt délcegen, magasra szegett fejjel. Egy elnyújtott, fennkölt pillanat után rám nézett, majd leereszkedett a murvával, levéllel borított földre.

Csodálkozva, értetlenül bámultam az egészen hihetetlen jelenést.

A szarvas hamar megunta bamba szájtátásomat, és horkantva biccentett fenséges fejével.

Óvatosan, minden mozdulatomat duplán meggondolva felemelkedtem a rönkről, közelebb léptem hozzá, és felé nyújtottam reszkető kezemet. Ő bizalmasan, rezzenetlenül megszagolta ujjaimat, fejét alájuk hajtva cirógattatta puha, selymes szőrű orrát. Felbátorodva végigsimítottam homlokán, csontos-izmos pofáján.

Újra intett fejével, hátracsapta hatalmas agancsát, én pedig félve mertem csak elgondolni, mit akarhat annyira a tudtomra hozni. Tenyeremet végighúztam hosszú nyakán, erőteljes hátán; kezem alatt megrezzent kissé nyirkos, meleg bőre. Mintha csak helyeselné kósza ötletemet, nagyot sóhajtott.

– Hát jó – mondtam ki hangosan, miközben kieresztettem az észrevétlenül bent tartott levegőt.

Félve attól, hogy talán félreértettem szándékát, vigyázva átlendítettem egyik lábamat a háta fölött, vádlim, combom az oldalához simult. Addigra valószínűleg megelégelte tétovázásomat, mert gondolkodás, óvatoskodás nélkül felállt, és elindult velem az erdő sűrűjébe.

Lassú léptei emlékeztettek a lovak járásának békés ringására, amit már olyan rég nem élvezhettem.

Nem mentünk sokat: ahogy a tanösvény eltűnt mögöttünk és körülöttünk elvadult a táj, seregnyi őzsuta és gida gyűlt körénk.

Ámuldozva lecsúsztam a vezérszarvasról. A többiek – még a kicsinyek is – félelem nélkül sétáltak, ugráltak el mellettem, egyik-másik hozzám lépett, megszaglászott, megsimogattatta magát. Szúrós, eleven illatuk az orromba kúszott, ujjam, tenyerem bőre bizsergett érintésüktől.

Pár békés, játékos perc után olyasmi történt, amitől félredobbant a szívem: az erdő ismét elnémult, a madarak félbeszakították vidám locsogásukat, még a fatörzsön tornászó hangyák is dolguk végezetlenül, dermedten vártak valamire.

Az erdő királya fejét felcsapva elbődült, megtörve ezzel a furcsán fagyott világot. A csapat szétrebbent, de ő ott maradt tehetetlen szoborként megmerevedve, védtelenül, mozdulatlanul.

A fák között felvillant a halált hordozó fémes ragyogás, megpendült a szabadon eresztett húr.

Épp csak annyi időm maradt, hogy a bika felé forduljak, mielőtt az ezüst nyílhegy a szívembe fúródott, és megölte álmom