Czinkóczi Krisztina: Hegynevelő

– Aztán mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezte tőlem egykor a szúrós bajuszú bácsi.

Valami távoli rokon volt, talán apám unokatestvére – mára már elfelejtettem.

– Hegynevelő! – vágtam rá büszkén a választ.

– Hát az nagyon szép! – elégedett meg a válaszommal a rokon.

De apám morgott, hogy már megint butaságokat álmodozik ez a gyerek össze, mi lesz így belőle? Erre én lecsúsztam az asztal alá, mikor senki nem figyelt, és leszaladtam a földszintre. Messzire nem mentem, csak kiosontam a kapuboltozat alatt, át a macskaköveken, az utca végén húzódó kovácsoltvas kerítésig. Belestem a szokott helyemen, ahol a poros platán összecsókolózott a kerítésrúddal, ovális kis lyukat hagyva pont gyerekfej magasságban. Klári nénit most is ott láttam a kertjében, ahogy szinte mindig. Szedegette a gazt a borostyántól fuldokló tűzfal mentén. A hely igazából hátsó udvarnak is kevéske volt, de az asszony olyan gondosan ápolta, hogy a darabka föld valóságos varázskertté nőtte ki magát. A göcsörtös körtefa árnyékfoltjai álmosan hintáztak a rózsákon és hortenziákon. A mohos kődarabok közt liliomok és gyöngyvirágok bólogattak akkor is, amikor máshol fáradtan csüggtek csak a levelek. Még a fény is más volt itt: sárgás-zöld illatú, könnyű és dús, mint eső után az erdőben.

Miután meggyőződtem róla, hogy a néni otthon van, besurrantam a kapun. Nem is köszöntem, ahogy jól nevelt kislányként máshol megtettem volna, csak odaguggoltam rögtön Klári néni mellé. Ezen a helyen így volt természetes. Máskor cserfes voltam, szeleburdi, de itt sosem. A nyugodt figyelem, amely körbelengte a helyet, engem is átitatott; talán a liliomokból, talán Klári néniből áradt, aki egy idő után mindig halkan megszólalt, hogy mondjon valami érdekeset. Az első napon még vitatkoztam vele, hiszen már második elemibe jártam, és úgy képzeltem, sok mindent tudok.

Akkor persze nem szaladtam be rögtön, de nem kellett sokáig ácsorognom befelé kukucskálva. Az odabent dolgozgató idős hölgy nekem háttal állt, mégis észrevehetett.

− Gyere csak! – szólt ki. – A kapu mindig nyitva van.

− Mit tetszik locsolni a néninek? – kérdeztem tőle, miután engedelmesen bementem.

Egy üres sziklakertet öntözött, és én szerettem volna tudni, miféle virágmag bújhat a földben.

− Hegyet – válaszolta a néni.

Majdnem elmosolyodtam, de aztán összehúzott szemöldökkel meredtem a nénire. Nem szerettem, amikor a felnőttek a bolondját járatták velem, nem hittem én már a Mikulásban, de még a Jézuskában sem.

− A hegyeket nem kell nevelni, mint a virágokat, azok csak úgy lesznek – jelentettem ki magabiztosan.

− Igazán? – nézett rám meglepett arckifejezéssel a néni.

− Gyűrődnek! – súgtam oda a bátyám földrajzleckéjéből csent kifejezést.

Klári néni a homlokát ráncolta, de azért befejezte a szikladarab öntözését, és csak utána osztotta meg velem a töprengését:

− El is hiszem, hogy gyűrődnek, ez olyan jellemző lenne a hegyekre. – Mérhetetlenül boldog voltam, hogy egy felnőtt így igazat ad nekem. – De azért nem rögtön nagyok, ugye?

− Azt hiszem, nem – bizonytalanodtam el. – Nagyon lassan csinálják.

− Akkor hát nőnek is, akárcsak a fák, a virágok és a gyerekek – bólogatott a néni. – És ha nőnek, biztosan szükségük van gondoskodásra is.

Ez az okfejtés meggyőzött arról, hogy egy mesélős felnőttbe botlottam. Nagyanyám volt ilyen, akit az előző évben vesztettem el; színes történeteket fűzött a leghétköznapibb teendőkhöz is, úgyhogy vele csodás időtöltéssé vált még az unalmas borsófejtés is.

Ezután természetesen gyakori vendég voltam a kis hátsó udvarban, és akárhányszor odamentem, első dolgom volt kötényruhámat gondosan magam alá húzva leguggolni a sziklakerthez.

− Nagyon lassan nőnek ám a hegyek – intett ilyenkor Klári néni. – Türelmesnek kell lenned, aranyom.

Így aztán más dolgokkal foglalkoztunk: megbeszéltük az élet nagy dolgait, míg a kertben dolgozgattunk, aztán ittunk egy limonádét vagy egy csésze teát. Később, amikor kezdtem nagylánnyá cseperedni, elmaradoztam a kertből. Lánypajtásaim, és az első, bimbódzó szerelem, no meg a felnőtté válás kemény próbája türelmetlenné tett. De ha mégis elmentem Klári nénihez, ott mindig megnyugodtam, és a gondok-bajok jelentőségüket veszítették. Néha úgy tűnt, hogy a hegyünk (ahogy én gondoltam rá) mintha nőtt volna, de ebben sosem lehettem biztos, mert ha volt is bármi változás, az olyan lassú volt, hogy nem vehettem észre.

Azon a napsütéses áprilisi napon, amikor lezuhantak az első bombák, már hónapok óta nem jártam a régi kertben. A háború abszurd dolog, de lassan történik, akár a hegyek növése, vagy egy alattomos betegség, amelynél fokozatosan szoksz hozzá a fájdalomhoz, a korlátozásokhoz és a halál lehetőségéhez. Talán az is sejtettük, hogy eljön ez a nap is, csak nem akartuk elhinni: a fővárost bombázták. Kora reggel volt, és én, mint minden nap, most is beosontam a fronton szolgáló bátyám szobájába. Csak nemrég kellett elválnunk, és nagyon hiányzott. Akkor szólaltak meg a légvédelmi szirénák. A sok gyakorlat hatására nyugodtan és rendezetten mentünk le a pincébe, ahogy tanították.

Nekünk szerencsénk volt, az utca végét találat érte, de a mi felünk viszonylag épségben maradt. Némán bámultuk a túloldal rommá lett házait. Néhányan máris nekikezdtek a takarításnak, mások csak tébláboltak, bele-beletúrva a törmelékbe. Az utca közepén egy régi hintaszék hevert felborulva.

− Nem látták Mircit? – szólított meg minket a három házzal odébb lakó néni nyugodt hangon.

Csodálkozva néztem rá. Nem értettem, miért pont a macska után tudakozódik, hiszen nem volt vele a kislánya, az ötéves Panka. Ráadásul a néni arca szinte földöntúlian nyugodt volt, miközben a házuk félig összedőlt.

− Biztosan meglesz – válaszolta anyám gyengéden. – Az állatok megérzik az ilyesmit.

− Elbújt valahová – tromfolt rá apám –, egy biztos helyre, és előjön nemsokára, meglátja.

Akkor vettem észre, hogy a néninek remeg a keze. Ekkor végre megértettem: a kislánya imádta azt a macskát, sosem szakadt el Mircitől.

Eddig a pillanatig nagyon büszke voltam a bátorságomra: nem sírtam egy kicsit sem, míg a pincében összebújva néztük a viharlámpa meg-megremegő lángját. Akkor sem, amikor a rázkódástól a lámpa felborult és összetört, és mi hosszú percekig vaksötétben voltunk, míg végül apám rátalált az odakészített gyertyákra. Azt hittem, ez azért van, mert már majdnem felnőtt vagyok. De ahogy az a néni tovább botorkált a macskát szólongatva, csak mert a kislányát nem merte, eleredtek a könnyeim, és ráébredtem, hogy nem vagyok bátor. Egyszerűen csak nem fogtam fel, mi történik.

Kitéptem magam anyám kezéből.

− Etel! – kiáltott utánam anyám.

− Hagyd! – fogta meg a vállát apám.

Úgy hittem, csak rohanok cél nélkül, ezért magam is meglepődtem, amikor az utca végén átugrottam a meggörbült, leomlott vaskerítésen.

− Klári néni! – Úgy éreztem, hogy ezt sikoltottam, de a torkomból csak rekedt suttogás tört elő.

Ez a ház nagyon közel lehetett a találathoz, a fele szinte eltűnt, beláttam egy szobába, aminek csak a hátsó fala maradt meg, a tető teljesen leomlott, és a hátsó udvart is maga alá temette a törmelék. A sziklakert azonban épségben volt. Egy ódon, súlyos ebédlőasztal állt felette, az óvta meg.

Láttam magam előtt, ahogy a törékeny öregasszony húzza-tolja a nehéz bútort, miközben szólnak a szirénák. Aztán elnémul a világ. Azt mondják, azt a bombát nem hallod, amelyik feléd zuhan.

Persze nem tudhattam, valóban így történt-e, hiszen rég nem jártam abban a kertben. Azt az ebédlőasztalt odahúzhatta akár hetekkel előtte is, ő pedig elutazott vidékre a háború elől, ahogy sokan mások. Ezzel vigasztaltam magam később: hogy nem tudhattam. Sosem hallottam többé Klári néni felől.

Annak a háznak a helyén sokáig csak romok álltak. Amikor a háború véget ért, mint lánypajtásaim többsége, én sem folytattam a megkezdett leánygimnáziumot. Dolgos kezekre és gyerekekre volt szükség a fiataloktól. Férjhez mentem egy veteránhoz, de sajnos elkerült minket a gyermekáldás. Maradtak a dolgos kezek, aminek köszönhetően megkaptuk az igényelt lakást a régi utcában felépült új házban. A férjem sosem kérdezte, miért pont oda akarok költözni, és ha már abba az utcába, miért nem a szülői házba, amelyik még mindig állt.

Boldogok voltunk abban a tíz évben, ami együtt adatott? Talán igen. Leginkább csak olyanok, mint bárki más akkoriban: mint a vadvirágok a romokon, kevés igénnyel és hittel kapaszkodva makacsul, tűrve, talán még szerényen virulva is.

A sziklakert megmaradt, talán túl nagy volt ahhoz, hogy vesződjenek vele az újjáépítésnél. Sokkal kisebbre emlékeztem gyerekkoromból, de bizonyára csak a föld süllyedt meg, vagy elhordták körülötte. Esetleg az udvar lett kisebb. Nem tudhattam.

Az a falatnyi kert mindig nagy örömet okozott, de a férjem halála után különösen. Teleültettem a szikla környékét hortenziával és liliommal, és egy körtefa-csemetének is maradt hely. Álmos nyári estéken sokat ültem a kertben, és csak méláztam. Azon, hogyan teljesednek ki az igazán fontos dolgok: lassan, észrevétlenül.

A dolgos kezek sosem pihentek, de nyugdíj után már szinte csak a kerttel törődtem, meglepő, hogy mennyi dolgot tud adni egy kis darabka föld. Telente pedig elfoglalt a tervezgetés és a várakozás. Aki hegyet akar nevelni, annak jól kell tudnia várakozni. És várakozás közben megtanulod meglátni a lassú, szinte észrevétlen változásokat. Csak arra kell rájönnöd, hogy nem számít, hogy nem tudhatod. Akkor meglátod, hogy merre tart a világ: a béke éveit és az új háború előszelét. A hegyek növését.

Most már nagyon öreg vagyok, sok mindent látok, miközben lassan a kertkapu is csak egy homályos folt számomra. De még várok, mert érzem, hogy nemsokára itt az idő. A sziklához már nem kell leguggolni, elég csak kicsit meggörnyedni. A levegő most még jó illatú, de én már érzem benne a korom és tűz szagát. A körtefám betakarja a fél udvart, és a kapum mindig nyitva áll. Néha úgy érzem, valaki biztosan van a kerítés túloldalán. Talán egy kíváncsi gyerek bámul olyankor befelé. Nem látok el odáig, nem tudhatom. De a kapu mindig nyitva áll.

Hátha valaki benyit.