Hazudós napfény és fülcimpát harapdáló hideg vár odakint, amikor szokásos reggeli útjaim egyikére indulok. Fejemet még nem szívesen mozgatom; jobbára tekintetem csodálja ide-oda cikkanva világom arcait. Murva csikordul a cipőm talpa alatt, madárcsicsergés kél az alvó jázminsövényben. A szomszéd komor képű házőrzője lustán megbillenti a farkát, amikor elmegyek a ház előtt. Mari néném tujafája alatt óriási, kivénhedt kandúr guggol; lenézően mér végig, hiába köszönök neki udvariasan: szevasz, Bálint!
A harmadik háznál épp ismerős, bordó terepjáróját állítja le az ősz hajú ezredes. Unokái vannak már, de ő máig a keménykötésű, zord arcú, nyers modorú katonatiszt szerepét játssza. Régebben is csak részben hittem ugyan a látszatnak, mégis tartózkodó tisztelettel illettem e kérges, harcos lélek földi ruháját. Szervusz, Imre, köszöntöttem akkoriban bátortalanul, ha sárga ragadozószeme rám villant. Ma már elég egy mezei helló is. A tisztelet maradt, de már rég nem a ruhának szól. A tiszti egyenruhának sem, de lelke öltözékének sem: a bennük élő ember az, akivel kölcsönösen tiszteljük egymást.
Az utca végén jobbra fordulok. Változik az irány, hűvös ajka mögé rejti fogait a fagyos szellő: most már csak csókolgat. Iskolába igyekvő tinédzserlányok laza koszorúja rebben szét az utamból: riadt, könnyű szárnyú verébcsapat, ha fekete macskát lát… Csókolomot rebegnek álarcaik – sminkjük, gyászkeretes szemük, divatruháik, kütyükkel teliaggatott táskáik – fedezékéből. Pedig az ő páncéljuk vastagabb. Engem csak egy sötét hosszúkabát öltöztet; festék nélkül vállalom az arcomat. Úgysem értik még, hogy maszk az is, mint a többi. Hogy az élet csak egy szerep, a test csak egy ruha.
A völgy felé haladva csillogó kisautó jön szembe – Valentin-napi ékszerdoboz. Kelléke csak a volán mögött düllesztő fiatal nőnek. Na, ez igazi maskara: piros pulóvert, fekete hajkoronát visel a sötét kárpitozású, jujjvörös kocsihoz – vagy az autót viseli kiegészítőként a ˝ruhához˝, amit önmagának hisz? Elképzelem, amint a nap végén akkurátusan behajtogatja a járgányt a gardróbba, a többi fontos csinosság mellé. Arcán havasok festett pírja alatt emelt orrú gőg feszeng; festett az is. Elfojtok egy mosolyt. Nem is keresem a nyakán a sebhelyet, az átfedést a jelmez és az ember között: ez az álca olyan vastag, hogy hosszú évek vésője fejtheti csak le róla.
Sétálok, mosolygok. A közértbe érve bevásárolok, majd ott is felejtem a tömött szatyrot. Ó, nagyon könnyen elhagyok mindenfélét – hisz csak kellékek a mindennapi szerephez. A lelkes statiszták – a patikus, az eladók, olykor pénztárosok, postatisztviselők – napirenden loholnak utánam táskával, pénztárcával, autó- és kapukulcsokkal, szentül állítva, hogy azok az enyémek. A mai napra osztott visszaadós jelenet végeztén hazafelé indulok; ekkor viszont ismerős alak jön szembe megint. Apró öregasszony, kopott ruhában. Vastag nagykabátja alól kilóg a nejlon otthonka, hófehér haját meleg téli kendő fedi. Megörülök neki, persze. Alaposan megölelgetem a nagykabátot, és alatta lelkének törékennyé vénült öltözékét is, vigyázva, hogy szorításom ne okozzon fájdalmat a reumás ízületeknek. Alig ér a szegycsontomig. Végigsimítok az arcán, ujjaim hálásak a száraz, selyem-finommá vékonyodott, ráncoktól pókhálós bőr érintéséért. Élő maszk, de a szeménél lyukas már: micsoda ajándék az őt csodálónak! Kékacél fegyvercső villan ilyen tompa, könyörtelen őszinteséggel, pőrén és igazul, mint ez a kék szempár.
Beszélgetünk, mindegy, miről: mindketten tudjuk, a szöveg csak a szerep része, és kicsit sem lényeges. Ami számít, az a szemkörnyéki hasadékon kikönyöklő lélek üzenete: látlak, testvér.
Formátlanná görbült, vén ujjak húzták a cipzárt a kabáton reggel: nem csoda, hogy a húzózár nyelve nincs a helyén, és a kocsi lejjebb csúszik, felfedvén a nyak ráncos bőrét. És a sebhelyet. Rég beforrt korbácsütés helyére emlékeztető, vaskos, keresztirányú heg. Csontozókés élén fut végig hidegen a fény emlékeim között, állkapcsom megfeszül. Lassan odanyúlok, felhúzom a cipzárt, és gondosan megakasztom a kocsit.
– Megfázik, Mamóka – korholom rekedten a nénit.
Széles mosolyra húzza a száját – foga kettő – és legyint. Igaza van. Ő nem csak a mi arcainkat látja mindennap, látta már a halál arcait is. Ugyan miért félne egy röpke náthától? Az ő korában ez akár meg is ölheti – no és? Mit neki az már?
– Vigyázzon magára, Mamó – dünnyögöm csendesen.
– Vigyázz magadra te, gyerek – nevet rám. Újra közel hajol, úgy folytatja mormolva: – Azt beszélik, beleőrültél… Már nem vagy a régi, másképp látod az embereket. Ne higgy nekik! Te vagy köztük a legnormálisabb!
Bólintok; még csak el sem komorodom. Mindig beszéltek rólam, és sosem érdekelt. Most éppen őrültnek tartanak, mert nem vagyok képes komolyan venni a maszkjaikat? Néhány hónap múlva más lesz a sláger, de csak a dallam változik, a hangszerek soha.
Megmászom a dombot, amelynek hátán házamig vezet az út. Kattan a zár, elém siet a kutya: jókora darab, vastag bundába öltözött hűség. Csecsemő-tekintetű óriás testében lakó félisten, hol tartok én hozzád képest?! Hisz méltón még szeretni sem tudtam. Bár, továbbszőve a gondolatot, ugyan mit szerettem volna egy álarcon, amely elé még a sisakrostélyt is lehúzta a gazdája?
A lakásba lépve velem szemben, az előtér tükrében egy nő – nem fiatal, nem idős – rázza meg kihűlt sörényét, noha fájdalmat okoz a mozdulat. Lekerül a fekete hosszúkabát, elővillan a nyakon a gyógyulófélben lévő heg. A külvilág szemében gégemetszés helye: balul sült el az öngyilkossági kísérlet, a nagy marék altató allergén reakciót, gégeödémát váltott ki. A test – a praktikus, ám érző ruha – máig összerándul, ha a fuldoklásra emlékszik. Az elme bizonygatja, hogy a sebhely csak egy emlék: mementója az elmúlt évnek, amelynek a végén nem bírta tovább a csendet – a lehúrozott hangszer iszonyú csendjét szívének abban a zugában, ahol addig lakott valaki.
Nem hiszek neki. Az ott nem sebhely, az más.
Határvonal ember és jelmez között.
Nézem a tükörben, ahogy lassan a seb felé nyúlok. Látom ujjaim végén a tövig vágott körmöket. Ennek is megvan az oka: a vége felé a megrögzötten hosszúra növesztett, kemény szarupengékkel folyton véres sebeket vágtam a jelmezen.
A védtelen, csupasz ujjhegyek kitapogatják és tágítani kezdik a sebszéleket a kanül helyén, majd alájuk csúszva felfeszítik a bőrt. Vér csordul a mellem közé. Elfordulok: ehhez már nem kell tükör. Nyúzom, fejtem magamról arcom hozzám nőtt maszkját. Itthon vagyok, semmi szükségem rá.
Holnap majd megint felveszem.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése