Schlekmann János: Üzenet

Mindenszentek éjszakáján, amikor az emberek már rég nyugovóra tértek, és a hold is magasan járt, Zorro, a fekete kandúr körvonala rajzolódott ki a családi ház ablakába helyezett mécses átszüremlő fényében. Méltóságteljes mosakodását duzzogva szakította meg, hogy eleget tegyen kötelességének, és egy ugrással útját állta az ajtó felé igyekvő néhai gazdája szellemének.

– Nem úgy van az! – vetette oda a kandúr, és letelepedett a bejárat előtt.

A szellem megtorpant, majd a felismeréstől elmosolyodott.

– De megnőttél. Alig ismertelek meg.

– Aham… – mondta Zorro, és unottan megnyalta a mellső lábát.

– Bent van?

– Ő igen.

– Beengednél? – tördelte áttetsző kezét a szellem.

– Ismered a szabályt – nézett fel a négylábú, majd folytatta a mosakodást.

– Igen, de a régi, szép emlékekre való tekintettel kivételt tehetnél. Mit gondolsz? – nézett reménykedve egykori házi kedvencére.

A négylábú unottan felnézett.

– A szabály az szabály! Nem tehetek semmit.

– De megdicsőültem. Nem vagyok ártó szellem. Vörösen fénylenék? – pillantott végig magán.

– Nem. De akkor sem tehetek kivételt.

– Ne csináld már!

– Ez a feladatom, emlékszel?

– Mire is?

– A napra, amikor idehoztál.

– A gyerek akart egy kisállatot. És?

– És te engem hoztál. Arra emlékszel, mit mondtál neki akkor?

– Nem kérhetsz tőlem ilyet. Rég volt.

– Adj neki nevet, és ő majd vigyáz rád! Ezt mondtad.

– Azok csak szavak voltak, hogy megnyugodjon. Mindig félt. Ezt te is tudod.

– Nevet adott nekem, és én teljesítem a feladatomat.

– Kutyát kellett volna hoznom – bosszankodott a szellem.

– Utálod a kutyákat. Szolgalelkűeknek, és akarat nélküli báboknak hívtad őket.

– Ne is mondd! Rossz nézni odafent a barátjukat kereső lelkeket. Képtelenek megérteni, hogy állatok nem emelkedhetnek fel.

– Kivéve mi – pontosította le a kandúr.

– Ti hová emelkednétek? Ti már elértétek a tökéletességet.

– Igaz!

– Na, a kedvemért! – próbálkozott újra a szellem. – Csak egy perc, nem több.

– Nem!

– Csökönyös egy jószág vagy – kezdett körbe-körbe járni a szellem.

– Kötelességtudó. Legyél pontos!

– Sohasem gondoltam, hogy pont te fogsz az utamba állni. Csak jót akarok. Miért nem érted meg?

– Én megértem, de nincs választásom. Ha megszegem a szabályt, még a végén emberként, esetleg kutyaként születek újjá, és akkor szolgálhatok. Ezt te sem akarhatod.

– Nem, igazad van – biccentett a szelem. – Akkor sem tennél kivételt, ha ettől függ a gazdád boldogsága?

– Nem igazán.

– Szívtelen dög!

– Péter kiegyensúlyozott, boldog párkapcsolatban él Judittal – magyarázta a macska. – Miért engedném, hogy belezavarjál?

– Mert közeleg a sötétség.

A Kandúr unottan körbetekintett, majd megszólalt:

– Már megérkezett.

A szellem némán dühöngött. Feldúltan mászkált, néha felnézett a csillagok tarkította égboltra, majd kisidő múltán megrázta magát, és lenyugodva a macskához fordult:

– Nehézségeik lesznek. Remélem, így már felfogod.

– Nem vagyok hülye.

– Pedig néha annak tűnsz – morogta az orra alatt a szellem.

– Hogy mondod?

– Semmi, semmi.

– Már azt hittem, meg akartál sérteni – karistolta meg a betont karmaival.

A szellem összerezzent a hangtól, és egy lépésnyit hátrált. Tudta ő, hogy csak egyetlen élő létezik, aki árthat neki, és az nem más, mint a macska. Karmaival megszakíthatja szövedékét, és akkor szétfoszlik, akár a hajnali köd, és örökre elvész.

– Nem tudod, miért nem jött ki hozzám?

– Gondolom, dolga volt.

– Vártam.

– Gyújtott gyertyát az üdvösségedért, ahogyan azt szokás.

– Jobban örültem volna a látogatásának. Olyan rég láttam. Hiányzik!

– Ha nem lennél itt, felkelthetném, de így… Más lenne a helyzet, ha magától ébredne fel. Akkor csak közétek állnék, de nem akadályoznám meg, hogy láthasson. Bár ahogy ismerem, felkapna, és a házba menekülne.

– Ne is mond! Emlékszem még arra a szörnyű hétvégére. Még sohasem láttam annyira ijedtnek. Azóta sem értem, mi vitte rá, hogy megnézze azt a filmet.

– A barátai – vetette oda a macska.

– Bezzeg azok nem féltek.

– Dehogynem. Napokig nem aludtak.

– Péter végül aludt – emlékeztette a szellem.

– Persze, hogy aludt. Neki itt voltam én, hogy megvédjem.

– Gondolom, a többiek kutyások voltak?

A macska biccentett.

– Ha ekkora befolyásotok van a világra, miért nem veszitek át a hatalmat?

– Egyiptomban megpróbáltuk, de elkövettünk egy apró hibát.

– Felcsigáztál. Még hogy ti hibáztatok!

– Nem vagyunk büszkék rá, de tévedni emberi dolog, míg egyszer tévedni macska dolog. Azóta se történt ilyen sajnálatos eset.

– Ha már nem engedsz be, elárulhatnád. Legalább valami értelme legyen az ittlétemnek.

– Nem csak a befolyásosokat kellett volna a bizalmunkba fogadnunk.

– Jellemző rátok.

A kandúr kérdőn nézett a szellemre.

– Kezdem élvezni a dolgot. Tőlem várod a választ. Ilyen előfordult már az idők folyamán?

A macska felnézett.

– Előfordult. Ritkán, de elő. Ha nem akarod elmondani, nem kell. Időm van bőven, magamtól is rájövök. Ellenben veletek, emberekkel én újjászületek.

– Dölyfösebb vagy, mint hittem. Mindig is tudtam, éreztem, de ez minden várakozást felülmúlt. Mintha te találtad volna ki a világot.

A kandúr sokat sejtetően a szellemre nézett. Tekintetében fény csillant.

– Nem mondhatod!

– Nem is mondtam.

– Hagyjuk!

– Kérlek.

– Valahogy mégiscsak tudatnom kéne vele, hová rejtettem még a háború kezdetén a család aranytárgyait – mondta a szellem.

A macska újra mosakodni kezdett.

– Nincs valami kiskapu?

– Éppenséggel…

– Mondd már el!

– Nem is tudom.

– Légy szíves! – fogta könyörgőre a szellem. Felnézett az égre, a hold már túljutott útja háromnegyedén. – Nincs sok időm. Hajnalban mennem kell.

– Azt mondtad, szívtelen dög.

– Mondtam, mondtam, de nem úgy gondoltam. Felidegesítettél. Meg tudnál bocsátani?

– Nem is tudom.

– Megsimogatnálak, ha tehetném.

– Hozzám ne merj érni! – kapta fel a macska a fejét. – Hónapokba is beletelne, mire lenyalnám magamról a szagodat. Tudod te, mennyi szőrcsomót kellene ahhoz felöklendezni?

A szellem csak állt.

– Sokat! És az nem egy leányálom ám. Megfeszül a tested. Köhögsz, krákogsz, aztán egyszer csak a fűre esik.

– Nem a fűtől hánytok?

– Ne is emlegesd azt a borzalmat.

– Akkor segítesz?

– Meglátom, mit tehetek.

– Emlékszel még, hol pottyantottál először? – érdeklődött a szellem.

– Anyám fekhelyén, miért?

– Azt hiszem, rosszul közelítem meg a dolgot. Gyere ide! – lépett hármat hátra a szellem.

– Azt ugye tudod, hogy ha át akarsz verni, széttéplek? Az sem érdekel, hogy a gazdám voltál valaha.

– Gonosz vagy, pedig mennyi finomságot adtam neked. Melyik is volt a kedvenced? – tűnődött a szellem az állát kopogtatva. – Á, megvan. Az a bizonyos száraz eledel. Mi is volt a neve?

– Cripsy – mondta a macska mély undorral.

– Igen, az.

– Gyűlölöm.

– Én úgy láttam, hogy jóízűen eszed.

– Mert nem volt más. Te is megetted volna, ha három napig nem kapsz mást.

– Ebben van valami – helyeselt a szellem. – Biztosíthatlak, nem akarlak átverni. Jobban szeretek egyben lenni.

A macska kimérten előrelépett.

– Nem érzed?

– Mit?

– Hát az aranyat.

– Sohasem érdekelt.

– Pisilhetnél egyet.

– Na, de… – háborodott fel a macska.

– Már, hogy megjelöld a helyet.

– Megjegyzem.

– Biztos?

– Erre nem mondok semmit.

– Itt, ezen a szent helyen kéne ásnia. Megmutatod neki?

– Nem is tudom.

– Hogy lehetsz ennyire szívtelen? Mindjárt mennem kell, te meg itt szórakozol velem. Te sem akarhatod, hogy Péter…

– Megmutatom neki.

– Esküszöl?

– Macska becsületszavamra.

A szellem hosszan nézte a kandúrt, aztán megszólalt.

– Köszönöm. És bocsánat.

– Miért?

– Hát a rossz kajáért.

– Fátylat rá.

– Mondjuk, ha biztosabb jelet adsz, példának okáért, ha rápiszkítasz, akkor adtam volna mást, de…

– Értem. Ahogy elnézem, menned kell.

A szellem felnézett, de a holdat már sehol sem látta.

– Ég veled! – nyúlt a macska felé, de még időben meggondolta magát. – Bocs – mosolyodott el zavartan.

– Menj! – intett a fejével a kandúr.

A szellem vágyakozva nézett a ház felé, majd elindult. Minden lépéssel halványult. Mire a kapuhoz ért, szertefoszlott. A házban fény gyúlt. A kandúr az ajtó elé ült, és szokásához híven, türelmesen várt. A nap már felkelt, mire kinyílt az ajtó. Péter volt az. Lehajolt, és megsimogatta a macskát.

– Hogy vagy? – szegezte kedvencének a kérdést.

– Miáú! – válaszolta a kandúr, majd pár lépéssel a kijelölt helyre sietett, és pisilt egyet. – Miáú! – mondta megint. A gazdájára nézett, körbeszagolta a helyet, kapart párat, ezzel is jelezvén, hogy ásni kéne, majd a tálkájához sietett.

– Tessék! – öntötte elé Péter a Cripsy-t.