Az
első ütést azért kapom, mert dagadt vagyok. A másodikat
megérdemlem.
Elnézek
Feri feltartott ökle mellett, végig a verésre buzdító haverjain,
tekintetem Anitán állapodik meg. Két ütéssel ezelőtt még a
fenekét bámultam.
Három
éve láttam meg először. Mellettem állt a gimnáziumi évnyitón,
a szemem sarkából lestem, de rajtakapott – egy légfuvallat az
orrába sodorta az izzadtságszagomat. Anita fintorogva felém
pillantott, én meg rezzenéstelenül meredtem előre, mintha
másvalaki lenne a bűzforrás.
Feri
a képembe öklöz.
Hátulról
átkarolnak, térdre, talpra rántanak. Anita előhúzza a telefonját
a zsebéből, felemeli, és a mobil kitakarja gyönyörű arcát. Egy
barátnője szól neki, hogy videót készítsen, ne képet. A
többiek a hájamat csípik és csavarják, disznós vicceket
durrogtatnak.
Feri
visszakézből pofán vág.
–
Könyörögj bocsánatért, te stírölős dagadék!
De
én nem beszélek, és ezt ő is jól tudja. Mindenki tudja.
Képzelj
el egy porbafingó, szeplős kissrácot. Egy szerencsétlen
nyomorékot, ahogy a tükör előtt áll, mögötte a szüleivel. Az
anyja odahajol hozzá, a vállára csúsztatja a kezét és azt súgja
a fülébe, hogy minden rendben lesz. Azt mondja, csak mosolyognia
kell, kézfogásra nyújtania a kezét, és illedelmesen
bemutatkoznia. Csupán három szót kell mondania:
–
A nevem Samu.
Most
képzeld el a fiút, ahogy másnap elindul első napjára az
általános iskolába. Tömött táskája szélesebb a vállánál,
súlya alatt csetlik-botlik a szandáljában. A kissrác belép az
osztályterembe, a gyerekzsivaj abbamarad, és idegen tekintetek
tapadnak rá. Rengeteg szemgolyó, kitágult pupillák, és mind őt
falják. Ez annyira sokkolja, hogy elrohan. Miután pedig
becsengetnek, a tanár vonszolja vissza az órára. És az összes
szemgolyó őt bámulja.
Képzeld
el, ahogy a fiú előveszi a szendvicsét a szünetben. Óvatosan
eszik. Aprókat harap. Lassan őrli a falatokat, hogy végig tele
legyen a szája és senkivel ne kelljen beszélnie. Majd jön a
következő szünet, és a kissrác újabb zsemlét bont. Betömi azt
is. A harmadik szünetre a fiú az összes uzsonnáját megeszi, még
a morzsákat is felcsippenti az asztalról, csak ne szólítsa meg
senki. Aztán ebédig majd’ éhen döglik.
Másnap
több zsemlét visz magával, a napi adag egyre növekszik. A fiú
hízásnak indul, mintha bennrekedt szavai rakódnának le zsírként
a testén.
Feri
egy horogütéssel leterít.
Elnyúlok
a talajon, alul az egyik oldalsó fogam kitekeredik. Anita megmutatja
a felvételt a barátnőjének, ujjával a kijelzőt bökdösi. A
fiúk a nyelvemet akarják látni, mert nem hiszik el, hogy nekem is
van.
Feri
a pólóm nyakánál felrángat. Szétfeszíti az állkapcsomat,
ujjával a számban turkál, a nyelvemet akarja megfogni. A fogam még
jobban kimozdul.
Anita
feltartja a mobilját, hogy szenvedésem minden mozzanatát
megörökítse. Később legyen min szórakoznia. Neki, a barátnőinek
és a fiújának, Ferinek.
Feri
kihúzza az ujját a számból, a kezére tapadt véres nyálat a
hajamba törli. Megüt, amiért összevéreztem és összenyálaztam
őt. Anita nevet. Mindenki nevet.
A
vérem fémes ízű, de a kifordult fogam jelenleg jobban leköt.
Megpróbálom kikaparni a nyelvemmel, csikorog és recseg, ahogy
feszítem. Aztán roppan egyet, kitörik az ínyemből és beforgatom
az ajkaim közé.
Feri
ütésre emeli a kezét, és amíg a mobilnak pózolva hátrafordul,
végignézek a vihogó arcokon, az élveteg tekinteteken, de
különösen egyvalakin időzöm el. Ha újra az évnyitón lennénk,
a legkevésbé sem szégyellném a szagomat.
Feri
nevetve felém fordul, nyelve fodrozódik a nevetéstől. Óriásira
tátott pofával röhög, amibe uvulája is belerázkódik. Verbális
bántalmazásának fészke védtelenül tátong előttem.
És
egy erőteljes köpéssel belerepítem ebbe a fészekbe a fogamat.
***
Anya
a rendőrségre akar menni, de lebeszélem róla. Ezzel csak rontana
a helyzeten.
–
Ha hajlandó lennél megszólalni, hívhattál volna segítséget.
Ennyiben
maradunk.
Másnap
egy másfél méter magas, és feleennyi széles, lepellel letakart
tárgy fogad az íróasztalomon. Előtte cetli, rajta anya
kézírásával: Szeretettel a szüleidtől.
Felváltva
pislogok a papírra és a dologra. A lepel mögül zajok szüremlenek
elő, apró roppanások, mint mikor száraz gallyra lép az ember. A
tárgy felé nyúlok, ujjaimmal meghúzom a lepelt, a tenyerembe
markolom, és egy mozdulattal lerántom.
A
kalitkából egy albínó nimfapapagáj kukkol rám. Kettépattintja
a csőrében tartott napraforgót, fürge nyelvével kikanalazza a
magot, és oldalra dönti a fejét. Egész testével nyújtózik,
kíváncsian nézelődik, ahogy felém hajol. Közelebb tipeg az
ülőrúdon, és így is szemügyre vesz. Hatalmas szemével, vörös
pofafoltjával, ágaskodó bóbitájával és tömzsi csőrével
olyan, mintha állandóan mosolyogna.
Vacsoránál
apa és anya a papagájról kérdeznek. Hogy tetszik, mit gondolok
róla, adtam-e már neki nevet.
Pegazus.
Mert fehér, mert gyönyörű a szárnya, és mert a lábgyűrűjén
ez áll: H-PGZ-912.
Anya
és apa szellemesnek találja a nevet, majd emlékeztetnek, miért
kaptam a kisállatot. Pegazus ugyanis segíthet leküzdeni a
gátlásaimat. Szavakat taníthatnék neki, nekem pedig ez lehetne az
első lépésem ahhoz, hogy újra nyissak a külvilág felé és
beszéljek az emberekkel.
Már
így is beszélek emberekkel, mondom.
–
Rajtunk kívül.
Felsóhajtok.
Hát legyen. Úgysem kaphatok örökké felmentést a szóbelik alól,
és érettségiznem is kell majd valahogy.
***
Bepakolom
a tíz szendvicsemet és a hat csokimat. Becsúsztatok még négy
doboz kakaót, becipzárazom a táskát, felcsapom a hátamra, és
már indulok is.
A
buszról egy megállóval hamarabb szállok le, hogy elkerüljem a
többieket. Kicsomagolom az egyik csokimat, és majszolni kezdem.
Elhaladok egy, a betonon kolduló hajléktalan mellett. A férfi
előtt feje tetejére állított kalap, benne kevéske apróval, a
kalaptól centikre egy kis kép Jézusról, meg egy kartonpapír,
filccel skiccelt, nyomtatott betűkkel: ÉHEZEM. A kéregető rám
emeli könyörgő tekintetét.
Elkapom
a fejem, gyorsabbra veszem a tempót. Néhány méterrel arrébb
bedobom egy kukába az üres csokipapírt, és visszafordulok. A
férfi egykedvűen lógatja ferde orrát, a betont bámulja, és
sebhelyes, szakállas arcát vakarja.
Megnyalom
a kiütött fogam helyét.
Kicipzárazom
a táskámat, előveszem az egyik szendvicsemet, és teszek pár
tétova lépést a hajléktalan felé. Megtorpanok. Visszateszem a
szendvicset, és kiemelek egy csokit. Odalépek a férfihez,
beleejtem a kalapjába, majd elsietek onnan.
***
Szabadidőmben
órákig is elnézem, ahogy Pegazus a kalitkájában játszadozik. Ha
tehetem, mindig kiveszem és dédelgetem. Imádja, amikor a fejét
cirógatom – lehunyja a szemét, hozzádörgölőzik az ujjamhoz,
és elalszik az ölemben. Nem csíp belém, nem karmol meg, nem bánt.
Csak elfogad.
***
Egyik
lépcsőfokot hódítom meg a másik után. Vastag vádlim
fájdalomtól égve tolja magasabbra és magasabbra kövér testemet,
a szívem olyan hévvel kalapál, hogy lógós mellem beleremeg. A
lecsorduló izzadtság megtelepszik a hájgyűrődéseimben, pólóm
mindkét X-e és egyetlen L-je szorosan tapad a testemre.
A
tizediken lihegve hanyatt dőlök, elhízott verejtékangyalt mázolok
a linóleumra. A fülem zúg, a só marja a szememet, a tüdőmet
pedig ki akarom köpni. Le akarok dönteni négy liter hideg vizet
jégkockával és citrommal. Csak belépek a liftbe, megnyomnom a
gombot és lent is vagyok, készíthetem otthon a limonádét. Nem
kellene visszafelé is szenvednem.
Feltápászkodom.
Görnyedt háttal a térdemre támaszkodom és kifújom a levegőt.
Limonádé, limonádé, limonádé.
Kiegyenesedem,
megropogtatom a derekam, és elkezdek lekocogni. Egyik lépcsőfokot
hódítom meg a másik után.
***
Hat
szendvics, két csoki. Én fogyok, a kolduló férfi pedig
gyarapszik. Mivel nem beszélek, ő mesél magáról. Élettörténete
napról napra, mondatonként bontakozik ki előttem. Jelenleg
középkorú hajléktalan, tíz évvel ezelőtt fiatal boksztehetség.
A barátnője lelépett egy másik fazonnal, és így került ő,
Dénes, a börtönbe. Szétverte a fickó fejét.
Persze
azóta megbánta.
Miután
szabadult, az utcára került, és ott is ragadt.
***
Pegazus
imád a vállamon ücsörészni. Beleszórom a magokat a tenyerembe,
felnyújtom neki, ő pedig onnan szemezget. Egyfolytában a tőlem
hallott szavakat ismételgeti. Rekedtes hangján olyanokat mond,
mint: „Szevasz”, „Bírlak”, vagy „Fogytál”. Az a
bizonyos három szó egymás után azonban még hiányzik a
szókincséből. Persze csak azt mondhatja, amit megtanítok neki.
Talán majd ma.
Benyitok
az ajtón. Anya zokogva fogad, ezért nem értem, mit mond.
Zaklatottan kapkodja a levegőt, le-fel járkál, a kezével
hadonászik, a sminkje szétkenődik a könnyétől. Megkérem, hogy
higgadjon le és mondja el úgy, mi történt.
–
Kirepült az ablakon, meg akartam etetni, és rosszul zártam vissza
a kalitkaajtót, ő meg kiszökött, én csak etetni akartam, adni
neki magot, de ő kiszállt és nem tudom, hol van most, kerestem
mindenhol, ne haragudj.
Kirohanok
a lakásból, le a lépcsőn, ki az utcára, el az egyik irányba,
majd vissza az ellenkezőbe, tovább egy harmadikba, fel a közeli
dombra. Innen jobban rálátok a környékre, Pegazus hátha nem
repült messzire, talán itt maradt a közelben, megtelepedett egy
fán, vagy talált valami helyet, ahol ehet, vagy bármi. Ez nem
történhet meg, ez képtelenség, ez egy rossz álom.
Este
üres kalitka mellett alszom.
Másnap
késő délután a dombon ülök és a füvet tépem. Egyre
durvábban, egyre sűrűbb csomókban szaggatom a zöldet. Minden
haragomat és frusztrációmat beleadom a pusztításba. Még a
talajba is belekapok, a körmöm alá föld kerül, a feszítő
fájdalmat pedig úgy küzdöm le, hogy az őrjöngésem elől
menekülő rovarokat és bogarakat nyomom agyon a tenyeremmel.
Lecsapni
készülő karomat valaki megragadja és kitekeri hátulról, engem
meg oldalra borít és letaszít a domboldalon. Mind sebesebben
gurulok lefelé, buckák által megdobva, át a kutyaszaron, az
eldobott szemeten, majd nekicsapódom egy fa törzsének. A levegő
kiszalad a tüdőmből, némán tátogok és próbálok felkelni, de
Feri és a haverjai berugdosnak a bozótosba. Feri az arcomba fejel,
amitől a földre zuhanok, de ő már vissza is ránt magához.
–
Azt hiszed, vicces voltál múltkor, mi?
Gyomorszájon
vág. Felnyögök és előre görnyedek, de Feri az államnál fogva
kényszerít, hogy a szemébe nézzek.
–
A haverok és a csajom előtt, hmm?
A
következő pofont megkönnyezem.
–
Kiszartam a fogadat, te dagadt rohadék!
Olyan
közel húz magához, hogy az orraink egymásnak nyomódnak. Aztán
eltol magától. Feri orrcimpái óriásira tágulnak, ahogy beszívja
a levegőt, nyakán vaskos ér lüktet, az egész képe vöröslik. A
zsebébe nyúl, kotorászik, és arról magyaráz, hogy nagyon is jól
tudja, mivel foglalkozom otthon mostanában. Mikor megtalálja a
zsebében, amit keresett, felhorkant, szabad kezével az arcomat
oldalról a fogamhoz szorítja, én pedig a fájdalomtól szétnyitom
az ajkaimat. Feri a számba erőszakol valamit, majd ellök magától,
és hanyatt vágódom. Amíg ők lelépnek, én négykézlábra
állok, és öklendezek. Kiköpöm a tenyerembe azt a tárgyat, és a
pólómban megtörlöm.
Megtörlöm
a madárgyűrűt a H-PGZ-912-es sorszámmal.
***
Állatorvos
leszek. A villámmal felnyársalok egy párolt brokkolit, betömöm a
számba, és már döföm is fel a következőt. Állatorvos leszek.
Ahogy mondom, megrágott brokkoli-darabok záporoznak a számból az
asztalterítőre. Látásom elhomályosul a könnytől, még több
nyálas ételdarab buggyan elő az ajkaim közül. Anya feláll az
asztaltól, hozzám lép és fejemet a mellkasához vonja. Átkarol,
ahogy csak az anyák tudnak.
***
Hátralévő
gimnáziumi éveim intenzív tanulással és edzéssel telnek. A
tanárok csodálnak a szorgalmamért, de tulajdonképpen csak
motiváció és egy szemétláda kérdése az egész.
Egy
nap az osztályfőnök bejelenti, hogy Feri kórházba került, és
egy jó darabig nem jön iskolába. A gyanú szerint összeverték az
utcán, de Feri semmire sem emlékszik. Néhányan elszörnyednek a
hírre, én még csak az együttérzéssel sem próbálkozom. Később
megígérem Dénesnek, hogy alkalmazni fogom, ha saját rendelőm
lesz.
Mire
bekerülök az állatorvosira, a ruháim már nem a hájamon
feszülnek. Az első napon az egyetemen néhány lány még meg is
néz magának. Pironkodó arcok, érdeklődő pillantások kísérnek,
ahogy elhaladok a padok között.
Középen
ülök le, felhajtom és bekapcsolom a laptopomat. Pirospozsgás,
szőke lány huppan le mellém. Elejti a tolltartóját, a tollai
kiszóródnak, az egyik a lábamhoz gurul. Lehajolok és felveszem,
majd odanyújtom neki. Ő megköszöni, elveszi tőlem, és
visszacsúsztatja a többi mellé a tolltartóba, majd a füle mögé
söpör egy hajtincset. Idegesen matat a táskájában.
–
Huh. Első nap, mi?
Mosolyogva
bólintok, kettőt kattintok az egérrel és megnyitom a wordöt.
–
Azt hallottam a tanárról, hogy iszonyat jófej.
Biccentek,
ő pedig továbbfolytatja csivitelő hangján.
–
Kemények az órái, de azért nem teljesíthetetlenek.
Zavartan
rám néz.
–
Ne haragudj, még be sem mutatkoztam! Sári.
Felém
nyújtja a kezét. A bőre nagyon fehér, puhának és selymesnek
tűnik, ujjai vékonyak és hosszúak. Sáriból árad a jókedv és
az energia, tekintete az olyan emberé, aki nem a külsődet nézi,
hanem a lelkedet látja. Soha nem láttam még ennél gyönyörűbb
szemet.
Hát,
itt vagyok most, Pegazus.
Gyengéden
megrázom Sári kezét, a bőre tapintásra pontosan olyan finom,
mint amilyennek tűnik. Széles mosoly kúszik az arcomra.
Ezzel
még tartozom neked, Pegazus.
Sári
szemébe nézek, és azt mondom:
–
A nevem Samu.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése