Bacsai Gábor: Azon az éjjelen

A dél-pesti főkapitányság telefonvonalai égtek, a szentlőrinci lakótelepen több megmagyarázhatatlan eltűnést és halálesetet jelentettek be mára virradóan. A kivonuló rendőrök és egészségügyi alkalmazottak értetlenül álltak a történtek előtt, a térfigyelő kamerák pontban éjfélkor kikapcsoltak és nem rögzítettek semmit. Üres, statikus zaj volt a felvételeken. Pánik és kétkedés lopta be magát a kerületben lakók szívébe, mikor megjelentek a fekete ruhás kormányügynökök és kordonnal zárták el az épületsort. A környéken kikérdezett tanúk elmondása alapján nem történt semmi szokatlan. Egy idős hölgy azt nyilatkozta, hogy nála baráti társaság volt, akik későn távoztak, mégsem tapasztaltak semmi rendkívüli dolgot. A történtek után a bejárati kapuk felett megjelentek a fekete színű zászlók, az itt élők némaságba burkolództak és szótlanná váltak. Csak a gyerekek tudták, mi történt valójában, de rájuk nem hallgatott senki. A játszóterek a sötétedés beköszöntével elnéptelenedtek és a kicsik maguktól mentek haza, egy se várta meg szülei hívását. Lefekvés előtt azért imádkoztak, hogy a tegnap átélt szörnyűségek ne ismétlődjenek meg újra.

Esteledett, az éjszakai sötétség fekete lepelként szállt alá a lakótelepi bérházakra és homályba borította a paneldzsungelt. Az ablakokban kigyulladtak a lámpák fényei, és a telepiek behúzódtak otthonaik védelmébe. A családosok begyűjtötték gyerekeiket a házak közt elterülő játszótérről. Üvöltve, sírva jöttek a kicsik, hisz játszani akartak, de szüleik egy mondattal beléjük fojtották a hisztit:

– Annyiszor mondtam neked, esténként nem szabad kint maradni ilyen sokáig. Azt akarod, hogy éjben prédára leső lények vigyenek el? A névtelen rémségek erre portyáznak, és olyan magányos kisfiúkat falnak fel estebédre mint ti, hogy feneketlen gyomrukban az idők végéig emésszék őket! Így akarjátok végezni?

Árpi és barátai abbahagyták a játékot, kiesett kezükből a homokozólapát és riadt szemekkel néztek a magából kikelt Apára és Anyára. Csendesen, bűnbánó pillantások közt mentek haza, ettek pár falatot és lefeküdtek aludni. Szüleik furcsállották, hogy még az esti rajzfilmet sem nézik meg, de nem firtatták sokáig a kérdést, mert az egész napos robottól fáradtak voltak.

A játszótéri gyerekek csak forgolódtak a sötétben, nem akart szemükre jönni a megnyugtató álom, a homokozónál hallott rémségek kavarogtak bennük. A szoba sötét zugaiból az általuk ismert és ismeretlen dolgokból összegyúrt rémalakok bukkantak fel és a nevüket suttogták. A félhomály összefolyt a szemük előtt és egy ballonkabátos alak bontakozott ki belőle. Remegni kezdtek a félelemtől mikor elindult feléjük és sikoltva ébredtek fel a hagymázas rémálomból.

Szüleik óvó karjaiba burkolódzva sírtak hajnalig, majd álomba merültek.

Az Ősi Istenek Öreganyja vénségesen vén volt, kontinensről kontinensre járva élte időtlen életét a halandó emberek világában. Egyetlen társa a vándorlásban az éteri entitás, Tindalos volt, aki egy kutyatestbe rejtve védte gazdáját a széltől is.

Kordovitz Micit mindenki ismerte a telepen.

Nem tudta senki megmondani, mióta lakhat itt. Az idősebb generáció még emlékezett rá, ahogy a frászt hozta rájuk kiskorukban, mikor kockás mamuszában mindenféle éji démonokról és egyéb rémségekről hadovált, ha kint maradtak sötétedés után a játszótéren.

Mici néni alapvetően kedves, idős hölgy volt, alacsony, kerek és ráncos, mint egy vén alma. A kézfején csillag alakú májfolt és az orrán lévő bibircsókok miatt joggal hihette mindenki a telep boszorkájának. Ő ennek ellenére barátságos maradt az itt lakókkal, és csak ritkán szólította meg őket, de régi rigolyái – mint a gyerekek ijesztgetése – megmaradtak. Ezt kifejezetten kedvelte.

Élemedett kora dacára minden reggel elment a piacra kenyérért és tejért, az úton elkísérte szénfekete tacskója, Mogyoró, aki megcsaholta azt, aki mellett elhaladtak, de sosem harapott meg senkit.

A mai különleges nap volt az idős hölgy életében, mert vacsoravendégeket várt.

Hála a bolygók és a csillagok együttállásának, éjfélkor megnyílik a kapu és a csillagközi vándorral megérkeznek a hideg űrbe költözött fiai. Ritka alkalom ez, százévente egyszer történt ilyen és nem tartott tovább egy órácskánál. Ennyi idejük jutott egymásra és mint annyiszor, az anyjuknál, Micinél gyűltek össze. Ám ahhoz, hogy mindenki elégedett legyen, meg kellett tenni a szükséges előkészületeket. Mici néninek be kellett vásárolni, ételt készíteni és a szobát is átrendeznie, hogy fiai kényelmesen elférjenek. Nem egy közülük akkorára nőtt, hogy az egész világot beboríthatná, de ilyen alkalmakkor ők is hétköznapibb külsőben jelentek meg.

A bevásárlással kezdte az előkészületeket. A hozzávalókat már hetekkel ezelőtt megrendelte. A piacon Péter, a hentes, pult alól adta neki a tiltottnak számító emberhúst, belső szerveket és a lélekesszenciát. Feneketlen kerekes kiskocsiját telipakolta és tacskójával az oldalán hazacsoszogott nyolcadik emeleti dél-pesti panellakásába.

Remélte, hogy az ötvenöt négyzetméteren kényelmesen elfér majd a rég nem látott család, a biztonság kedvéért kitakarított és feltöltötte vérrel párásító készülékét. Legkedvesebb gyermeke már kis korában se szerette, ha nevén szólítják, kényes is volt és a vérszagú, sárgára mázolt helyeken érezte jól magát. A fekete gyertyákat és a lecsupaszított kecskefejet – régi ajándék volt ez egy kelta hódolójától – a kredencre tette, és arrébb tolta a tévéjét, majd egy kockás kis abrosszal letakarta, hogy ne marja bele magát a vér a képernyőbe. Felment az ára ezeknek a műszaki cikkeknek mostanában, és csekély nyugdíjából nem futotta volna újra. Ősi kincseit – az atlantiszi ékszereket és a Dzsertől kapott mázas kerámia korsókat – pedig nem akarta zálogba csapni, csakhogy ilyen földi hívságoknak hódoljon.

Miután végzett a nappalival, várta a konyha, és Mogyi hízelgéséből tudta, a kis vakarcs éhes. Sajnos kedvencének még várnia kellet, hogy jusson neki is valami ínycsiklandó finomság. Meghámozta a zöldségeket és feltette a vizet forrni, közben a rádióban az „Önök kérték” szólt, és rég hallott dalok csendültek fel, amit együtt énekelt az előadókkal.

Lejjebb vette a lángot a savanyú krumplileves alatt és beletette a veséket és májakat a húsz literes edénybe, két csepp lélekesszenciával és három evőkanál sóval ízesítette. Gondolt a kis Mogyoróra is, a bőrredőket és a húst felcsíkozta neki, a tacsi pedig farokcsóválva falta az emberi húst és zsírt. A leves rottyant egyet, beletette a tejfölt és takarékra vette a tűzhelyt.

Ezután látott neki a sült elkészítésének. A két combot kicsontozta, borsozta, fokhagymázta és bedörzsölte a maradék esszencia felével, lefedte alumínium fóliával, majd a sütőbe rakta és kétszáz fokra tekerte.

Már csak a bólé volt hátra, amit vodkából, vörösborból és a combcsontokból főzött fel, végül babérlevéllel, szegfűszeggel és három marék barna cukorral ízesítette. A végén mikor elkészült, a megkövült lélekdarabok utolsó morzsáit is beletette, és egy fedővel lefedve az erkélyre rakta hűlni.

Időben elkészült mindennel, és fáradtan pihent meg a fotelben, a sarokba állított tévén pedig a kedvenc csatornájára váltott, figyelemre se méltatva a rajta lévő abroszt. Idő volt, mert kezdődött a kedvenc sorozata, az Összetört szívek, ahol a digó emberfattyak mindig csak civódtak egymással. A mostani unalmas rész volt, Giovanni Fernando Duarte a lányáért pörölt a bíróságon és a sok tárgyalás közepette az eddigi tennivalóktól kimerült idős hölgyet elnyomta az álom.

A sütő berregése riasztotta fel, lehessegette magáról kutyáját és kicsoszogott a konyhába. Elzárta a gázt az ételek alatt és végigkóstolt minden fogást. Elégedetten csettintett nagy, barna nyelvével, és a kutyájával osztotta meg gondolatait.

– Kiváló lett, pont, mint régen, a Föld hajnalán. A technika fejlődése sokat segített a főzésben, de az ízek nem változtak az eltelt eonok alatt. Ha egy recept beválik, akkor több ezer év után is megállja a helyét.

Az órára pillantva konstatálta, hat óra, és Mogyorót le kell vinnie sétálni. Összeszedte magát és kutyáját, hogy megkezdjék szokásos körüket a panel körül.

A telep az esti órákban olyan volt, mint lenni szokott.

A közeli játszótérről gyerekek vidám visongása hallatszott, és a többi kutyatulajdonos is lehozta a szűkös falak közül az ebeket, hogy sétáltassák őket és közben pletykáljanak a többiekkel.

Mici néni végignézett az ártatlan, mit sem sejtő birkák tömegén és elmosolyodott. Ma este, pár óra múlva, mindnyájan rosszat fognak álmodni és lesz, aki nem ébred fel többé. Ezeket a modern kor járulékos veszteségnek hívta és az idős hölgynek tetszett ez a megnevezés.

A délben hallott slágert dúdolgatva indultak meg Mogyoróval és ahol elhaladtak, ott az emberek félrehúzódtak. Fél füllel hallotta, hogy mit suttognak a háta mögött:

…ott van az a flúgos vénasszony…

…ne nézz rá fiam, mert megátkoz!...

Nem érdekelte igazán, boldog volt, hogy végre találkozhat rég nem látott családjával és ezek este megtudják, milyen kis porszemek ők a világban. Ma este megváltozik a telepen lakók élete.

Jobbra kanyarodott a panelek végénél és a kis utcán, amin csak a bringások jártak, a kikopott fűben folyatták útjukat. Mogyoró ezen a rövid szakaszon tudta csak felvenni valódi formáját, azt az anyagtalan éterit, így kiszabadulva a tacskótest fogságából, kinyújtóztattathatta magát.

– Vigyázz nyanya! – kiáltotta hátulról egy durva hang, és egy bicikli húzott el Mici mellett, de nem juthatott sokáig, mert a levegőnek szája nőtt és leharapta a felső testét. A megmaradt törzs és lábak egyensúlyukat vesztve zuhantak a földre.

– Tisztelned kéne az idősebbeket! – mondta Mici néni azzal belerúgott az emberi roncsba, majd szétnézett, volt e szemtanúja az esetnek, de az Avar köz kihalt volt.

– Fejezd be Mogyi, és tüntesd el a nyomokat is! – szólt oda éteri kutyájának, aki csak az alkalomra várt, csontropogás és szörcsögések közepette falta be a maradékot. A bicikli fémes sikoltással tűnt el a semmiben.

Az apró közjáték után kijutottak a Dobó utcára, és a kutya újra tacskó alakban, elégedett farkcsóválással és tele hassal futkározott az öregasszony körül.

Az átlagosan húsz perces kiruccanás fél órásra nyúlt, de mindent összevetve jót sétáltak. Kiszellőztették magukat, és még Mogyi is jóllakott.

– Vigyázz nyanya! – hallotta a modortalan hangot az Avar köz szűknek nevezhető sikátorából.

A kilenc éves Ödönke az ablakhoz lopódzott és bánatosan nézte a távoli játszóteret, ahol ő is játszhatna a többiekkel, ha nem lenne szobafogságban. Tekintete megakadt a sikátorban fekvő, félbeharapott testen és a mellette álló izzó szemű öregasszonyon. Döbbenetére Mici néni volt az…!

– Fejezd be Mogyi és tüntesd el a nyomokat is! – szólt éteri kutyájának, aki csak az alkalomra várt, csontropogás és szörcsögések közepette falta be a maradékot. A bicikli fémes sikoltással tűnt el a semmiben.

A kisfiú ordítva rohant szüleihez és könnyes szemmel mesélte el a látottakat, de nem hittek neki. A képtelen történet hallatán még egy hét szobafogságot róttak ki a szegény gyermekre.

Alkalmi börtönébe visszatérvén lekuporodott a sarokba és messziről kerülte az ablakot. Próbálta elterelni gondolatait, de minduntalan csak az imént látottakon járt az esze.

Pár órával később, amikor már megnyugodott, feltápászkodott. Bekapcsolta számítógépét, hogy igazának bizonyítékot keressen.

A lift akadozva ért fel velük a nyolcadikra, és már a bejárat előtt lehetett érezni a sült hús szagát. Az ínycsiklandóan jó illat átjárta a szintet, a szellőzőn keresztül pedig a házat is. A kellő mennyiségű fokhagyma elnyomta az emberhús szagát, és a lakók csak azt érezték, hogy valaki nagyon finomat süt-főz a házban.

Mire visszaértek a panellakásba, a nagy fazék bólé eléggé kihűlt, hogy a hűtőbe lehessen tenni. Ivott egy kupicával a szomszédtól kapott szilvapálinkából, és elköltötte szegényes vacsoráját. Barna kenyérrel itatta fel a combok után visszamaradt zsírt, és mikor eltelt vele, ismét kutya-rágta fotelébe csüccsent. Az esti híradóra kapcsolt, mert szerette látni a gyermekei által okozott zűrzavart, ami néha feltűnt a médiában. Árvizek, tornádók, és egy eltűnt kutatócsoport az Antarktiszon. Ez mind a fiai hatása volt a Földre, és az érkezésüket készítette elő.

A tévé monoton búgása és a belőle áradó fény ismét álomba ringatta a vén boszorkányt. A beállított vekker csörgésére ébredt fel fél órával éjfél előtt. A tacsit sietősen lelökte magáról, amire Mogyi morcosan nézett rá.

– Ne haragudj szívem, de tudod, mindjárt jönnek a fiúk! – Erre a kutya megenyhült, és leheveredett patchwork mintás lepedőjére, amit még évekkel korábban csinált neki a gazdája.

Mici rendbe szedte magát és felöltötte szokásos, káosz mintás ruháját, amit még az egyik fiától kapott időtlen időkkel ezelőtt. Kicsiny nappalijában félretolta a bútorokat, kihajtotta a nagy étkező asztalt és viaszkos vászon terítővel fedte be. Az ételt ezüsttálcán tálalta, és a már hideg bólét az aszal közepére tette. Mikor mindent megfelelőnek talált, beindította a vérrel feltöltött párásítót. Nemsokára émelyítő sós szag terjengett a lakásban, ami a frissensültek illatával keveredve bódítóvá vált. Töltött egy pohárral magának a bóléból, és a hideg ital kellemesen lezsibbasztotta.

A régi, díszes faragásokkal borított ingaóra éjfélre váltott, és a dél-pesti nyolcadik emeleti lakás közepén fehér ragyogás közepette meghasadt a tér-idő szövedéke. Amorf lények nyújtogatták frissen sarjadó végtagjaikat az új világba és testet öltöttek.

Az ősöreg boszorkány lelkét melegség árasztotta el, gyermekei megérkeztek, végre újra együtt volt a család.

Gyermekei távoztával kimerülten, de mégis boldogan dőlt le.

Alvása zavartalan volt és fél hatkor menetrendszerűen felébredt. Álmos arccal tette fel a kávét főni és a kotyogós kávéfőző mérges köhögéssel adta ki magából tartalmát. A fekete ital gőzölögve várta Mici nénit a hajnali órában. Félálomban kevergette, szórakozottságában még egy kanállal több cukrot is tett bele. Jó volt látni fiait és beszélgetni velük, hogy mennyit nőttek és mire jutottak legutóbbi találkozásuk óta. Győzködték, tartson velük lakhelyükre, a hideg űrbe, de anyjuk nem állt kötélnek.

– Túl sötét és unalmas lenne ott az életem – mondta nekik. Szeretett a Földön élni, a kapzsi és önző emberek világába rejtve.

Fiai kalandjai hiába voltak izgalmasok és érdekesek, mégsem hozták lázba az idős asszonyt.

Kérges szívébe inkább szomorúság költözött, hogy megint száz hosszú évet kell várnia az újabb találkozásig. Tudta, ez az élet rendje. A gyerekek kirepülnek a családi fészekből, és csak néhanapján látogatják meg szüleiket. Látta, hogy megy ez az embereknél…

Magányosan élnek, és élményeiket, bújukat és bajukat egy-egy szomszédon kívül csak házi kedvenceikkel oszthatják meg. Mikor pedig kitelik az idejük, gyermekeik gondterhelt arccal gyűlnek oda, és azon keseregnek, miért nem töltöttek több időt velük…

Merengéséből Mogyi zökkentette ki, a kis tacskó farka verni kezdte a lábát. Mici néni kedvesen nézett a kutyájára.

– Látod, megint csak ketten maradtunk – mondta szomorúan, és sóhajában a világ összes fájdalma benne volt.

– Éhes vagy, bogaram? – kérdezte a tacsitól. A fekete kutya apró vakkantást hallatott, és két lábra állva pitizett.

– Mindjárt keresek neked valamit, pár finom falatot biztos hagytak a fiúk.