Macska pamutgombolyaggal
1.
A vasharapó
– Na, sikerült? Érzett valamit? – kérdezte B.
A zúzmarás tepsi csikorogva csúszott ki a fémsínen a
hűtőkamrából, rajta a mozdulatlanul fekvő, hófehér arcú nővel.
– Nem.
A nő lassan felült. Nem fázott, nem is remegett. Először az
egyik, majd a másik lábát vetette át a tepsi szélén, a földre ugrott, miközben
határozottan ellökte B. kezét. Köszönés nélkül távozott.
A férfi odament a vegyszeres szekrényhez, kinyitotta az
ajtaját. Lehajolt, elővette a fertőtlenítő flakont. Megnézte, mennyi van még
benne, látta, hogy elég lesz. Gumikesztyűt húzott. A kefét nem találta a
helyén. Szétnézett a boncteremben. Ott volt a falhoz húzott kisebb asztalon,
ahol a fertőtlenítésre előkészített műszereket szokták tartani.
Nem szerette a rendetlenséget. Aki nem tudja, mi, hol van,
mi, mi után következik, az csak pazarolja az erejét, nem jut semmire. A
világban úgyis a káosz uralkodik, egymásra dobált emberek és tárgyak kusza
kavargása az élet, legalább az a kis tér legyen átlátható, világos, amely
kéznyújtásnyira van. Csak két erős marok képes rendet tartani benne.
A tepsi mellé állt. Ráfújta a fertőtlenítőt a fémlapra,
amelyen még néhány perce a nő feküdt, és határozott mozdulatokkal sikálni
kezdett.
B. apja munkás volt. Vonatokat gyártott. A szigorú, vasból
vert ember keveset beszélt, kimért mozdulatokkal osztotta egyenlő nagyságú
részekre az őt körülvevő teret, és időt. Naponta tonnányi anyagot mozgatott,
takarékosan bánt még a lélegzetvételével is. Pihenésre már nem maradt ideje, a
nyugdíj előtt két héttel meghalt.
Anyja ugyanabban a gyárban, szalag mellett dolgozott, ahol a
percek és az órák egyformák voltak. Egy testes, szomorú munkásnő mellett állt,
előtte szótlanul utaztak az olajos, fémszagú alkatrészek. Amikor a közelébe értek, három dolgot
csinált: csavart, feszített, és húzott…. csavart, feszített, és húzott…. B.
egyetlen gyermeke volt. Szeretett volna még legalább egyet. Egy lányt. De nem
született több. A terhességet nehezen viselte. A hasa hatalmasra dagadt,
nehezen mozgott. Szülés közben többször elvesztette az eszméletét, a gyereket
úgy nyomták ki belőle. Sok vért vesztett. Nem lázadozott a helyzete ellen.
Előre tudta, hogy anyának lenni nem lesz könnyű, de arra azért nem számított,
hogy ennyire nehéz lesz. A hétkilós baba már az első naptól kezdve sokat evett,
sokat aludt, és amikor fent volt, megállás nélkül mozgott mindkét keze és lába,
mintha elhatározta volna, hogy messzire jut innen. Olyan volt, mintha gyorsan
maga mögött akarná hagyni apró testét, hogy minél előbb nagyobbra cserélje, és
minél hamarabb kiszabaduljon a rácsokkal körülvett ágyból.
Nagyapja a második világháború idején a vonatok helyett
tankokat gyártott. Mindig nevetve mesélt az egyik szerelőről, aki fél napokat
sírva dolgozott, mert arra a rengeteg emberre gondolt, akiket a tankok meg
fognak ölni. Nagyapja csak a flúgos szerelőként emlegette. B. úgy emlékezett,
hogy ilyenkor az öreg szeme sarkában mindig volt egy kemény, hideg
gyémántcsepp, de B. sohasem értette, hogyan került oda.
A műszakja végén B. levette a bonckötényt, a szennyesládába
dobta. A zuhanyozóba ment, kinyitotta a szekrényét, levetkőzött. A ruháját
pedánsan összehajtogatta.
Az öltözőben ugyanolyan világítás volt, mint a boncteremben.
A nagy erejű fénycsövek ontották a fényt, kétségbeesetten erőlködtek, hogy a
dolgok valóságosnak látsszanak. A sarkokban nem voltak árnyékok, a tárgyak
körvonalai élesen hasítottak a levegőbe.
B. az öltözőszekrény ajtajára erősített tükör elé állt. Kék
szempár nézett vissza rá azzal a nyugalommal, ahogyan a végtelen ég tekint le a
világra sietség, izgalom nélkül, mert amit, láthat, azt látta már ezelőtt
számtalanszor, és pontosan tudja, hogy ugyanezt fogja látni ezután is. Vastag
szálú, hószőke haja hidegen tartotta a fejében tenyésző gondolatokat. Kiugró
arccsontja azokra az idők mélyébe zuhant, régvolt emberekre emlékeztetett, akik
nem vágytak sokra, de azt a keveset megszerezték mindenáron, a természettel, és
más démonokkal vívott véres küzdelmekben. Erős, hófehér fogsora volt. Az anyja
mindig azt mondta, olyan egészséges fogai vannak, hogy azokkal nem nehéz jól
megrágni az ételt, de talán még a vasat is el tudná velük harapni. Apja
hozzátette, hogy ha majd nagy lesz, felveszik a gyárba vasharapónak, ami egy
nagyon ritka és különleges foglalkozás. Kevesen tudják csinálni. Később, amikor
rájött, hogy a Mikulás nem létezik, tudomásul vette, de amikor kiderült, hogy a
vasharapót az apja csak kitalálta, az megtörte.
Ekkor határozta el, hogy író lesz. Már gyerekként listát
állított össze a sikeres írói karrier elengedhetetlen kellékeiről. Néhányra még
mindig emlékezett: a nyelv tökéletes ismerete; figyelem, fegyelem, fókusz;
kitűnő számítógép; szigorúan betartott napi penzum; egészség, jó kondíció;
kitartás. Birtokolni kell a hétköznapi ember szavait, ez az alap, ez hordja a
vállán az egész terhet. Az író teremteni tud. Bele kell nyúlnia a sárba jó
mélyen, és élő alakokat gyúrni. Olyanokat, akiket meg lehet érinteni. A sár
sűrű anyag.
Széles válla nem fért a szűk tükörbe, viszont vékony csípője
igen. Behajtotta az öltözőszekrény ajtaját, a szekrény belsejében lakó sötétség
azonnal visszaköltözött a tükörbe.
Rendszeres testi kapcsolata volt egy nővérrel a kórházból.
Egyszer nála, a következő alkalommal a lánynál találkoztak. B. mindig főzött valami erőt adót, de
egészségeset, a lány kínait rendelt. Bőségesen táplálkoztak, keveset beszéltek.
Nem sokat tudtak egymásról, de nekik a kevés pont elég volt. Jól ismerték
egymás testének minden négyzetcentiméterét. Soha nem veszekedtek. Kielégítették
egymást, utána könnyebben ment a munka.
Gyerekkorában szeretett volna egy macskát. Elképzelte,
ahogyan puha szőrét simogatja, miközben az állat zöld szemét az övébe fúrja,
valahová nagyon mélyre. Mindig úgy gondolta, hogy jó, ha van valaki, aki
belelát az ember szívébe. Egy nap az apja hozott a gyárból egy húszcentis
vasdarabot, és letette elé az asztalra. Amikor az öreg kiment, akkor látta,
hogy a gyűrött vasdarab némi képzelőerővel olyan, mint egy meggörbült testű
macska. Akárhová költözött később, a kis tárgyat mindig vitte magával, és az
ágya melletti szekrényre állította. Elalvás előtt tisztán hallotta, ahogy a
macska dorombol.
B. a zuhany alá állt. Először tűzforróra állította a
vízsugarat, majd fokozatosan egyre hidegebbre. Vörösre pirult bőrére egyenletesen
záporoztak a hűlő vízcseppek.
Megtörülközött, felöltözött.
Már harmadik éve dolgozott a kórházban. Kezdetben
betegszállító volt. Elbírta a legnehezebb betegeket is. De többnyire
pillekönnyű, csont soványra fogyott öregembereket kellett emelgetnie, akik már
jóval közelebb voltak a halálhoz, mint az élethez. A főnökei elégedettek voltak
vele, mert hamar kiismerte magát a kórház zegzugos folyosóin, biztonsággal
közlekedett a hatalmas épületkomplexumban, minden beteget időben kézbesített az
előírt helyre.
Az időbeosztás is megfelelő volt, szinte mindennap maradt
ideje írni. Egy éve fogott az első regényébe. A könyv egy kórház proszektúráján
játszódott. Ekkor kereste meg a vezető patológust, hogy dolgozhatna-e neki.
Azóta itt van, és már a huszadik fejezetnél tart.
Megállt a lift előtt. Sziszegve kinyílt az ajtó, belépett a
fülkébe. A szülészet a másodikon volt. Megnyomta a gombot.
2.
Szorongás
E. nem mosolygott, nem volt mérges sem, és nem volt ijedt,
feszült, bánatos. Nem undorodott, nem
volt meglepett, kíváncsi, lehangolt, boldog sem volt. Szorongott, mert
mindezeket nem érezte.
A tükörlabirintus ötlete tegnap jutott eszébe. Elhatározta,
hogy másnap reggel egyenesen odamegy.
Most azt tervezte, hogy felszeletel egy répát, és megvágja
az ujját. Szerette volna látni, ahogyan a vére folyik. Kíváncsi volt rá, mit
érez közben. Remélte, megijed majd, az is eszébe jutott, hogy esetleg még
halálfélelme is lesz, de abban majdnem biztos volt, hogy minimum undorodni fog,
amikor megérzi a vér fémes szagát. De mi lesz, ha mindez nem következik be? Mi
lesz, ha csak nézi majd az ujját, ahogyan lassan szivárog belőle a vér, és nem
érez semmit?
Elképzelte, ahogyan a vérével együtt távozik tőle az élet.
Úgy gondolta, nem bánja majd mindezt. Nem
sajnálja, hogy izmokból összerakott szíve lassan munka nélkül marad, aztán szégyenében összeszárad. Nem
sajnálja, mert az igazi szíve, az a másik, amelyiket érzelmekből szőttek
láthatatlan kezek, már úgyis régóta halott.
Ezért nem tudott írni. Ezért nem tudott érezni.
Néhány hónappal ezelőtt fogott bele a második könyvébe, de
nem haladt vele. Nem tudta elképzelni, hogyan tudna még egyszer olyan sikeres
könyvet összehozni, mint amilyen az első volt. Az ember, aki messiás akart
lenni, rögtön a sikerlisták élére került, és ott is maradt négyszáznegyven
napig. A főhős egy felkapott bűvész, aki kiváló technikával dolgozik, a valóság
helyére tökéletes illúziót varázsol, mindenkit képes megtéveszteni. Az emberek imádják,
a műsorai telt házzal mennek. Senkit nem érdekel, mi a trükkje, hogyan
csinálja. A közönség önfeledten szórakozik, az emberek nem hisznek a szemüknek,
de mivel hisznek a szemfényvesztésben, hisznek a bűvésznek.
Egy reggel arra ébred, hogy elfelejtette az összes trükkjét.
Képtelen a kabátujjába rejtett kártyát észrevétlenül előhúzni, hiába nyúl
bárkinek a füle mögé, nem tudja onnan a gondosan a tenyerébe rejtett pénzérmét
előkapni, ahogyan régen. Észreveszi viszont, hogy ahányszor belenéz a varázsdobozába,
ott mindannyiszor újabb és újabb galambok tolonganak egymás hegyén-hátán, hiába
engedte szélnek az előző csapatot éppen egy perccel ezelőtt. Megszaporodnak a
csodák a bűvész körül, és mindegyik valóságos. A szekrényből eltüntetett néző
tényleg eltűnik, és nem emlékszik másra, csak arra, hogy eltűnni egyáltalán nem
kellemetlen, mindössze egy enyhe viszkető érzés. Macskákat varázsol elő
cilinderekből, aztán megeteti őket azokkal az óriásegerekkel, amiket sokkal
nagyobb cilinderekből varázsolt elő korábban. Csinos asszisztensnőjét esténként
a színpad közepén átszúrja egy karddal, és a hölgynek a haja szála sem görbül.
Levágja a fejét, az asztalra helyezi és elbeszélget vele erről-arról, majd
minden nehézség nélkül visszateszi a nyakára, aztán együtt meghajolnak.
A sikeres illuzionista karrierje ezután meredeken zuhanni
kezd. Senkinek nem kell az igazi csoda, senki nem hisz már a csodákban.
Mindenki megelégszik a szürke, biztonságos valósággal, és néha kortyol
egyet-egyet az illúziók hamis koktéljából. Az emberek bódultak akarnak lenni,
nem szabadok.
E. úgy érzi, hogy túl magasra tette első könyvével a lécet,
és soha többé nem tudja átugrani. Közben a férje összeszűrte a levet Az
ember, aki messiás akart lenni szerkesztőjével, és lelépett, azóta a gyerekük
is megszületett már.
Ő is szeretett volna gyereket, de soha nem volt jó az
időzítés. Az időzítésben egyébként is mindig nagyon gyenge volt. Mindenhová
vagy korábban, vagy pedig későbben érkezett. Néha előbb szólalt meg, mint
kellett volna, máskor csak a lépcsőházban jutott eszébe, mit kellett volna
mondania. Amikor a férje elhagyta, azt kívánta, bárcsak ne érezne semmit, akkor
nem fájna olyan nagyon. Most meg, amikor minden erejével érezni akart, nem
ment.
A tükörlabirintus jegyszedője kedves asszony volt.
Megkérdezte, hogy tényleg egyedül akar-e bemenni.
– Reggel kilenckor még senki nem szokott itt lenni, ma is
maga az első vendégünk. Nem fél attól, hogy eltéved?
– Nem, nem félek – mondta lemondással a hangjában. Semmit
sem szeretett volna jobban, mint félni.
Belépett a tükrök közé. E-t egyszerre tucatnyi E. vette
körül. A földre szegezte a pillantását, nem mert felnézni. Most a tükörképei
szemébe nézhetett volna, de mégsem tette. Meg volt róla győződve, hogy nem
látna bennük semmit. Azt képzelte, vak tekintetek sötét odvait látná maga
körül, kiüresedett arcokat, fásult alakok tucatjait, egy kivérzett jelen
emlékműveit. Amikor néhány napja arra kérte a fiatalembert, hogy tolja be a
jeges, sötét hullarekeszbe, és jól zárja rá az ajtót, látta a szemében a
bizonytalanságot, a kíváncsiságot, és talán még egy csipetnyi félelmet is. Az
írónő mindezeket nem érezte, még irigységet sem. Nem volt már vesztegetni való
ideje, mihamarabb a tepsire akart feküdni, hogy tudja, milyen a megsemmisülés,
hogy el tudja dönteni, él-e még.
E. feje zsongott, szédült, ahogyan a terem közepén a tükrök
között állt, és hányinger kerülgette. Lépni akart, de a lába nem
engedelmeskedett.
Nem létezel. Ez a felismerés vadul, elsöprő erővel a
tükrökből tört rá. Úgy érezte magát, mint a könyvében a szekrényből eltüntetett
ember. Be vagy zárva. Jött a következő roham, de mintha egy korty friss levegő
is kísérte volna. Eltévedtél. Suttogta megint a belső hang, és egy kicsivel még
több lett a levegő.
Felnézett. A tükörképek ott voltak, tehát neki is ott
kellett lennie. E. nézte az E-ket, azok pedig nézték őt. Az írónő, és a többiek
ott voltak a teremben, és a falakra szerelt tükrökben. Ott voltak, tehát már
voltak. Még be voltak zárva, utat tévesztettek, de már voltak.
E. rájött, hogy szorong. Eddig is szorongott, de most már
tudta is. Életében először örült annak, hogy szorong.
I. élete
Egész jó itt feküdni. Kényelmes. Nem hittem volna, hogy
ennyire kellemes dolog a pihenés. És ez a zene is milyen megnyugtató. Sohasem
szerettem a hárfát, de most valahogy helyénvaló ez a finom, éteri muzsika.
Mintha még ismerős is lenne. Az életemet merném feltenni rá, hogy hallottam már
valahol. Igen…. most már tudom, ez Debussy Két tánca.
Húsz évvel ezelőtt játszották ezt a Művészek és Ítészek
Palotájában. Jó sokan voltak. Naná, hogy sokan voltak, én voltam a díszvendég.
Az én könyvemet ünnepelték, vagyis engem ünnepeltek. Milliókat keresett rajtam
az a szemét kiadó, igaz én is milliókat kerestem.
Melyik könyvem bemutatója is volt? Ha jól emlékszem a Walzer
éjfélkor volt az. Nem, az nem lehet. Annak a könyvnek még nem csináltak
akkora felhajtást. Az csak egyszerűen tetszett az olvasóknak, és a szakmának.
Pénzt még nem kerestem vele. A lé akkor kezdett el dőlni, amikor az írásaim már
szart sem értek. Amit írtam senkit sem érdekelt, aranyat csak a nevem ért, a
jelenség, aki voltam, az üzenet. Az egész csak azért működött, mert szerencsés
volt az időzítés, a legendámmal el lehetett adni bármilyen árut, bármilyen
eszmét. A könyveimből vett idézetek illettek mindenre, és mindennek az
ellenkezőjére is. Úgy tűnt, az általam teremtett univerzum legalább kétszer akkora,
mint a valódi. Elfért benne az anyag, és az antianyag. Az energia oda-vissza
áramlott benne, briliáns gondolatok szikráztak szerteszét, és irdatlan fekete
lyukak, mint hatalmas szakadások a térben, ásítva juttatták kifejezésre, hogy a
világ végtelenül unalmas hely.
A nagy felhajtás akkor kezdődött, amikor megjelent a Valaki
a semmi vonatán. A szakma elalélt a gyönyörűségtől, az összes sikerlista
ezzel a könyvvel kezdődött, idős asszonyok ölelgettek könnyes szemmel, és
közülük minden második fiává akart fogadni. Aki nem tudott tucatjával idézni
belőle, nem tartozhatott a szellemi elithez. Politikusok hivatkoztak rám,
amikor nagyobb szociális biztonságot ígértek, és akkor is, ha emelték az
adókat. Volt, aki szerint minőségi szellemi stand up, amit csinálok, mások a
huszonegyedik századi filozófia új irányzatáról beszéltek. Az egyik kritikusom
szerint életművem nagyszerűsége a világ kisszerűségének kendőzetlen
megmutatásából táplálkozik.
Többnyire nem értettem, mit akartak mondani az engem
méltatók, de nem is nagyon érdekelt. Egy idő után nagyrészt már a saját
írásaimat sem értettem, de az biztos, hogy egy szavával se értettem egyet.
Egyre inkább arra koncentráltam, hogy eltaláljam a szakma szája ízét, tetsszem
a közönségnek, és imádtam, amikor a média a fejemet simogatta túláradó
szeretettel. A felém áramló elbutult tisztelet éltetett. Közben egyre többször
ment ki a fejemből, hogy le kéne ülni írni. Nem volt rá időm, mert az
írásaimról kellett beszélnem a tévében, a rádióban, fórumokon, tömeggyűléseken,
templomokban, és a focivébén. A Hogyan teremtette Isten az internetet?
című munkám volt minden idők legnagyobb példányszámú e könyve, és a nyomtatott
változat az első latin nyelvű Biblia külalakját kapta. A Hogyan teremtette
az Internet istent?-nek már vegyes volt a fogadtatása.
Emlékszem az egyik közönségtalálkozón odajött hozzám egy
fiatal lány, hóna alatt a Walzer éjfélkor első kiadásával. Arra kért,
hogy dedikáljam. Azt hittem, már senki nem emlékszik erre a könyvre. A lány
szemében őszinte csodálat volt, olyan, amilyet már hosszú évek óta nem láttam.
A hangja fátyolos volt az érzelmektől. Én csak álltam, és nem tudtam
megszólalni, se fátyolosan, se máshogyan. A hazug mondatok, ragacsos mosolyok,
fellengzős gesztusok bennragadtak.
– Kérem, írja azt, hogy: „E-nek, akinek azt kívánom, legyen
nagy ember és nagy író. I.” – tolta elém a nyitott könyvet a kislány. És én
akkor leírtam szóról-szóra, amit egy gyerek diktált. Ez volt a legtisztább
mondatom hosszú évek óta, és ez sem a sajátom volt.
Most veszem csak észre, hogy már nem a Debussy megy. Ez
valami más, nem ismerem. Még mindig jó feküdni, de már nem annyira. Úgy látszik
a pihenésből is megárt a sok. Mérték, ez minden bölcs ember egyik jelszava, és
ez volt az enyém is. Persze csak az után, hogy mértéktelenül kiélveztem, amit
csak lehetett, aztán jól megcsömörlöttem mindattól, amire vágytam, és már semmire
se tudtam ránézni hányinger nélkül.
Szerintem valahogy így vagyok az életemmel is. Elég volt
belőle. Egy nap eljutottam arra a pontra, amikor már nem szórakoztatott. Ezért
kiszálltam, és eldöntöttem, hogy valami új után nézek.
Most itt fekszem az országszerte közkedvelt Black Cat
Temetkezési Vállalt ravatalán, és ugyanúgy unatkozom, mint amikor még éltem.
4.
….. Most itt fekszem az országszerte közkedvelt Black Cat
Temetkezési Vállalt ravatalán, és ugyanúgy unatkozom, mint amikor még éltem.
F. professzor elolvasta a harmadik novella utolsó sorát, és
az oldalakat az asztalára tette. Szokásával ellentétben most nem kezdett
magában azonnal értékelő mondatokat fogalmazni. Hagyta, hogy három diákja
dolgozatai hassanak. Ha tudnak. Ő nem akart ellenállni.
Az ablakba feltett lábbal, a székét hátradöntve, csendben
ült, a szemét lehunyta. A késő délutáni nap erőtlenül becsorgott az ablakon,
fényfoltokat festett a professzor nadrágja szárára, az ingére, és gyérülő
hajszálai között megbújva egy utolsót pihent, mielőtt az este egy szivaccsal
végleg letörli őt az égről.
Nem tudott visszaemlékezni, hogy miért ezt a feladatot adta
diákjainak. Régóta tanított már, de záró dolgozat témájául még sohasem adta
azt, hogy írjanak az íróról.
Ott ültek előtte hárman. Két fiú és egy lány. Fiatalok
voltak, és ez előnyükre szolgált, mert nem voltak emlékeik, amelyek átírták
volna a valóságot. Tiszták voltak, átlátszók, mint egy pohár víz, és tomboltak
bennük a hormonok. Lázasan vágyakoztak, és hidegen utasítottak el mindent, mert
nem akartak semmit.
A lány tetszett neki. Olyan volt, mint egy éhes macska. Nem,
inkább olyan, mint egy girhes macska. Nem szerette ezt a szót, olyan durvának,
alacsonynak érezte, de nem tudta kiverni a fejéből.
A három diák tanulni akart tőle, figyelt rá. Most még, de ez
nagyon hamar megváltozik majd. Ki kell használnia, hogy még hatással lehet
rájuk. Meg kell tennie mindent, hogy minél több tudást adjon át nekik az
írásról. A mesterségről, és talán a varázslatról is. Mielőtt azonban kiadta
volna a szokásos dolgozati témát, hirtelen eszébe jutott, hogy mindig csak az
íróról, mint mesteremberről beszéltek eddig, de egyetlen óráján sem került
szóba az író, az ember.
Vett egy nagy levegőt.
– Írjanak az íróról, aki hamisítványokat gyárt egy
hamisított világról! Történeteket kreál az életről, amely nem objektív, hanem
olyan, mint ahogyan onnan látszik, ahol az író ül, máshonnan nézve pedig
másmilyen.
Írjanak az íróról, aki azt állítja, hogy amikor ír,
angyalszárnyak érintik, és olyan emberek mondanak véleményt az írásaikról,
akiknek a bőrét a puha tollak sohasem simogatták!
Írjanak az íróról, aki olyan, amilyennek maguk gondolják, és
közben tudjanak róla, hogy olyan is, mint ahogyan mindenki más gondolja.
Verjenek hidat a sokféle gondolat közé!
Írjanak az íróról, aki közértbe jár, és fél a haláltól!
Írjanak az íróról, aki mindenről ír, még az íróról is!
Legyenek közben bátrak, és figyeljék, ahogyan remeg a kezük
a félelemtől billentyűk felett! Győzzék le a félelmet!
Írjanak nekem hétfőre maximum ezer szót az íróról! Délig az
asztalomon legyen! Ezen múlik, az év végi jegyük. Ezen múlik az életük. Ha nem
így érzik, akkor le se üljenek írni. Menjenek!
A diákok elmentek, csend maradt utánuk. Félhomályos volt a
szoba, a sarkokban, a padlón, a plafonon, a bútorokon több száz agyonfogdosott
emlék kuporgott. F. professzor ült még egy darabig a zsúfolt szobában, aztán
kinyitotta az ablakot. Ahol nemrég még a nap tapogatta a bútorokat, most a hűvös,
koraesti levegő motozott.
Valami az eszébe jutott. Odament a szekrényhez, kinyitotta
az ajtót, és biztos mozdulattal kihúzott egy dossziét, több más, hasonló
dosszié közül. A székéhez ment, kinyitotta, és olvasni kezdett.
Macska pamutgombolyaggal
A legfelső emelet
A tizenharmadikon lakott. Ezen az emeleten nem lakott rajta
kívül senki. Jó volt itt a legfelső szinten. Csend volt, inspiráló csend. A
dolgok általában a csendből születnek. Ez volt a tapasztalata. A csend mindent
megelőz, és mindent követ. Nem akar az első és nem akar az utolsó lenni,
egyszerűen csak belőle bújnak ki a dolgok, és hozzá térnek vissza. Nem szüli,
és nem fogadja vissza őket, nem tesz semmit, hogy ez így legyen, egyszerűen
csak hagyja, hogy így legyen. „Így legyen.”
Egyedül volt. A tizenharmadikra nem jártak túl sokan.
Tulajdonképpen senki sem járt rajta kívül. A tizenkettediken lakók az
ablakukból kinézve elégedetten látták, hogy magasan vannak. Nagyon magasan.
Elég magasan ahhoz, hogy ez kielégítse őket. Tudták, hogy milyen erőfeszítésbe
került ide feljutni. Voltak ők földszinti lakosok is valamikor. Persze már jó
régen. Emlékeztek a folyamatos felemelkedés erőfeszítéseire, a sok gyötrelemre,
és aztán a tizenkettedikről letekintés mindent elsöprő élményére. A
tizenkettediken lakók nem tudták, hogy van még egy tizenharmadik emelet. Valami
híg sejtelmük volt arról, hogy nem érhetnek véget itt a dolgok, de valójában
mégis az a meggyőződés tartotta fogva őket, hogy nincs tizenharmadik. Az alsó
emeleteken lakókat ez a téma még ennyire sem foglalkoztatta. Ezért volt
egyedül.
Nem voltak rokonai, csak hozzátartozói. Nem hiányzott neki
senki. Tudta, ő sem hiányzik senkinek. Jó volt arra gondolnia, hogy ül egy üres
lakás közepén, kopár falak között, előtte csak egy számítógép, és nincs
megkötözve. Semmi és senki nem köti. Nem kell senki születésnapjára üdvözlő
üzenetet küldenie, és neki se küld senki. Már csak azért sem, mert neki nincs
is születésnapja. Legalább is ő szeretett erre így gondolni. Őt is a csend
szülte, már nagyon régen, nem emlékezett rá, hogy mikor. Vagy talán úgy
helyesebb, hogy nem szeretett rá emlékezni. Pedig az emlékezőtehetsége kitűnő
volt. Osztályon felüli. Minden megragadt benne, ami csak történt vele vagy
általa, létezése során. Nem tudott elfelejteni semmit. Ez azért túlságosan nem
zavarta. Rendszerint nem tolongtak a fejében az emlékek, hogy mindenképpen
foglalkozzon velük, hanem csendben megültek egy árnyékos helyen, és vártak a sorukra.
Tudták, ha szükség van rájuk, akkor úgyis szólnak nekik, valamikor
mindegyikükre sor kerül. Hogy mikor, az nem érdekes. Az árnyékban nem ketyeg az
óra, egy perc ugyanannyi, mint ezer év. Minek sietni?
Két, finom szőrrel borított mancsa járt a billentyűkön. Ha
akarná, zongoraművész is lehetne. Virtuóz módon villantak karmai hol itt, hol
ott. A szédületes gyorsasággal billegő billentyűk, szavakat szántottak a
papírra. A szavak gondolatokká álltak össze, emberek és tárgyak lettek, egy
világ nőtt ki belőlük. Mozgatta az ujjait, és ezzel teremtett. Bajusza szálai
öntudatosan meredtek szerteszét, megannyi szabadságra törekvő, büszke
egyéniségnek képzelve magukat.
Szeretett emberekről szóló történeteket írni. Ez volt
tizedik novelláskötetének utolsó meséje.
Macska pamutgombolyaggal
1.
A vasharapó
– Na, sikerült? Érzett valamit? – kérdezte B. ………………………………..
………………………………………………………………………………….
………………………………………………………………………………….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése