A zsúpfedeles kunyhó paticsfala alkonyatkor még árasztotta
magából a déli nap melegét. Körülötte száradó fűszernövények
és friss széna illata úszott a levegőben. Az építmény belsejét
uraló fülledt félhomályban két nő állt egymással szemben,
pillanatnyi némaságba burkolódzva. Szemre, nem is lehettek volna
különbözőbbek. Megközelítőleg ugyan azonos volt a testsúlyuk
és talán a koruk is, de ezt több mint egy fejnyi
magasságkülönbséggel viselték. Az alacsonyabb, zavarát gőgös
fejtartással, szúrós nézéssel próbálta leplezni. A helyenként
már őszbe hajló, szigorú kontyba rendezett haja előnytelenül
tette hangsúlyossá kerekded arcát, míg molett testét egyenes
szabású, már-már katonás vonalú, divatjamúlt szoknyakosztüm
fedte. Két marokra fogott, hatalmas bőrtáskáját pajzsként
szorította maga elé rövidke, húsos kezével.
A csendet a házigazda, a madárcsontú magas asszony törte meg,
akinek szikár testét könnyű, fehér vászonblúz és földig érő,
rozsdavörös bő szoknya takarta. Derekára egy hímzett, vastag
gyapjúkendőt kötött hanyagul.
— Akkor megértette a feltételeket? — kérdezte, miközben az
asztalon heverő üvegcséért nyúlt.
A mozdulattól hollófekete haja hullámzani kezdett, részben
eltakarva napcserzett arcát. Felemelte a fiolát, majd ismét a
vendégére nézett kérdő, fürkésző tekintettel.
— A biztonság kedvéért azért elismétlem, mire költi a pénzét
— mondta. — Ez a főzet mától számítva pontosan két hétig
fejti ki az erejét. Lényegtelen, mikor és hogyan sikerül
megitatnia a kováccsal. Minél később, annál kevesebb ideje lesz,
hogy a hatása alatt igazából is megszerettesse magát vele.
Kis szünetet tartott, miközben elmélázott azon, hogy lám, immár
a körzeti orvos sznob özvegye is fölkereste, igénybe venni
szolgálatait.
— Mától két hét. Plusz egy harmadik, hogy eldőljön, valóban
elérte-e célját. Ennyi esélye van. Addig nem készítek újabb
bájitalt senki másnak a falu kovácsa részére. Mert ugye, tudja,
hogy sok vetélytársa szeretné megszerezni magának a szemrevaló,
facér férfit?
A másik bátortalanul bólintott, majd nagy levegőt vett:
— Tizennégy nap igen kevés. Nem lehetne esetleg négy vagy öt
hét?
— Nem! Az sokkal több energiámat emésztené föl, és hatalmas
veszélynek tenném ki magam a szellemvilágban. Nem éri meg, nem
tudná megfizetni az árát.
— Értem — bólintott csüggedten a doktorné.
— Itt a pénze…
***
Hajnalban kelt, megmosakodott egy lavór forrásvízben, majd kiült
az erdőszéli kunyhó elé, hogy átfésülje fekete hajkoronáját.
A férfi, szokása szerint hangtalanul érkezett. Hátulról
közelítette meg a fésülködő füvesasszonyt.
— Na, ki vagyok, szerelmem? — kérdezte, miközben tenyerével
eltakarta arája szemét.
A nő nagyon is tudatában volt jövetelének, hisz elárulta erős
izzadtság- és füstszaga, mégis megjátszotta a mit sem sejtő
prédát.
— Ha nem az erdész, akkor a világ legvonzóbb
patkolókovácsa! És én ki vagyok, emberem?
— A fiatal banya! — válaszolta a másik, némi bosszúsággal a
hangjában, az erdésszel való élcelődés miatt.
Most a nő fordult hátra tettetett ingerültséggel:
— Nem azt kérdeztem, hogy az ostoba falusiak minek neveznek,
hanem, hogy neked ki vagyok!
— Az egyetlen nő az életemben. A nagy ő! — kezdte a férfi,
picit megszeppenve. — Az egyetlen, akiért érdemes élni, akiért
még ezt a bájital-komédiát is érdemes bevállalni, ingyen és
bérmentve. Szeretlek! Csak téged!
— No, azért nem eshet annyira nehezedre a színlelés, hisz a
kuncsaftjaid elkényeztetnek minden földi jóval.
— Mikor én csak téged szeretlek? Bolondulásig! Apropó
bolondulás, ki a következő szerencsétlen, aki elhitte, hogy hat a
bájital, és akinek majd két hétre „áldozatául” esek?
— A doktorné. De most ne ezzel foglalkozzunk, hisz alig van időnk,
mielőtt fölébred a falu! Menjünk be gyorsan!
A kovács könnyedén kapta föl párját, és szertartásosan vitte
be a kunyhóba, egy elnyújtott csók kíséretében. Akkor sem
váltak szét ajkaik, amikor az ágyon fekve elkezdték tépni
egymásról a ruhát.
— Nincs rajtad bugyi! — lihegte a férfi.
— Miattad, mert annyira vártalak — hazudta az asszony, hisz
sohasem hordott alsóneműt.
Sokkal szabadabbnak érezte magát nélküle.
Gyakorlott mozdulattal emelte csípőjét befogadó pózba a ziháló
férfitest alatt, és a gyors, kissé fájdalmas behatolást követő
pillanatokban belevájta éles körmeit annak hátába. Teste íjként
feszült meg, miközben halántékán megduzzadtak az erek. Érezte,
ahogy lényét lassan elárasztja a gyönyör, és engedelmesen
alámerült az ösztönök mámorító folyamában. A vér lüktetése
ősi ritmust dobolt a fejében. Rövidesen minden sejt erre a
ritmusra vonaglott ott, ahol nemrég még az értelem honolt.
— Te vadkan! — nyögött föl kéjittasan. — Az én vadkanom!
Úgy, legyél mohó! Vedd el, ami jár neked! Igázz le, tépj szét,
semmisíts meg…
A beteljesülést követően, hagyta, hogy az izzadt, izmos hústömeg,
fejét a hasára hajtva, rövid álomba merüljön. A ránehezedő
súlytól légszomja támadt, de nyugalmat erőltetett magára. A
jövőn töprengve túrt bele a kovács sűrű hajába.
„Még egy hónap — gondolta —, esetleg másfél. Aztán nem
kapsz többet a főzetemből. Két hónap múlva szabad leszel, én
pedig odébbállok. Keresek egy új települést és egy másik
Adoniszt.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése