– Nos, kedves
Watson, hosszú évek óta velem van, lássuk, mit tud kezdeni azzal a levéllel,
amit az asztalon talál – mondta Sherlock, és barátjának hátat fordítva kinézett
az ablakon a forgalmas Bakker Streetre. Hórihorgas alakjával a beszűrődő
reggeli napfény árnyjátékot játszott, és élő ecsetvonásként vetítette a falra.
– Ez érdekes
lesz – simított végig tömör bajuszán Watson, és köpcös testét az asztal
melletti székbe préselte. Felemelte a legfelül lévő papírt, és a fény felé
tartva tanulmányozni kezdte.
– A papír minőségéből ítélve, jómódú férfiról
van szó…
– Honnan
tudja, hogy férfi?
– Ezt a fajta
szálkás írást az esetek többségében férfiak használják – folytatta fennakadás
nélkül a doktor. – Sőt, meg merem kockáztatni, hogy az illető az elmúlt nap sok
szeszes italt fogyasztott.
– Éspedig?
– Szerintem
konyak – emelte az orráig a levelet Watson, és nagyot szippantott. – Mi több,
kokaint is használt, méghozzá olyan sokat, hogy egyensúlyát vesztve rátenyerelt
a papírra, és a hüvelykujjával elmaszatolta a keltezést.
– Watson! –
emelte fel a hangját Sherlock. – A másik levelet! – fordult meg, és tintafoltos
kezét a zsebébe rejtette.
– Elnézést –
motyogta a doktor, és felemelte a következő iratot. – Szóval… az aláírásából
ítélve körülbelül öt és fél láb magas, barna, félrefésült hajú, középkorú, nős
és két aranyos gyermeke van.
– Ez
csodálatos Watson, nem is gondoltam volna, hogy ilyen sokat tanult mellettem!
Bár a haja színére nincsen cáfolhatatlan bizonyítékom.
– Pedig
biztos, mert tegnap este együtt bridzseltem vele, akkor még barna volt…
Sherlock a
vállához emelte hegedűjét, behunyta a szemét, és virtuóz módon egy
szívbemarkoló nyitányt játszott rajta. A szomszédból azonnal felhangzott a
kopogás.
– Már
annyiszor hallottam – engedte le a hangszert a mesterdetektív –, de nem tudom
megfejteni a rejtjelüket!
– Azt hiszem
Holmes, azt jelenti, hogy…
– Nem! –
emelte fel a kezét, és átszellemült arccal megállt a szoba közepén. – Ne
segítsen, kedves Watson! Már nincsen messze a megoldás!
A doktor
megvonta a vállát, és kényelembe helyezkedett a karosszékben. Már a Times
utolsó oldalánál járt, amikor Sherlock leengedte a karját, és nagyot sóhajtott:
– Talán
legközelebb! – Tekintete tűzben égett, mint mindig, ha olyan rejtvénnyel
találta szemben magát, ami próbára tette kivételes intelligenciáját.
– Holmes, egy
furcsa hírre lettem figyelmes – bökött a lap alján található cikkre Watson. – A
királynő nyakékét ellopták a múzeumból. Az őrök semmit sem észleltek a
bűntényből, csak a reggel érkező ékszerész vette észre, hogy kicserélték az
igazit egy hamisítványra!
****
Sherlock olyan
vehemenciával és lázban égő szemekkel sietett fel a múzeum lépcsőin, amit
Watson csak akkor figyelt meg rajta, amikor barátjának minden agysejtje a
megoldandó probléma körül száguldozott. Vagy amikor túl sok kokain tűnt el a
bűnjelek közül… És most még a kitűnő orvos sem tudta megállapítani, hogy
pillanatnyilag melyik helyzet állt elő.
– Remélem, nem
nyúltak semmihez sem? – kérdezte az ajtónál posztoló rendőrt a kicsit szaporább
lélegzetvételű magánnyomozó.
– Mi nem –
igazította meg a fémsapkáját az egyenruhás –, de a látogatókat nem tudom…
– Milyen
látogatók? – kapott a fejéhez Sherlock. – Azonnal zárják le a múzeumot! Senki
sem jöhet ki, senki sem mehet be! Lehet, hogy az ékszer még odabent van – tette
hozzá sejtelmesen.
– Ezt honnan
gondolja? – húzta fel a szemöldökét álmélkodva Watson.
– Nézze
barátom – mutatott fel az emeleti ablakra a mesternyomozó – zárva van! És csak
két galamb van a párkányon!
Az orvos
ámultan nézett rá, mindig is csodálta barátja csillogó éleselméjűségét, amit
még hosszú évek tapasztalatával sem tudott mindig követni.
– Watson, maga
menjen be, én pedig körbenézek a környéken – suttogta Sherlock, majd egy
szempillantás alatt eltűnt az oszlop mögött. Halk szitkozódás hallatszott, majd
a hórihorgas alak kilépett a takarásból.
– Arra ne
menjen. Ott fal van – mondta, és lassan lesétált a lépcsőn.
A doktor
ámulva nézte barátját, aki csodálatos intelligenciájával karöltve ballagott a
múzeum sarka felé. Majd egy nagyot sóhajtott, és belépett a hatalmas,
kétszárnyú ajtón. A kapott időt kihasználva megnézte az Északi kiállítást, a
Keleti kiállítást és a Raktári kiállítást. Az utolsóban egészen addig
gyönyörködött, amíg egy munkás ki nem tessékelte a véletlenül nyitva hagyott
épületrészből.
A
bársonyszőnyeggel borított aulában egy tépett, piszkos ruhájú csavargót
pillantott meg. Simléderes fejfedője alatt vér csordogált, ami lassan csorgott
a megduzzadt, ferde orra nyergén. Watson nem hazudtolta meg önmagát, és
emlékezve hippokratészi esküjére, megszólította a férfit:
– Jóember, ha
segítségre van szüksége – mondta együtt érző hangon –, azt utca végén van egy
orvos. Igaz drága, de megbízható…
– Watson! –
suttogta a férfi, és megdörzsölte a nyakát, amin egy gumibot eltéveszthetetlen
vöröslő nyoma volt látható. – Én vagyok az, Sherlock!
– Milyen
tökéletesen adja ki magát egy összevert, koszos csavargónak! – ámult el az
orvos.
– Az lehet, de
én egy délutáni műszakos rikkancsnak álcáztam magam, hogy körbe tudjak nézni
feltűnés nélkül a múzeum melletti utcákon – törölgette le a vért a szája
sarkából. – A bejáratnál posztoló rendőr pedig már négyszer dobott le a
lépcsőn… Viszont megoldottam az esetet! Hívasson mindenkit az Északi terembe!
****
Sherlock
szúrós szemekkel nézett körbe az egybegyűlteken, miután a süppedős szőnyeget is
átvizsgálta elmaradhatatlan nagyítójával. A sarokban álló múmiától
ujjlenyomatot vett, majd belekezdett a mondandójába:
– A nyakéket a
tettes ma reggel tulajdonította el, amikor már mindenki azt hitte, hogy eltűnt.
Kinyitotta az ablakot, hogy kidobja a társának, de miután megzavarták a
műveletében, gyorsan visszazárta. Ez nem sokkal az érkezésem előtt
történhetett, mert még csak két galamb szállt vissza a párkányra. Ez a rafinált
tolvaj pedig – tartott egy pillanatnyi hatásszünetet Sherlock –, Miss. Debby,
az ékszerész! Parókát hord, hogy megtévesszen mindenkit, de ő nem más, mint… –
markolta meg az ékszerésznő vörös hajzuhatagát, és megrántotta.
Az áldozat egy
éles sikoltással borult előre, és tompítás nélkül csókolta meg az anyaföldet.
– Khmm, pedig
parókának tűnt – nézte elgondolkozva a kezében maradt, kitépett vörös
hajtincseket Holmes. Azután csillogó szemmel felnézett. – De hiába növesztette
meg a haját, a mellkasán a tengerésztetoválást nem tudta eltüntetni, ő
Mortimer! – kiáltotta, és a földön fekvőnek letépte a blúzát.
Watson prűd
neveltetésének hála, csak az ujjai közt kukucskált, és megállapította, hogy bár
tetoválást nem látott, mégis csodálatos volt a látvány a maga szépségében. A
félkörben álló dolgozók egy emberként bámultak a természetes Himalájára. A
múzeumigazgató pedig igazi úriemberként becsukta a fél szemét, és feltette a
lornyonját.
– Azt hiszem,
Mr. Holmes – köszörülte meg a torkát a rendőrfőnök – már eddig is nagyon sokat
segített az igazságszolgáltatásnak. Innen már átveszem az irányítást.
A
mesternyomozó, eddigi nélkülözhetetlenségének teljes tudatában, kihúzta
hórihorgas termetét, és elhagyta a termet. Dr. Watson elámulva Sherlock
briliánsként csillogó logikáján hűséges kutyaként követte barátját.
Az emeleten
lévő ablakból a kőből faragott, szerelmes galambpár pedig egykedvűen nézett
továbbra is az utca forgatagára…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése