Egyenletes,
halk zümmögésre ébredt. Szemhéja pánikszerűen pattant fel.
Lenyomott egy gombot, majd gyorsan körbehordozta tekintetét a sötét
fülkében, rutinszerűen pásztázva a műszerek alig megvilágított
kijelzői fölött. Csak akkor lazult el újra, amikor másodszor is
megbizonyosodott róla, hogy semmi nem változott az utóbbi
negyedórában.
–
Ismét elaludtam – nyugtázta fennhangon. Megrettent. Nem, mintha
lett volna bárki is a hajón, aki hallhatná szavait, de tudta jól,
odakint az űrben lapul a vadász, ugrásra készen.
„Legalább
három, technikával és legénységgel túlzsúfolt felderítőhajó
kutat utánam ebben a pillanatban – gondolta. – Bár igazából
az ilyen horderejű ügyeknél öt hajóból áll a szabványos
vadászegység…”
Ő
pedig a préda! Ez kevésbé zavarta, hisz kora ifjúsága óta
„csatározott” a hatóságokkal. Régi csempészcsaládból
származik. Generációk óta a vérükben van a repülés. Kiképzése
vetekszik a legelitebb alakulatokéval. Kemény tanítója,
könyörtelen apja mellett a nagybetűs élet volt. A PAPA minden
alkalmat kihasznált, hogy hatalmas pofonokkal vagy egyéb
kínzásokkal büntesse a legkisebb hibáért is. Szemében Frank
sosem látta a szeretetnek még csak a szikráját sem. Pedig hogy
vágyott rá. Vagy egy elismerő szóra… Érezni, hogy büszke rá
a vén róka. De nem. Ez az ajtó mindvégig zárva maradt előtte.
Még akkor is, amikor az öreg a saját életét dobta el, hogy ő
megmenekülhessen.
A
halálod pillanatában is csak szemrehányás volt a tekintetedben,
apám! Egyébként is feleslegesen áldoztad fel magad, hisz
elkaptak. Nem tudtam meglépni. Kővé dermesztett a tudat, hogy még
az utolsó pillanataidban is csalódtál bennem. De később
megszöktem! Az ítélethirdetés után. Gályarabságra ítéltek az
átkozottak! Hát nem, inkább meghalok! Még az is jobb a gályánál!
Gondolatmenetét
az ismételten felcsendülő halk zümmögés szakította félbe.
Gyorsan lenyomta a gombot, és elvégezte a rutinellenőrzést a
műszerfalon. Ilyenkor, ha éber volt, idegesítően hatott rá a
tizenöt percenként megszólaló vekker, de néha szükségesnek
mutatkozott az ébresztés. A múltkor is elaludt, elaludtak. Ebből
lett a tragédia…
A
bírósági tárgyalás előre megrendezett komédia volt. Akárcsak
az utolsó fuvar, a tökéletes csapda. Még a „hamis papírok”
is hamisítva voltak. A hadügy minden elképzelhetőt mozgósított,
hogy őt – az apjával együtt – gályára küldhessék. Ez csak
félig sikerült, hisz az öreg csempész ekkor már messze járt. A
gyors orvosi intervenció ellenére sem tudták megmenteni az agyát.
Aznap
kettejüket ítélték gályára. Társa egy igen szemrevaló,
gömbölyded, mégis izmos testtel megáldott nő, macskaléptű és
hajlékony. Egy arcizma sem rezdült, amikor felolvasták az
ítéletet. „Pedig micsoda pazarlás. Kár érte. Most érhetett a
harmincas évei közepére. A legszebb női kor” – gondolta
Frank. Érezte, ahogy a hormonok elárasztják testét, még a
kegyetlen ítélet árnyékában is.
Valamikor
kiskorában, egy múzeumban látott néhány kétdimenziós filmet,
állítólag a huszadik századból. Az egyikben a főhőst gályára
küldték, evezni a végkimerülésig. Akkor mosolygott a filmen, nem
sejtve, hogy neki is hasonló sors jut majd. És mégsem.
Körülbelül
száz évvel Frank születése előtt fejlesztették ki az első
teljesen automata, önállóan operáló csillagközi csatahajókat.
Az elképzelés jó volt, a kivitelezés is, de a terv mégsem vált
be. A legmodernebb számítógépekkel és haditechnikával
felszerelt hajók egymás után vesztek el. Kétévnyi hibaelemző
kutatás után kristályosodott ki: a tökéletesen dolgozó
számítógépek túl logikusak. A hadviseléshez és a megfelelő
hadicsel kidolgozásához hiányzik belőlük az ember absztrakt
gondolkodásmódja. Ekkor született az első gálya. Egy önkéntes
pilóta agyát kiemelték testéből, majd mesterséges táptalajra
helyezve összekötötték az űrhajó fedélzeti komputerével és
minden érzékelőjével. Ha úgy tetszik, mechanikus testet kapott.
Egyetlen hibája a folyamatnak, hogy visszafordíthatatlan. Ezért
néhány megszállott önkéntest leszámítva, nem akadt legénység
az új járművekhez. Az uralkodó ekkor módosította a törvényt,
miszerint visszaeső gazemberek – főleg ha jó pilóták – a
száműzetés helyett hadrendbe állíthatók az új Kiborg gépeken.
Ezzel módosult a gályarabság fogalma.
Halk
zümmögésre ébredt. Riadt gombnyomás, ellenőrzés. Nincs
változás. Mióta is? Három hete. Vagy több? Ki tudja. Megnézhetné
a fedélzeti naplót, de már nem vezeti. Minek? Amióta ebben a
ködben bujkál, minden mindegy. Itt túl nagy az elektromágneses
interferencia ahhoz, hogy a letapogató szenzorok megtalálják.
Tökéletes búvóhely.
Kezdetben
még találomra kilőttek rá néhány rakétát, de aztán az is
abbamaradt. Úgy látszik, rájöttek, hogy eltalálhatják, és
akkor meghal. De NEKIK élve kell. Különben feleslegessé válna az
egész hercehurca.
Kinézett
a jobboldali kis ablakon. Szürkeség, más semmi. Se csillagok, se
űr, csak a lélekvesztőjét körbeölelő csillagközi por. Meg a
köd, amely lassan a lelkét is belepi. A várakozás, a semmittevés
és a feszültség kikezdték idegrendszerét. Jó lenne tudni, hol
vannak az üldözői, de akkor sem venné észre őket, ha
közvetlenül mellette húznának el.
Aktív
letapogatást nem mert alkalmazni, hisz elárulhatná a keresősugár.
A hajó létfenntartó rendszerének működését is a minimumra
csökkentette. Csak semmi árulkodó kisugárzás. Interferencia ide
vagy oda…
Egyenletes
halk zümmögés, gombnyomás, műszerfal, magány. Egyszeriben
nagyon hiányzott neki Esther. Lágy hangja, durva modora, az illata,
kíváncsi szeme és a folyamatosan követelődző teste… az a
csillapíthatatlanul éhes test…
A
tárgyaláson látta meg először, és többé nem tudta levenni
róla a szemét. Akarta. Nagyon. Az életénél is jobban. Az
ítélethirdetés után együtt szállították őket a végrehajtás
helyszínére. A kis rabszállító rakétán a pilótán és rajtuk
kívül csak két felfegyverzett őr tartózkodott. Frank szinte
megigézetten bámulta a nőt. Leplezetlenül. Ő pedig visszabámult.
Pimaszul. Egyszer, még mielőtt a fegyőrök bármelyike is reagálni
tudott volna, Esther két kézzel megragadta rabruhája elejét, és
egyetlen mozdulattal feltépte. Kibuggyantak kerek mellei. Talpra
ugrott:
–
Gyere! Még egyszer szeretnék érezni magamban férfit, mielőtt
átalakulok! – kiáltotta.
Erre
Frank is felugrott, és kinyújtott karral indult felé. A nő egy
váratlan mozdulattal ellökte magától – egyenesen az egyik
tanácstalanul álló őrre –, majd gyors fordulattal altájon
rúgta a másikat. Miután a rabkísérő fájdalmában megrogyott és
félig megfordult, az amazon megbilincselt karjai hátulról a nyaka
köré tekeredtek. Közben Frank is magához tért. Gyorsabban
ocsúdott fel bagzási mámorából, mint a meglepett foglár.
Kihasználva a lökés lendületét, orrnyergen vágta ellenfelét,
akinek az arcát pillanatok alatt elöntötte a vér. Még egy
kétkezest mért a gyomorszájára, majd a fegyvertáska felé nyúlt.
Sugárpisztoly villant, egy ellenféllel kevesebb. Célba vette a
másik férfit, de nem lőtt, mert a szerencsétlen élettelenül
csüngött Esther bilincsének ölelésében. A pilóta észre sem
vette, mikor szenderült jobblétre. Szabadok voltak. Ő, a kiváló
pilóta, és mellette a legjobb – valamint legszexisebb –
navigátor. Megindult a hajsza. A rabszállító nem rendelkezett
semmi extrával. Lassú volt, rövid hatótávolságú, álcázó
berendezés nélkül.
Halk
zümmögésre ébredt. Idegesség és rutinteendők. Hol is tartott
gondolatban, mielőtt elnyomta az álom? A szabadság első
pillanatai…
Amikor
letértek a megadott pályáról, a rendszer automatikusan riasztotta
az illetékeseket. Holdárnyékba kerülve besodródtak egy
hajótemető roncsai közé. Lekapcsoltak mindent és lapultak, míg
üldözőik elhúztak mellettük. Később szeretkeztek. Majd megint…
és ismét. Ki tudja hányszor a kétnapi várakozás alatt.
Orrvérzésig…
Két
nap múlva már feltételezhető volt, hogy sokkal távolabb keresik
őket, így rövid tanácskozás után útra keltek. Kihasználva
Frank kapcsolatait, hamar lecserélték gyanús járművüket egy
fürge, némi komforttal ellátott csillagközi hajóra.
Esther
egyik ismerősétől – súlyos anyagi juttatások árán –
szereztek egyet a legmodernebb álcázó berendezések közül. Úgy
érezték, minden az övék…
Egyenletes,
halk zümmögés. Gombnyomás…
Mégis
megtaláltak bennünket. Alig három hét leforgása alatt –
morfondírozott. – Túl magabiztosak voltunk. Nem is vettük észre
a jöttüket, éppen egy aktus fáradalmait pihentük ki. A nő oly
édesen aludt a mellkasomon. Elszundíthattam. Az átkozottak viszont
biztosra mentek. Ismerték az álcázó működési frekvenciáját.
Esther ügyfele árulhatta el. Az én kapcsolataim tudják, aki
beszél, az halál fia. Előbb vagy utóbb. Inkább előbb! Meg is
érdemli a ribanc, hogy elkapták! Csak ne hiányozna annyira…
Eltűnődött
még azon, hogyan sikerült ismét olajra lépnie. Aktiválta a hajó
önmegsemmisítő rendszerét, és bezárkózott a budira. A
rohamosztag gyorsan elhagyta a fedélzetet, de a járművet
vontatósugár alá vették.
Miután
előbújt, leállította a visszaszámlálást, egy jól sikerült
lövéssel függetlenítette magát a csatahajótól és a gázra
lépett.
Hamarosan
útjába került a „köd”. Azóta itt dekkol. Mióta is? Három
hete? Vagy több? Lényegtelen.
Halk
zümmögésre ébredt. Csak lassan, nehezen tért magához. Egész
testét valami furcsa zsibbadás fogta el, mintha egy függőleges
alagútban zuhanna lefelé. Hangokat hallott. Belülről.
–
Kész. Felfuttathatod az utolsó rendszert is.
–
Már folyamatban van.
–
Akkor ideje lelépnünk. Jobb, ha minden technikus a hajón kívülre
kerül, mielőtt az új pilóta teljesen felébred. Nemsokára őt is
csatarendbe állíthatjuk.
Frank
elméje tisztulni kezdett. Szájában valami idegen, fémes ízt
érzett. A csillagok végtelenét pásztázta, fülében pedig a
pulzárok és a tér elektromágneses háttérzaja duruzsolt lágyan…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése