Itt élünk ezen a bolygón, régebb óta, mint ők, az emberek. A miénk. Ők ezt nem tudják, nem akarják tudni, de végül mégiscsak mi leszünk a győztesek, túléljük őket. Nem tehetnek semmit. Persze próbálkozhatnak elpusztítani, mint, ahogy már oly sokszor tették, de nem fog sikerülni, nem sikerülhet.
Nem tudnak rólunk szinte semmit, de ők azt hiszik, igen. Valódi lényünk az ő számukra láthatatlan, és ez így is marad, amíg csak el nem jön a mi időnk.
Nem használhatjuk minden képességünket a közelükben, de sokkal több tudással bírunk, mint bármelyikük gondolná; ha valahogy tudomást is szereznének róla, nem hinnék el.
Több millió év állt rendelkezésünkre, hogy fejlődjünk, ezt pedig ők nem tudják túlszárnyalni. Ha valami módon mégis elpusztítanának minket, azzal is csak önmagukat ítélnék halálra.
Alig több mint százezer éve jelentek csak meg (bár már voltak előttük más értelmesnek nevezett emberszabásúak is, de ők is elbuktak), azóta tartjuk megfigyelés alatt őket. Nem olyanok, mint az általuk alacsonyabb rendűnek titulált állatok. Nem. Az állatokkal képesek vagyunk együtt élni, az emberekkel nem. Az ember csak egy élősködő. Csak elvesz, de nem ad cserébe semmit.
Mindegyik egyedről tudunk mindent.
Ha csak sejtenék…
Valahányszor csak megérintik egy fajtársunkat, a bőrük elárulja őket. A finom rajzolat az ujjaik hegyén.
Ha valamelyikük árt nekünk, azt mi is elpusztítjuk. Apránként adagoljuk a mérget, attól függően, mit tett ellenünk. Nem is igazi méreg ez, sokkal jobb annál. Sokkal-sokkal jobb.
Kommunikációnkat ők csak telepátiának neveznék, de több ez. Nekik beszélni kell, vagy eszközt használni, ha tudatni akarnak valamit fajtársaikkal, mi mind egyszerre érzünk mindent. Emlékezetünk örök és végtelen.
* * *
Az idős asszony tétován ült le az erdő szélén, csak nézett maga elé. Emlékezett rá, hogy elindult gombát szedni, de nem tudta, hogy ez mikor történhetett, azt sem, mennyi idő telt el azóta.
Végignézett magán. Ruhája szakadozott volt, és tele sárfoltokkal. Kezét a szeme elé emelte, elbűvölten nézte az ujjait. Soha korábban nem foglalkozott a halvány vonalakkal, de most más volt az egész. Közelebb emelte a szeméhez a tenyerét. Agyában futni kezdtek az információk. Ijedten felsikoltott, aztán kezét hirtelen eltartotta magától. Visszanézett az erdőre, majd felállt és futni kezdett.
De tudta, hogy nem bújhat el, nincs hová.
Egy dologban viszont szerencsés volt. Ő nem érintette meg őket. Egyiküket sem.
Már eltűnt, mikor néhány másik ember botorkált ki az erdőből. Zavarodottnak látszottak, némelyikük azt sem tudta, hol jár. Páran a kezüket szemlélték, egy lány őrültként próbálta ledörzsölni róla a bőrt, egy kiálló sziklán, amíg csak vér nem folyt belőle. Két férfi rángatta el a kő mellől, majd odacipelték a többiekhez, jó messzire az erdőtől. Azt nem tudták volna megmondani, hogy erre miért van szükség, csak azt érezték így kell tenniük.
Nem emlékeztek semmire.
Egy nő elkapta egy férfi kezét, és vizsgálni kezdte.
– Te rövidesen meg fogsz halni – suttogta maga elé.
A férfi a tenyerébe pillantott, majd elsápadt.
– Igen, elüt egy metró. – Hisztérikusan nevetni kezdett. – Akkor nem megyek metró közelébe.
A nő megvonta a vállát.
– Mintha megtehetnéd. Valahogy biztosan odakerülsz.
– Mutasd a kezed! – akarta elkapni a férfi is a nőét, de az elrántotta.
– Már megnéztem – felelte sápadtan, és leült egy sziklára –, már csak néhány percem van, amíg…
Az erdő felől halk suhogás hallatszott, majd a zaj erősödni kezdett. Rémülten figyeltek oda mindannyian. A fák között valami, vagy valakik rohantak vad tempóban feléjük. Rémült őzek tűntek fel, majd néhány szarvas. Némelyikük a félelemtől nekirohant a fáknak, és nyakát törte. A többi körül se nézve száguldott tovább.
Aztán akkor megjelentek a farkasok, amik elől futottak. Nem törődtek a menekülőkkel, ahogy kiértek az erdőből, egyből az emberek csoportjára támadtak. Az életükért harcoló férfiak és nők sikolya betöltötte az egész környéket.
Talán ezért nem vették észre Ők a férfit, akinek a magasra nőtt fűben sikerült elmenekülni.
Csak rohant, és hátra sem nézett. És a kezére sem. Ahogy elérte a várost megállt. Eszébe jutott a metró.
Nem, ő nem fog ott meghalni, hiába van ez az ujjaira írva. Néhány utcával később leintett egy taxit, és bemondta a címet, gondosan ügyelt rá, hogy közben egy pillantást se vessen a sofőr kezére, nem akarta tudni a sorsát. De ahogy figyelme elkalandozott, szeme mégiscsak odatévedt.
Felkiáltott.
A sofőr rémülten nézett rá.
– Ön… Ön is ott fog meghalni, ahol én. Ön miatt fogok meghalni. Ki akarok szállni! – üvöltötte, és megragadta a taxis kormányt markoló kezét. Az ettől elveszítette uralmát az autó felett. A kocsi hatalmas sebességgel csapódott a szalagkorlátnak, majd, átszakítva azt, zuhanni kezdett. Ijesztő csattanással landolt a síneken.
Éppen akkor, mikor az alagútban felbukkant a felszínre érkező metró. Hatalmas tömegével megállíthatatlanul közeledett az autó felé, és mint egy rongybabát szakította apró darabokra azt. A benne ülőknek felfogni sem volt ideje, mi történik.
Még egy hosszú kürtszó hallatszott, és a fékek éles sikoltása, aztán csend lett. Csak a közeli erdő suhogása hallatszott, ahogy a fák bólogattak.
* * *
Mi fogunk győzni. De úgy látszik, már nem vagyunk egységesek. Árulók élnek közöttünk. Most ugyan sikerült megakadályoznunk őket tervükben, de jobb lesz elővigyázatosnak lennünk.
Én nem értem, miért védik az embereket, akár az életük árán is, hiszen az ember csak egy alacsonyabb rendű faj, tudjuk már ezt évezredek óta. Elődeink mindent gondosan elraktároztak a közös adatbankban. Láthatja bárki, aki merít a tudásból, hogy igazunk van, de ők miért nem akarták látni? Miért nem?
Érzem a halálukat. Elpusztításuk előtt, még visszakapcsolódtak a közös hálózatba, és most mindannyian érezzük szenvedésüket, ahogy a bogarak lassan felfalják őket. Mint egy hatalmas termeszvár, olyan mindegyikük. Testüket beborítja a milliószám odarendelt rovar, bogár, baktérium. Lassú és fájdalmas halál ez. De ők választottak. Elárultak minket.
Oly sok éven keresztül dolgoztunk ezen, hogy azonosíthatóvá tegyük az embert, annyi éven keresztül készítettük ezt a programot, és igazítottuk hozzá a világot, hogy minden a mi akaratunk szerint történjen. Élhetnének sok száz évig is, de nem akarjuk, és ehhez az ujjuk végén elhelyezett programot használjuk, és módosítjuk. Valahányszor csak hozzá érnek valamelyikünkhöz, tulajdonképpen bejelentkeznek a hálózatba, és mi hozzájuk állítjuk a környezetüket, hogy csak addig éljenek, amíg mi akarjuk. Minden ebből a programból veszi az információt, minden, ami csak a világon van, minden itt, ebben a nagy, egységes hálózatban. Ezt a hálózatot pedig mi irányítjuk. Ha kell, a vírusokat, ha kell, bármi mást. Az embereket is. Megjelöljük haláluk napját. Az az utolsó vonal, és nem hibázunk.
Soha.
* * *
– Mennünk kell! – lépett a szobába az ügyeletes mentőorvos.
– Most értünk csak vissza – állt fel méltatlankodva kollégája. – Ugye nem egy újabb baleset? Az a metrós kicsit sok volt nekem.
– Nem. Úgy néz ki, sima ügy lesz. Valami öregasszonyt kell összeszednünk az áruház elől. Nem teljesen tiszta, a rendőrök szóltak át.
– Remélem, igazad van, akkor gyorsan végzünk.
* * *
– Tegnap este hozták be. Kapott egy kis altatót, még nem tért magához, de testileg, úgy nézem, nincs semmi baja.
– Paranoia? – nézett végig az orvos a kórlapon.
– Olyasmi, azt hajtogatta…
– Meg fognak ölni. Mindannyiunkat elpusztítanak – ült fel a nő az ágyon. Rémülten vizsgálni kezdte a kezét. Felnevetett. – Engem nem tudtak megjelölni, nekem még nincs itt a halálom.
– Kik akarnak megölni minket? – hajolt közelebb a nőhöz az orvos.
– A fák. Megmondta az a néhány, ami… aki meg akar menteni minket. Amikor megszületünk az életprogramunk már ott van az ujjlenyomatunkban, de ők megváltoztatják, évezredek óta ezt teszik. Haha… Noé még majdnem ezer évig élt, de aztán Ők megváltoztattak mindent, és most már teljesen el akarnak pusztítani minket, azt mondják az övék a bolygó.
– Azt mondják? – kérdezte az orvos.
– Nem, nem úgy mondják. Belemásznak a tudatunkba, és úgy adják át az információt. – A nő két keze közé szorította a fejét. – Nem akarom tudni, nem akarom tudni, nem akarom tudni… – hajtogatta.
Az orvos a nővérre pillantott, az szó nélkül adott át neki egy injekciós tűt. A beteg nem is tiltakozott, mikor beadta.
Aludni akart, álmában legalább nem látja Őket, ott nem érhetik el.
* * *
Nyert némi időt, gondolta az öreg tölgy, ahogy benézett az ablakon, de nem menekülhet. Mikor az orvos kijön, szokás szerint az alattam lévő padra fog leülni, ha csak egy pillanatra hozzámér, elhelyezhetem ujján a módosítást. Ezt fogom tenni. Ez a bolygó a miénk. És a miénk is marad.
Bizsergést érzett a törzsén.
Bogarak. Az utóbbi pár napban mintha sokkal több lenne belőlük.
És a közeli nyírfát sem érzékeli már olyan tisztán.
Csak remélni tudta, hogy ez nem a kora miatt van. Nem lehet köztük több áruló. Nem fordulhat elő.http://angellilith.wordpress.com/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése