Európa egyik
metropoliszában…
Nem a
lakhelyem, csak dolgom van itt néha. Budapest vagy Bécs egyre megy, ha az ember
nem mint turista szemlélődik, hanem az ügyeit intézi. Ilyenkor mindig
napijegyet váltok a tömegközlekedési eszközökre, ez a legolcsóbb, leggyorsabb
megoldás. A villamoson, vagy földalattin hömpölygő szürke tömegben emberi
sorsok kapcsolódnak össze néhány pillanatra, hogy azután, talán örökre
kilépjenek egymás emlékezetéből.
Nyílik a
metrókocsi ajtaja, és a leszálló utasok áramlata szinte fellök, pedig épp
befelé igyekeznék. Mielőtt elfogynak, magával ránt az ellenáram, és
tehetetlenül sodor a helyes irányba. Az ajtón túl kinézek magamnak egy éppen
felszabadult ülőhelyet. Már-már elérem, amikor mögülem, vagy csak mellőlem
megugorva egy fiatalasszony leelőz – esküdni mernék, hogy szabálytalanul –, és
laza félfordulattal huppan a kiszemelt helyre. Az én helyemre! Fenékbedobással.
Bosszúsan nézek a szemébe, de állja a tekintetem. Arcára a győztesek elégedett
mosolya ül ki, és némi lelkiismeret-furdalás. Ez utóbbit lehet, hogy csak én
képzelem.
Helyes arca
van, a szeme csillog, és egész lényéből sugárzik a nőiesség. Ezzel lefegyverez.
Nem tudok rá haragudni. Viszont tüntetően állva maradok előtte ott, ahol tetten
ért a fürge testcsellel. Néhány pillanattal tovább szemezek vele, mint ahogy
azt az illendőség diktálja, majd a többi utast is szemügyre veszem. Közvetlenül
mellette egy huszonéves fiú ül. Igazi csodabogár. Fehér inghez fekete
csokornyakkendőt és azonos színű zakót visel. Arcának lágy vonásait
bili-frizura egészíti ki, labdaszerűvé gömbölyítve fejét, melynek hegyében –
minő fordulat – fekete félcilinder pihen. A kalapról széles, tűzpiros betűkkel
a HALLOWEEN felirat köszön vissza rám. November végén ilyet csak egy idióta
vagy egy egyetemista viselhet. A legény tekintete rezignált, mozdulatai
lassúak, ölében sötét hátizsák.
Ismét az
önkényes helyfoglalón legeltetem a szemem, mikor is hangos szimatolásra
figyelek fel. Miszter Halloween higiéniai önvizsgálatot tart, és valószínűleg
elégedetlen az eredménnyel, mert zsákját öléből a padlóra teszi, egy
végtelennek tűnő mozdulattal széthúzza a cipzárt, és kotorászni kezd a poggyász
belsejében. Először egy átlátszó műanyag doboz kerül elő. Olyan, amiben
normális ember a tízóraiját tárolja. Ebben viszont körülbelül tízdekányi fehér
kristály van. Só, vagy cukor lehet… Megpróbálom kitalálni a kristályszemek
méretéből, de ennél a fénynél nem látom jól. A legény keze a dobozt félrelökve
kutat tovább a táska mélyén, mígnem egy dezodoros flakont szorongatva tűnik fel
újra. Kíváncsiságomat kielégítve ismét a fiatalasszony felé fordulok semmi
rosszra nem gondolva.
Szeretném újra
elkapni a tekintetét, de ő eközben a mellette zajló néma színjátékot figyeli.
Nem baj, attól még gyönyörködhetem benne. Közben felszisszen a dezodoros
flakon. Egyszer… Még egyszer… Majd még egyszer, és ki tudja hanyadszor.
Továbbra is gyanútlanul bámészkodom, de hirtelen légzési gondjaim támadnak,
úgy, hogy a szemem is könnybe lábad. A drogériák tömör gyönyöre dzsinnként
szabadul ki a palackból, és a hirtelen támadt túladagolt szabadságtól
megrészegedve, megtorló hadjáratra indul a földalattin. Bosszúsan pillantok a
tettesre, aki épp ekkor ejti vissza hátizsákját az ölébe. Rám se hederít. A
fiatalasszony viszont igen. Segélykérő tekintetét grimasszá torzult arc övezi.
Nyomoromban is némi elégtételt érzek: „Na, ugye! Kellett neked tolakodnod? Hát
szagold!” Az igazak fölényével pásztázom végig az utasok sorát, akik viszont –
szinte vezényszóra – egyként keresik a vegyi támadás elkövetőjét. Szólni senki
sem szól, de a véleményük az arcukra van írva. Egy, két hellyel távolabb ülő
nyugdíjas nénike engem fixíroz. Türelmesen megvárja, míg észreveszem, majd
némán, pusztán mimikával kezdünk el kommunikálni. A sorstársak szavak nélkül is
megértik egymást.
Az elkövető
viszont mit sem érzékel mindebből. Saját kis világába zárkózva ül. Most éppen a
jobbját fürkészi. Valahol a batyu legmélyén kifolyhatott a tinta egy
golyóstollból. Erről árulkodik a tenyere. Papírzsebkendővel próbálja eltüntetni
a foltokat, sikertelenül. A kék tinta makacs jószág. Egy ismerősnek tűnő
koreográfia veszi kezdetét.
Zsák a földre,
cipzár, átlátszó műanyag doboz fehér kristállyal… FLAKON!
– Nem lehet
igaz! Ha most megint… – jajdulok föl legbelül, és már-már rászólok, de
mérlegelem a helyzetet. Kába tekintet, rezzenéstelen arc, lelassult motorika. A
fickó vagy részeg, vagy be van lőve. Az oly ismerős „cefreszagot” sem most, sem
pedig a dezodor-támadás előtt nem éreztem. Ez csak egyet jelenthet. Nem
alkohollal ütötte ki magát. Jobbnak látom meghunyászkodni. Az az átkozott
szisszenés! Megint. Törlés a papírzsebkendővel, szisszenés, törlés... A foltok
lassan oldódnak. Pssssz… Pssssz… Rémálom! Talán mégis le kellene fejelni.
Közben a kocsi másik felében megüresedett néhány ülőhely. Nehéz szívvel, de
döntök. Biccentéssel búcsút intek a néninek meg a szépasszonynak, és egy
lemondó sóhajtás kíséretében elhagyom a csatateret.
Már ülök,
amikor egy ismerős arc huppan mellém. A helyfoglalós hölgy. Utánam jött.
Összenevetünk még kicsit erőltetetten, mint az összeesküvők, majd mindketten a
nyugdíjas nénikét figyeljük a távolból. A mama egyelőre büszkén kitart, és
alkarjával fedi el orrát. Számolom, még vagy öt szisszenés… Nem bírja tovább,
fölugrik. Minket keres, majd miután megtalált, mellénk ül. Már hárman nevetünk
cinkosan. Pedig a dezodor szaga lassan ide is elér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése