Nibela: Iustitia ante portas

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház Sárkánypályázásának 3. helyezett alkotása

Elhatároztam: ha az a pasas a liftnél ma is a közelembe jön, vagy hozzám mer szólni, akkor feljelentem zaklatásért. Esetleg beverek neki a szeme közé. Nem álltam nagy harcművész hírében, de muszáj megvédenem magamat.

Szokásához híven már várt. Méregzöld kabátját ezer közül is megismerem. Összeugrott a gyomrom, és igyekeztem, észrevétlen maradni. Fülhallgatót dugtam a fülembe és a mobilomat nyomkodva kiválasztottam egy tetszőleges rádiócsatornát. Nagyon reméltem, hogy hozzám hasonlóan ő nem lakik a toronyban. A tudat, hogy ő is valahol az irodaszintek alatti tízemeletnyi lakószint valamelyikén él, beteggé tett.

A méregzöld kabát közelebb furakodott a várakozók reggeli tömegén és közvetlenül mellettem állt meg. Nagy levegőt vettem és tartottam magam a „rád se bagózok” – elvhez.

– Szia, hogy vagy ma?

Kész, az elhatározásom eddig tartott. Kikaptam a fülhallgatóm és kifakadtam:

– Mi a fenéért nem tudsz békén hagyni? Kopj le! Elegem van abból, hogy folyton a sarkamban koslatsz!

Feszülten fürkésztem, hogy milyen hatást váltok ki belőle, viszont ez sokkal nagyobb kihívás számomra, mint bárki hinné. A méregzöld kabátos vonásai a hosszas fixírozás ellenére se álltak össze stabil egésszé, a szája körüli ráncokkal kivételesen kudarcot vallottam.

– Te tényleg nem ismersz meg? – csendült meglepetten a hangja.

– Üdv, Jusztina! – csatlakozott hozzánk egy újabb személy. Orgánuma szerint Rajmund volt az, de a végső érvet a csuklóján viselt digitális kijelzős óra adta. – Molesztál az új, tapló kolléga?

Erről beugrott:

– Árpád? Árpád az?

– Itt állok előtted, miért nem ismersz fel? Hiszen látsz! Most is engem nézel!

– Prozopagnózia, seggfej – mondtam. – Ha nem tudod, hogy mi az, keresd ki! Muszáj minden hülyének a szájába rágnom az arcvakságomat? – fordultam nyűgösen Rajmundhoz.

– Árpád, moderáld magad. Ugratni valakit a betegsége miatt nagy szemétség.

– Jó, elnézést, egyszerűen nem hittem el, amit róla mondanak.

Kérdeznem se kellett, hogy tudjam, miről beszél. Nap, mint nap megszenvedtem azzal, hogy felismerjem a rokonaimat, munkatársaimat, és azokat, akikkel rendszeresen érintkeztem. A ruha, frizura, hang legtöbbször segített, de ha valaki drasztikus változáson ment keresztül, elvesztettem a fonalat. Számomra a baráti találkozók rémálommal értek fel. És az a sok fényképalbum odahaza, tele ismeretlenekkel! Ha nincs alájuk írva, mikor, hol, miért és kikről készültek, kidobom az egészet a szemétbe.

– Elhiheted, és ha még egyszer megtudom, hogy rajtam szórakozol, nagyon megjárod.

Árpád bocsánatfélét dünnyögött, megérkezett a lift. Rendszerint a hátam mögött állók bepasszíroztak a kabinba, most viszont kinnrekedtem. Kivételesen örültem neki, kifújhattam magam Árpád után. A közelben álló kávéautomatához léptem, hogy vegyek egy eszpresszót. A zsebemben apró után kutattam, ám amikor kihúztam a kezem, elejtettem az érmét és az végiggurult a fehér, műmárvány padlón.

– Tessék – kapta fel egy kéz és felém nyújtotta.

Épp megköszöntem volna a karbantartónak öltözött idegen segítőkészségét, amikor tekintetem az arcára esett. Lefagytam.

Mindent láttam: a nemét, a korát, az arcát, és a hangulatát. A 30-35 közötti, markáns arccsontú, egyenes orrú, kissé szögletes állú férfi legalább olyan érdeklődéssel szemlélt engem, mint én őt. Elégedett lehetett a látványommal, mert elmosolyodott. Elmosolyodott! Ez a felismerés annyira megrázott, hogy mozdulni se bírtam.

– Rég voltam nőre ilyen hatással. Ha így bámul, még zavarba hoz.

– Elnézést, nagyon sajnálom – hadartam. Ügyetlenül beletuszkoltam a százast az automata pénzbedobó nyílásába, kértem egy kávét. – Tudja ön az első, akinek látom az arcát. Furán hangozhat, de így van.

– Ez természetes. Én vagyok az első ember, akit lát.

– Félreért. Arcvakságban szenvedek.

– Látja magát a tükörben?

– Igen, mert az én esetem nem olyan súlyos.

– Tévedés. Látja magát, mert ön ember. Én is az vagyok.

– És a többiek is.

– Ők csak úgy tesznek, mintha azok lennének.

Kivettem a gépből a kész eszpresszót és körbesandítottam, van-e más is a folyosón rajtunk kívül, ha segítségre szorulnék. Végre lelek valakit, akit felismerek, erre kiderül, hogy nincs ki a négy kereke!

– Aha. És ha nem emberek, akkor mik?

– Sárkányok. Emberalakot öltött sárkányok, akiknek rosszul megy az arc kialakítása. Emiatt olyan, mintha nem állnának össze a vonásaik kerek egésszé. Ez az, amit ön arcvakságnak érzékel. Vagy amit ők annak akarnak beadni önnek.

– Ilyen nincs. Sárkányok nem léteznek.

– Közelítsük meg más oldalról. Hol vagyunk most?

– Egy irodaházban.

– Ami történetesen egy torony.

– És?

– Itt is lakik?

– Igen, de mi köze hozzá?

– Már csak egy utolsó kérdés: mikor hagyta el utoljára ezt a tornyot?

– Mit tudom én, elfoglalt vagyok! Békén hagyna engem… Sz. György? – olvastam le a nevét a karbantartó ruhájára tűzött névjegykártyájáról.

Felnevettem.

– Sz. György. Netalántán Szent Györgyhöz van szerencsém? Hát ez haláli!

– Ez nem vicces, de haláli lehet, ha nem jön azonnal velem. Ön egészséges, de már születése óta a torony foglya.

– Dehogy vagyok fogoly! Itt élek és dolgozom! Senki se akar bántani!

– Mivel találkozott velem, most majd akarják. Jöjjön! – fogta meg a karom és betuszkolt a lépcsőházba.

– És mit akar? A portát biztonságiak őrzik.

– Ezért van nálam ez – húzott elő egy pisztolyt a szerszámosládából és elégedetten megmutatta a márkafeliratot: S.W.O.R.D. International.